CsK:Tűztánc V

Innen: Elder Scrolls Lapok

Tűztánc V
Egy nagyvárosi hivatalnok kalandjai a Valenvadon és Elsweyr között dúló ötéves háború idején. Az 5. kötetben Scotti igen sok csacskaságot kénytelen meghallgatni, ám végre visszajut a civilizációba és találkozik rég keresett barátjával. A könyv íjászati ismereteket is közöl, ezért elolvasása mesterlövészet képzettségünket növeli.
Waughin Jarth tollából


- Szappan! Az erdő szerelmet esz! Egyenesen előre! Buta és buta tehén!

A hang oly hirtelen dördült, hogy Decumus Scotti felugrott ijedtében. Szemeit meresztve fürkészte a dzsungel tisztását, ahonnan csak az állatok és rovarok hangjait lehetett hallani, valamint a szél halk suttogását pár perccel ezelőtt. Különös, furcsa hang volt, eldönthetetlen, milyen nemhez tartozott, remegő hangja azonban határozottan emberre utalt. De legalábbis elfre. Talán egy elkülönült bosmer szegényes cyrodiili nyelvtudással. A Valenvadon dzsungelében számolatlan órákon át, küszködve eljutott arra a pontra, ahol már bármilyen hang, ami kicsit is emberi, csodás hatást bír elérni.

- Hahó! - kiáltotta.

- Bogarak vagy valamiféle nevek? Tutira tegnap igen - szólt vissza a hang. - Ki, mi, mikor és egér!

- Attól tartok, nem értem egészen tisztán - válaszolt Scotti a szederbokor mögötti szekérderéknyi fa felé fordulva, ahonnan a hangot vélte hallani. - De nem kell tőlem félned. Nevem Decumus Scotti. A Birodalmi Városból jöttem és cyrodiili vagyok. Azért jöttem, hogy segítsek Valenvadont újjáépíteni a háború után, de láthatod, most inkább én szorulok segítségre, teljesen eltévedtem.

- Ékkövek és rostonsült rabszolgák... a háború... - nyöszörgött a hang, és hüppögésbe fulladt további mondandója.

- Tudsz a háborúról? Nem voltam biztos benne, sőt még abban sem vagyok biztos, milyen messzire keveredtem a határtól - Scotti lassan a fa felé közelített. Letette Reglius táskáját a földre, és üres kezeit mutatta. - Fegyvertelen vagyok. Csak a legközelebbi városba vezető utat szeretném megtalálni. Barátom keresem, Liodes Jurust valahol Silvenar környékén.

- Silvenar! - a hang kacagott. Egyre hangosabban, ahogy Scotti megkerülte a fát. - Férgek és mérgek! Férgek és mérgek! Silvenar férgekről és mérgekről énekelt!

Senkit nem talált a fa mögött. - Nem látlak. Miért rejtőzöl?

A kiábrándultság éhséget és kimerültséget szült, rácsapott a fatörzsre. Hirtelen arany és vörös szilánkok törtek ki egy fölötte lévő üreges szögletből és Scotti hat szárnyas teremtmény között találta magát, melyek pár arasz nagyságúak voltak. Fényes karmazsin színű szemek ültek a csőszerű kidudorodások végén, szájuk állandóan nyitva, mint az állatoké. Lábuk nem volt és véknyuk gyors légzés jelét mutatta, könnyű szárnyuk nem tűnt túl alkalmasnak a kövér, püffedt pocakjuk levegőben tartásához. Ám mégis úgy röppentek, mint szikra a tűzből. Örvénylettek a szegény hivatalnok körül, és cseverészni kezdtek. A lehető legnagyobb badarságot összehordták, amit csak lehetett.

- Borok és férgek, milyen messze vagyok a határtól! Akadémiai cifraság és sajnos Liodes Jurus!

- Helló félek fegyvertelen vagyok? Füstölt lángok és a legközelebbi város a kedves Oblivion.

- Rossz hústól püffed egy indigó dicsfény, de neked ezért nem kell félned tőlem!

- Miért rejtőzködsz? Miért rejtőzködsz? Mielőtt barátok leszünk, szeress Zuleika Úrnőm!

