CsK:Zarek váltságdíja

Innen: Elder Scrolls Lapok

Zarek váltságdíja
A dwemerek ősi meséi, I. kötet
A dwemerek ősi meséi sorozat 1. kötete könnyed történet egy fiúról, aki csavaros eszét használva menekül meg túlerőben lévő fogvatartóitól. A kiadó utószavában érdekes adatokat olvashatunk a sorozat keletkezésével és hitelességével kapcsolatban.
Írta: Marobar Sul


Jalemmil kint állt a kertben, s olvasta a levelet, amit szolgája hozott neki. Az égővörös rózsacsokor kezéből a földre hullt. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a madarak elhallgattak volna, s egy felhő úszott volna át az égen. Gondosan felépített menedékházát elöntötte a sötétség.

"Nálunk van a fia." - olvasta. "Rövidesen kapcsolatba lépünk önnel váltságdíj-követeléseinkkel."

Zarek még sosem ment Akgunnál messzebbre. Az útonállók egyike valószínűleg ork, vagy egy átkozott dunmer, láthatta elegáns kocsiját, s túszként tartja foglyul. Jalemmil megmarkolt egy cölöpöt, hogy némi támaszt kapjon, azon tűnődve, hogy fiát vajon érte-e bántalom. Ő diák volt, s nem az a fajta, aki a jól felfegyverzettekkel szemben felvehetné a harcot, de vajon bántották őt? Ez több volt, mint amennyit egy anyai szív el tudna képzelni, nemhogy elviselni.

- Ne mondd, hogy ilyen gyorsan elküldték a váltságdíj-követelést - szólt egy ismerős hang, s egy szintén jól ismert arc tűnt fel a sövénynél. Zarek volt. Jalemmil sietett átölelni fiát; könnyei patakokban csorogtak le arcán.

- Mi történt? - kiáltotta. - Azt hittem, elraboltak!

- Így is volt - mondta Zarek. - Három hatalmas, villámgyors északi megtámadott a kocsinál, a Frimvorn hágónál. Ahogy megtudtam, testvérek, név szerint Mathais, Ulin és Koorg. Látnod kellett volna azokat a férfiakat, anya! Mindnek bajos lett volna átférni a bejárati ajtón, mondhatom.

- Mi történt? - ismételte Jalemmil. - Kiszabadítottak?

- Arra gondoltam, hogy várok, de tudtam, hogy elküldték a váltságdíj-követelést, és tudtam, hogy ez aggasztani fog téged. Emlékeztem arra, amit tanítóm Akgunnál mondott arról, hogy hogyan kell nyugodtnak maradni, megfigyelni a környéket, és megkeresni a szemben álló gyönge pontját - vigyorgott Zarek. - Habár eltartott egy darabig, mert ezek a fickók valóban szörnyetegek voltak. Ám miközben hallgattam őket dicsekedni egymásnak, rájöttem, hogy a hiúság a gyengéjük.

- És akkor mit csináltál?

- Odaláncoltak a sátrukhoz, nem messze Caeltől az erdőben, egy magas dombtetőn, mely egy széles folyóra nézett. Hallottam egyiküket, Koorgot, amint a többieknek azt mondta, hogy körülbelül egy órába telne oda-vissza átúszni a folyót. Azok egyetértően bólintottak, ekkor fölszólaltam:

- Én harminc perc alatt át tudnám úszni - mondtam.

- Lehetetlen - mondta Koorg. - Én gyorsabban úszom, mint egy ilyen kis kölyök, amilyen te vagy.

- Így megegyeztünk, hogy a szikláról leugorva a középső szigetig, és vissza úszunk. Miközben a kiszemelt sziklánk felé haladtunk, Koorg az úszás minden fortélyára kitanított. Annak a fontosságára, hogy szinkronizálni kell a mozdulatokat, hogy a karok és lábak a lehető leggyorsabbak legyenek. Arra, hogy milyen lényeges csak a harmadik, vagy a negyedik tempózás után levegőt venni, nem túl gyakran lebukni, és nem túl gyakran elveszíteni a levegőt. Bólintottam és egyet értettem minden szavával. Ezután leugrottunk. Én megtettem az utat a szigetig és vissza, valamivel több, mint egy óra alatt, de Koorg sosem tért vissza. Beütötte a fejét a szirt alján lévő kövekbe. Én visszaemlékeztem a vízalatti sziklák hullámzásáról szóló történetekre, és a jobb oldalon ugrottam le.

- De visszamentél? - kérdezte Jalemmil csodálkozva. - Nem ekkor történt, hogy megszöktél?

- Túl kockázatos lett volna akkor elszöknöm - mondta Zarek. - Könnyedén elkaphattak volna újra, és nem volt semmi kedvem ahhoz, hogy Koorg eltűnéséért engem vádoljanak. Azt mondtam, nem tudom, mi történt vele, s rövid kutatás után arra jutottak, hogy valószínűleg tovább vadászott élelem után, és elfeledkezett a versenyről. Nem gyanították, hogy bármi közöm lehetett az eltűnéséhez, mivel tökéletesen nyilvánvaló, hogy én az úszással voltam elfoglalva. A két fivér elkezdett tábort verni a meredek sziklafalon, olyan ideális helyen, ahonnan képtelen lettem volna megszökni.

