Fogadó a Hétökör Birodalmihoz

[Dr.UnGrammar]

- Talán számomra sincs minden veszve. - vágott bele Cluson rögtön a közepébe - Talán mégis végül eljuthatok Avanchnzel-be, csak egy testőr kellene, aki nem szúrna le álmomba, mint egy dremora.

- A hősöket emlegetve vagy talán az alkoholtól, úgy érzem mi is megcsinálhatnánk a saját kalandunkat! Figyeljen, a társaim fizetsége és kutatói felszerelésük nagy része a tarisznyában van, megmentettem mikor a sárkány végzett velük. Bralas valahol szintén a környéken lehet, ha közben meg nem fagyott a halál félelemtől és az őrülettől. Őt is megkereshetnénk és verhetnénk bele valami értelmet, egy alkimista dunmer soha nem árthat. - mondandójának hadarása közben hirtelen bevillant valami az öregnek; hangját ismét lejjebb vette és az orkhoz hajolva halkan így folyatta alkoholos leheletével - Na és az ölés nem-e idegen öntől drága Ogrul? Talán lenne itt valami, amiért még inkább megjutalmaznám, mint holmi egyszerű kísérésért valami szellem járta helyen.

[GubaLord]

- Sokakat megöltem már. - vont vállat Ogrul - Ha megmondod kit, és hogy miért, akkor én végzek vele. A módszereim általában működnek. Szóval csak annyit mondj, hogy kinek a fejét hozzam el és miért. - itt elgondolkodott - Hé, az északi nem azt mondta hogy ő fejvadász? Még az előbb kérdezted, hogy mondta-e nekem a foglalkozását. Azt hiszem fejvadászt mondott.

- A romokhoz pedig bármikor szívesen elkísérlek, akár ingyen is. Pénzem most van elég, és az hogy egy barát életét megóvjam, nem kerül pénzbe. Csak várjunk még egy napot, amíg kicsit összeszedem magam.

[Dr.UnGrammar]

- Csak ugyan? - bámult meglepődve a ragada - Nem csoda, hogy nem dicsekedett vele. Bár elvégre nekem édes mindegy ki fogja kibelezni Alabynt. Persze igazad van drága zöld barátom, a részeltekről inkább beszéljünk holnap. Hohó lesz itt ne mulass...

Majd alig hogy mondatát zárta, a részeg pörölyföldi hatalmasat zakózott székével, mikor hirtelen ötlettől vezérelve megpróbált részegen "hintázni" rajta. Körülbelül fél perce bámulhatta a plafont részeges meglepődöttségével, mikor is nyöszörögve így szólt Ogrulhoz:
- Hajh, barátom... esetleg nem kísérnél vissza a szobámhoz ...nyugovóra térnem? ...nem biztos, hogy ez nekem egykönnyen menne.

Off: Srácok az elkövetkező pár hétben kicsit igénybe leszek véve mentálisan és időbeosztásilag. Emiatt vegyétek úgy, hogy karakterem húzza a lóbőrt, amint sikerül végeznem a feladatommal, visszajövők egyből. Megértéseteket köszönöm!

[GubaLord]

Ogrul felkísérte a ragadát a szobájába, és felsegítette az ágyára. Ezután a mellékhelyiség felé vette az irányt, hogy könnyítsen magán. Amint ezzel is végzett meghagyta a fogadósnak, hogy reggelre készítsenek neki egy adag őzragut. Majd felment a szobájába, és néhány perces forgolódás után ő is elaludt.

[TGWH]

Az északi csapzottan érkezett vissza a fogadóba, és csak reménykedett, hogy nem követték. A csapos rögtön patyolat tiszta vásznat hozott, és pár órán belül Hur sed Hud egész elviselhető állapotba tudta hozni magát. No ehhez azért kellett pár üveg gyógyital is, ami a pult alól kerül elő, természetesen jó pénzért.
A viharvert fiatal leült a kandallóhoz közelebbi sarokba, és sört meg ételt rendelt, no meg valami erős párlatot is mellé, hisz nem csak a teste szenvedett sérüléseket.
Bámult a semmibe, gondolataiba mélyedt.
Mi értelme, miért csinálja... az istenek elhagyták a világot, testvér testvér ellen harcol, a szálakat torz, kampós orrú árnyak mozgatják, kiket már olyannyira megszállt az aranynak nevezett őrült isten, hogy már nem is emlékeztek arra, egyáltalán rendelkeztek-e valaha, az idők kezdetén jó tulajdonságokkal. De nem csak e démonok vesztették el fejüket, merültek el az őrület egyre nagyobb örvényt kavaró viharában. A világ megváltozott, teljesen más lett, mint amit gyerekként megszokott. A legjobb mesterek tanították, kik már valószínűleg elestek a szülőföldért vívott háborúkban, agg testük fokozódó pusztulását nem ellensúlyozta többé az a hatalmas tapasztalat, amit ősök ezrei halmoztak fel észak nagy könyvtáraiban.
Hud amerre járt, mindenhol csak pusztulást és halált látott. Volt ugyan egy-két kisebb falu, egy-egy elzárt közösség, akik igyekeztek védekezni, bezárkózni, védeni magukat a világra törő veszedelmek elől, sőt, társaival együtt komoly faladata, egy teljesen hegyek közé zárkózott birodalom fellelése is reményt keltett. Mindaddig, amíg be nem jutottak, és elborzadva látták a dicső, fejlett birodalom szénné égett maradványait. Ők sem tudták magukat megvédeni, akkor mit kezdjenek az egyszerű, mind technikailag, mind erkölcsileg alacsonyabb szinten lévő földi halandók? Mindvégig lelkébe égett az utolsó sen tamori néphez tartozó öregember, aki érkezésük után hunyt el, borzalmas kínok között, de csakis égre emelt tekintettel ismételgette: ,,Adjátok vissza a hegyeimet!''.
A világ pusztul. Az ellenség már belülről is rágja a népek lelkét, viszályt szítva, és pusztítva nőt, aggot, gyermeket. Nincs megállás, nincs menekvés. Felesleges, minden elveszett, nincs remény. Az összefogás lehetetlen, megpróbálták. De népének tagjait vagy előzték, vagy megölték, nem hallgattak rájuk.
Ijesztő volt a gondolat, hogy ő tudja mit kellene tenni, mégis kevesen vannak hozzá népével együtt. Egyszerűen nem tehet semmit. Csakis feladni lehet, kiélvezni azt a néhány évtizedet, amikor még viszonylagos rend van a világban, őrizni a lángot ameddig lehet, és megpróbálni túlélni. Megpróbálni, mást nem tehetnek... csak várni a véget, tudva, hogy nem tehetnek ellene semmit sem... A valóság szörnyű, undorodott el a világtól Hur sed Hud.