Feldühödve az utánzókon, Scotti csapkodni kezdett kezeivel, felzavarva őket a lombok közé. Nehézkesen visszalépdelt a tisztásra és újra kinyitotta hátizsákját, mint pár órával ezelőtt. Természetesen még mindig nem volt semmi használható a csomagban, egyetlen zsebében sem volt semmi ehető. Jókora kupac arany (zord mosolyt csalt ki belőle az irónia, ő a dzsungel legfizetőképesebb vendége), rengeteg biankó szerződés Vanech úr építési megbízásával kapcsolatban, néhány vékony zsineg, és egy vízhatlan köpeny rossz idő esetére. Legalább az eső nem esik mostanság, gondolta Scotti.

Egy távoli morajlás emlékeztette Scottit arra, ami miatt már hetek óta aggódott.
- El vagyok átkozva!

Egy órán belül a köpenyben dagasztotta a sarat. A fák, amik korábban egy kis napfényt sem engedtek át leveleik között, most készségesen nyitottak utat az esőnek és szélnek. Az egyetlen hang, ami áttört az eső zaján, a röpködő lények bosszantó hangja volt, fölötte repkedtek, és saját kis marhaságaikat hajtogatták. Scotti rájuk üvöltött, kövekkel dobálta őket, de úgy tűnt egészen megkedvelték a társaságát.

Amíg egy célba dobásra alkalmasnak ígérkező követ keresett (a leendő célpontok ugyebár röppenő kínzói), Scotti érezte, hogy valami megmozdul lábai alatt. A nedves, ám szilárd felszín hirtelen folyékonnyá vált és körbehömpölyögte előre taszítva a férfit. Levélként sodródott, hol a lába, hol a feje volt fölül, amikor a sárfolyam elapadt, ő még tovább csúszott-gurult, majd zuhant bele a huszonöt láb mélyen lévő folyóba.

A vihar oly gyorsan múlt el, ahogy érkezett. A nap elkergette a sötét felhőket, és melegítette Scottit, amint a part felé úszott. A khajiitok ezen a helyen is hagytak nyomot maguk után. Egy kicsiny halászfalu állt itt nem oly régen, ami most kihűlőfélben lévő holttestként hatott. A saras kőkupacok, nemrég még házak lehettek, és szaguk alapján halat tárolhattak benne, ám most csak hamvak lakták a halmokat. Tutajok és csónakok összetörve, félig víz alá süllyesztve. A falu lakói bizonyára halottak, vagy messzire menekültek. Valami nekicsapódott az egyik romhalmaznak. Scotti odasietett megtudni a zaj okát.

- A nevem Decumus Scotti? - fuvolázta az egyik szárnyas bestia - Cyrodiilből jöttem? Birodalmi városból? Azért jöttem, hogy segítsek a háború után újjáépíteni Valenvadont, és most meg eltévedtem?

- Folttá duzzadok, majomnyakú! - értett vele egyet egyik társa. - Nem látlak. Miért bujkálsz?

Amint újra parttalan fecsegésbe bonyolódtak, Scotti elérte a falu végét. A macskák csak hagytak valamit maguk után, egy darabka szárított húst, egy morzsányi halkolbászt, bármit. De tökéletesek voltak pusztításukban. Semmi ehetőt nem hagytak maguk után. Scotti talált egy valószínűleg használható tárgyat az egyik összedőlt kőkunyhó alatt. Egy íjat és két csont nyílvesszőt. A húr elveszett ugyan, talán elégett, de elővette az egyik fonalat Reglius zsákjából és újrahúrozta az íjat.

A lények a közelében repkedtek amint dolgozott, és az egyik meg is jegyezte:

- A szent Liodes Jurus zárdája?

- Ismered a háborút! Férgek és borok, körülírják az arany sokaságot, majomnyakú!

Amint a fonál megfeszült, Scotti ráhelyezett egy nyilat és körbepásztázott vele a húrt mellkasáig feszítve. A röpködőknek lehetett már dolguk korábban íjásszal, mert szertespricceltek a szélrózsa minden irányába. Nem kellett volna annyira izgulniuk. Scotti első nyila három lábbal előtte a földbe fúródott. Káromkodott és felszedte. Az utánzók, mintha már találkoztak volna ügyetlen íjásszal is, rögvest visszatértek Scotti közelébe és újra gúnyolni kezdték.

A második lövése jobban sikerült Scottinak, de csak technikai értelemben. Emlékezett rá, hogyan néztek a falinesti íjászok, mikor előbújt és mind rá célzott fegyverével. Kinyújtotta bal kezét, a jobb kezét és könyökét szimmetrikusan tartotta, és addig húzta az íjat, míg keze az állához nem ért, ekkor láthatta a lényt, amire a nyílhegy rámutatott. A lövedék csak két lábbal hibázta el a célpontot, de továbbszállva egy kőfalon csattant nagyot és tört ketté.