- Az egyik testvér, Mathais, elkezdett magyarázni a föld minőségéről, és a szikla lépcsőzetes hajlatairól, melyek körülvették az öblöt. Tökéletes egy futóversenyre, ahogy mondta. Tudatlanságomról adtam bizonyságot, és ő örült, hogy részleteket mondhatott el saját versenyfutó technikájáról. Fura arcokat vágott, mutatván, hogyan kell orron át be, szájon át kilélegezni; hogyan kell meghajlítani a térdeket, hogy elérjük a megfelelő szöget; és beszélt még a láb biztos elhelyezésének fontosságáról. "A legfontosabb - magyarázta -, hogy a futó, ha nyerni akar, meg tudja tartani agresszivitását, de ne vigye azt túlzásba. Jó dolog a második helyen is végigfutni a versenyt - mondta -, hisz ezzel is bizonyítja akaraterejét, s hogy kitart a végsőkig."

- Nagyon lelkes tanítvány voltam, és elhatározta, hogy futni fogunk egy rövid versenyt az öböl körül, mielőtt leszállna az éj. Ulin azt mondta, hogy hozzunk egy kis tüzelni való fát, amikor visszatérünk. Azonnal elkezdtük lent az utat, megkerülve az alsó sziklát. Követtem tanácsait a levegőről, a láb elhelyezéséről, de minden erőmmel elkezdtem futni a starttól kezdve. Hosszabb lábai ellenére egy kicsit megelőztem az első fordulónál.

- Mivel a hátamat bámulta, Mathais nem vette észre a hasadékot a sziklában, melyet én átugrottam. Belezuhant a szakadékba, mielőtt még esélye lett volna kiáltani. Én még eltöltöttem pár percet ágak gyűjtésével, mielőtt visszatértem volna Ulinhoz a táborba.

- Megint elpuskáztad - ráncolta a homlokát Jalemmil. - Ez biztosan jó alkalom lett volna a szökésre.

- Ha úgy lenne, ahogy gondolod - mondta Zarek. - De te nem láttad a terepviszonyokat: néhány hatalmas fa, aztán semmi, csak bokrok. Ulin észrevette volna, hogy távoztam, és semmi perc alatt elkapott volna, s nehéz lett volna megmagyaráznom Mathais eltűnését. Viszont körül tudtam nézni a környéken, közelebbről megfigyelhettem a fákat, s így ki tudtam dolgozni végső tervemet.

- Amikor visszatértem a táborba néhány faággal, azt mondtam Ulinnak, hogy Mathais lassan jön, mivel egy kidőlt fát cipel. Ulin gúnyolódott fivére erején, s azt mondta, hogy ő semmi perc alatt kitép egy élő fát gyökerestül és rádobja a tűzre. Én kételkedtem ebben.

- Majd én megmutatom! - mondta, fölkapva egy tíz láb magas példányt minden erőlködés nélkül.

- Ez aligha bizonyíték - ellenkeztem. - Azt hittem, hogy föl tudsz kapni egy fát. Szemével követte tekintetemet egy nehéznek tűnő, hatalmas darabra a tisztás szélén. Ulin megragadta és elkezdte viharos erővel rázni, hogy gyökereit kiszabadítsa a földből. Ezáltal azonban kilazított egy méhkast a legfelső ágak közül, mely a fejére esett.

- Ez volt az a pillanat, amikor megszöktem, anya - mondta végül Zarek, egy kisiskolás fiú büszkeségével. - Miután Mathais és Koorg meghaltak, s Ulin össze-vissza csapkodott, beborítva a méhrajjal.

Jalemmil újra megölelte fiát.

A kiadó megjegyzése:

Vonakodtam kiadni Marobar Sul munkáit, de amikor a Gwylimi Egyetemi Nyomda felkért, hogy tegyem közzé ezt a kiadást, úgy döntöttem, kihasználom a lehetőséget, hogy egyszer s mindenkorra tisztázzam a vele kapcsolatos tudnivalókat.

A tudósok között nincs megegyezés Marobar Sul munkáinak pontos keletkezési idejéről, de abban egyetértenek, hogy azokat Gor Felim drámaíró írta, aki népszerű komédiáiról és regényes történeteiről volt híres az interregnum alatt, az Első Cyrodiili Birodalom bukása és Tiber Septim uralkodása között. Mai nézeteink szerint Felim feltehetőleg hallott néhány zseniális dwemer történetet, s azokat alkalmazta színpadra, hogy pénzt keressen, számos saját átdolgozott színdarabjával együtt.

Gor Felim alkotta meg Marobar Sul alakját, aki le tudta fordítani a dwemer nyelvet, hogy munkáját még értékesebbnek tüntesse fel, s a hamisítvány még hitelesebbnek látsszon. Megjegyzendő, hogy miközben Marobar Sul és munkái heves vita tárgyát képezik, nincsenek arra vonatkozó megbízható feljegyzések, miszerint bárki is ténylegesen találkozott volna Marobar Sullal, s nincs senki, aki ezt a nevet viselte volna sem a Mágusok Céhében, sem Julianos Iskolájában, sem bármely más intézményben.

Mindenesetre Marobar Sul történeteinek többségében a dwemerek vajmi kevés hasonlóságot mutatnak azzal a félelmetes, kikutathatatlan fajjal, amely olyannyira megrémítette még a dunmereket, az északiakat és a ragadákat is, hogy azok behódoltak nekik; és akik a máig is rejtélyként szolgáló romokat építették.


Kata

Előző: Nincs

Összefoglaló: A dwemerek ősi meséi

Következő: A mag