[GubaLord]

Ogrul felébredt, hála a zárt ablak résein beszűrődő napfénynek. Az utóbbi napok megpróbáltatásai eléggé megviselték, mégis könnyedén fölkelt a hajnal első sugaraira. Frissnek és erősnek érezte magát, mozdulataiban nyoma sem volt a korábbi rosszullétének. Megigazította az öltözetét, majd rendberakta, és ellenőrizte a felszerelését, amit az este csak ledobott a padlóra. A kis erszényeiben lévő drágaköveit is tüzetesen megszámolta. Kettő hiányzott! Gyorsan ismét átszámolta, de az eredmény ugyanaz lett. Magában dühöngve átkutatta a szobát, felforgatva mindent, eredménytelenül. Már éppen beletörődött a dologba, amikor eszébe jutott, hogy a fogadóst fizette ki a hiányzó két darabbal. Gyorsan helyre pofozta a kis szobát, felcsatolta kardját, majd gyomra utasítására lement, és odaült egy asztalhoz.

A breton kocsmáros hamar észrevette az orkot, és szólt neki, hogy mindjárt kiszolgálják. Ogrul megkérte őt, hogy szóljon, ha kész van az étel, addig is kimegy egy kicsit levegőzni. Az ork zsoldos élvezte a gyér napfény melegét az arcán. Lement a monoton folyású vízeséshez, és ivott néhány kortyot a jéghideg vízből. A tiszta víz felfrissítette, és megnyugtatta a reggeli keresés után. Ogrul belegondolt, hogy milyen sebezhető is itt, a vízesés mellett, ahol nem hall semmit a lezúduló víz morajlásán kívül. Egy kicsit jobban kezdett figyelni, és a szeme sarkából meglátott valamit az egyik szikla mögött. Kezét láthatatlanul kardja markolatára csúsztatta, és nem tett hirtelen mozdulatot. Úgy fordult, hogy a testével takarja kardforgató kezét, és így araszolt egyre közelebb.

Néhány pillanat múlva azonban rájött, hogy fölösleges volt a nagy elővigyázatosság, ugyanis csak egy holló lapult ott meg, amint egy holttestből lakározott. Az ork nagyon megdöbbent, de amint a zavartság első hulláma elmúlt, hideg profizmussal mérte végig a sziklának támasztott testet. Könnyen megállapította, hogy egy birodalmi nő volt, és hogy a gerincét érő szúrástól halt meg. Arra is rájött, hogy valaki idehozta, de nyomokat nem látott. A ruházatából, azt is megtudta, hogy Légiós volt, bár ezt akárki megállapíthatta volna, a sisakot, lábvértet, vagy karvédőt látva.

Ogrul nem vett el semmit a nőtől, hanem otthagyta, minden felszerelésével együtt, és visszament a fogadóba. Leült az asztalához, és várta a rendelését.

Úgy gondolta, hogy majd akkor elmondja a bretonnak a dolgot, hiszen nem egy vendégmarasztaló dolog egy hulla a fogadó mellett. Majd, ha kihozzák az ételét, odasúgja a kocsmárosnak, és megbeszélik négyszemközt. Hiszen a hulla úgysem megy el. Vagy mégis? Cluson biztosan tudna segíteni "kikérdezni" a szóban forgó légióst...

Ezekkel a gondolatokkal várta Ogrul az őzragut.

[TGWH]

Hősünk egyszer csak felpattant hosszú álmából, és rá sem lehetett ismerni. Arca szörnyű félelemről tanuskodott, de nem egészen értette. Tudta hogy alud, de érezte azt az elemi, földöntúli, ősi istenek által gerjesztett félelmet, amit el akart felejteni. Az ősrégi dekadens domborművek az elátkozott városban, az Öregek több millió éves művei, és a hátborzongatóan ocsmány bűz, ami megbénította lelkét, nem lehetett puszta téveszme. Az őrült arab, ötlött eszébe, meg kell találni a különc, saját ocsmányságától is elzárt könyvet, ott magyarázatot lelhet mindenre.

- kezd sok lenni a Lovecraft novellákból -