Scotti a folyó partjához ment. Már csak egy nyila volt és arra gondolt, azt talán jobb lenne valami könnyebb, lassabban mozgó célpontra irányítani, mint mondjuk egy hal. Még ha el is hibázza a célt, sokkal kisebb az esélye, hogy eltöri a nyilat. Egy tunyán mozgó halat fedezett fel a felszín közelében és megcélozta.

- A nevem Decumus Scotti! - rikoltotta az egyik röppencs elijesztve a halat. - Hülye és hülye tehén! Járunk tűzben tűztáncot?

Scotti megfordult és ismét célzott. Ezúttal azonban úgy plántálta magát a partra, miként az íjászok tették, úgy vetette meg lábát, hét araszra, egyenes térddel, bal láb kicsit előre mozdul, hogy találkozzon a jobb váll ívével. Útjára küldte az utolsó nyilát.

A nyíl arra is alkalmasnak bizonyult, hogy nyársként használja, amikor a szerencsétlenül járt röppencset az egyik házrom parazsa fölött sütögette. Társai rögvest eltűntek, így Scotti nyugodtan fogyaszthatta vacsoráját. A hús ízletesnek bizonyult, ám mennyiségre bajosan volt többre elég, mint előételnek. Az utolsó falatokat csipkedte le a csontokról, mikor egy kis hajó bukkant fel a folyókanyarulatban. Sisak alapján bosmer matrózok lehettek. Scotti a partra futott és integetni kezdett. Elfordították tekintetüket és tovább haladtak.

- Ti könyörtelen, hitvány rohadékok! - üvöltötte Scotti. - Gazfickók! Útonállók! Majmok! Csirkefogók!

Egy szürke pofaszakállú alak tűnt fel a fedélzeten és Scotti rögtön felismerte Gryf Mallont, a poéta fordítót, akivel korábban a cyrodiili karavánban találkozott.

A férfi Scotti irányába bámult és szemeiben a felismerés fénye villant. - Decumus Scotti! Pontosan az az ember akivel épp találkozni szerettem volna. Meg szeretném ismerni gondolataidat egy igen talányos passzussal kapcsolatban a Mnoriad Pley Bar című műből. Úgy kezdődik, hogy "Sírva mentem a világba, csodákat kutatni" talán ismerős számodra az idézet?

- Semmit sem szeretnék jobban, mint veled értekezni a Mnoriad Pley Bar-ról - kiáltott vissza Scotti. - De előbb talán a fedélzetre kellene jutnom, nem?

Scotti magán kívül volt az örömtől, hogy hajón lehet, bárhová is menjen épp. Megtartotta a szavát. Míg a hajó lefelé ringott a folyón a letarolt bosmer falvak mellett, több mint egy óra hosszat Mallon teóriáit hallgatta az aldmeri ezotériáról, s egy szót sem szóltak az utóbbi hetekben megélt kalandjairól. A fordító egyáltalán nem tartott igényt vendége tudományára, teljesen elfogadta a biccentéseket és vállrándításokat, mint a civilizált vita eszközeit. Sőt még némi bort és halkocsonyát is megosztott Scottival, amint kifejtette változatos nézeteit.

Végezetül, miközben Mallon valamiféle jegyzetet keresett egy apróságra vonatkozóan, Scotti megkérdezte:

- Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de azon tűnődöm, hogy merre tartunk most?

- A tartomány központjába, Silvenarba - mondta Mallon, fel sem nézve az épp tanulmányozott passzusból. - Némiképp zavaró, mivel én először Erdőszívbe szerettem volna menni, beszélni egy bosmerrel, akinek - ha hiszed, ha nem - megvan az eredeti Dirith Yalmillhiad. De ez most várhat. A Nyár-szigetek hadserege körülzárta a várost és épp azon vannak, hogy kiéheztetik a védőket. Fárasztó munka, tekintve, hogy a bosmerek boldogan megeszik egymást, így erős az esélye annak, hogy végül egyetlen egy kövér bosmer fogja megadni magát.

- Bosszantó - állapította meg Scotti együtt érző képpel. - Keletre a khajiitok felégetnek mindent, nyugatra a magaselfek folytatnak háborút. Feltételezem az északi határon sem jobb a helyzet.

- Ott még rosszabb - válaszolt Mallon szinte oda sem figyelve, ujjaival a szöveget kísérve. - A cyrodiiliek és a ragadák a legkevésbé sem szeretnének a bosmer menekültek célpontjává válni. Ez érthető is. Csak gondolj bele, amúgy is nagy a hajlamuk a bűnözésre, hát még ha hontalanok és éhesek!

- Így hát - dörmögte megborzongva Scotti -, Valenvadon csapdájába estünk.

- Egyáltalán nem. Nekem hamarosan távoznom kell, mivel a kiadóm görcsösen ragaszkodik az új fordításom határidejének betartásához. Értesüléseim szerint a silvenari petíció értelmében a határt Cyrodiil felé (a megfelelő kérelmezési eljárás után) egyetlen személy büntetlenül átlépheti.

- A Silvenar-petíció, vagy a silvenart érintő petíció?

- A Silvenart érintő Silvenar-petíció. A nómenklatúra tipikus maradéka azon a helyen, ez sokkal nagyobb kihívást jelent a fordítói munkámban. Silvenar, ő vagy inkább ők voltak a legközelebb ahhoz, hogy nagy vezetői legyenek a bosmereknek. "Létfontosságú dolog Silvenarra emlékezni... - Mallon mosolygott, mikor megtalálta az ide illő passzust. - Ez az! "Két hét rejtély s talány, tűztáncban ég a világ." Már megint itt van ez a metamorfózis.

- Mit mondtál Silvenarról? - kérdezte Scotti. - Mi az a fontos dolog, amire emlékezni kell?

- Nem emlékszem mit mondtam - válaszolt Mallon és visszafordult beszédéhez.

Egy hét múlva a kis csónak elérte a Xylo folyó sekély, csendesebb vizeit, és Decumus Scotti először látta meg Silvenar városát. Ha Falinesti egy fa volt, akkor Silvenar egy virág. Hatalmas zöld, vörös, kék és fehér halmok kristályként ragyogtak. Mallon nyeglén említette, (amikor épp nem Aldmerit magyarázta) hogy Silvenar régebben virágzó tisztás volt az erdő közepén. Valami varázslat vagy a természet tréfája során a fák áttetsző és színes nedvet kezdtek ereszteni, és miután ez megszilárdult a színes fák tarka hálóba borították a várost. Mallon leírása érdekes volt, de korántsem készítette fel Scottit a város valódi, csodaszép látványára.

- Melyik a legfinomabb és legkényelmesebb fogadó itt? - kérdezte Scotti a bosmer matrózokat.

A Prithala Csarnok - válaszolt Mallon. - De miért nem maradsz velem? Meglátogatom egy ismerősöm, egy tudóst, akit meggyőződésem, hogy érdekesnek találnál. Kalyibája nem túl nagy, ám a legszokatlanabb ötletekkel rukkolt elő a sarmathi Merethic Aldmeri törzzsel kapcsolatban.

- Más körülmények között boldogan elfogadnám a meghívást - mondta Scotti nyájasan -, de hetek óta vagy a földön, vagy hajóban alszom, és étel tekintetében is hiányolom a régi jó laktató szárazföldi ételeket. Lehetőleg olyat, ami előzőleg nem szövegelt napokon keresztül a fülembe. Aztán pár nap múlva benyújtom a cyrodiili határátlépési kérelmemet Silvenarnak.

A két férfi elbúcsúzott egymástól. Gryf Mallon megadta a kiadója címét a Birodalmi Városban, amit Scotti azon nyomban el is felejtett. A hivatalnok Silvenar utcáit járta, átsétált a borostyán hídon, megcsodálta a kővé vált erdő szerkezetét. Egy ezüstösen tükröző kristályból épült palota előtt megállt. Megtalálta a Prithala Csarnokot.

Kivette a legelegánsabb lakosztályt és hatalmas mennyiséget rendelt a legkiválóbb ételekből. Egy közeli asztalnál két felettébb kövér alakot vett észre, egy embert és egy bosmert, épp arról beszélgettek, hogy mennyivel jobb itt az étel, mint a Silvenar-palotában. Aztán a háborúról és pénzügyekről kezdtek beszélgetni, meg a vidéki hidak újjáépítéséről. Az ember észrevette, hogy Scotti őket nézi, aztán felismerés csillant szemében.

- Te vagy Scotti, nem? Kynareth nevére! Hol a pokolban jártál? Az összes szerződést magamnak kellett megkötnöm!

Scotti a hangjáról ismerte meg. A kövér ember Liodes Jurus, volt és időközben hatalmas tokája nőtt.


Luc

Előző: Tűztánc IV

Összefoglaló: Tűztánc

Következő: Tűztánc VI