CsK:Tűztánc IV

Innen: Elder Scrolls Lapok

Tűztánc IV
Egy nagyvárosi hivatalnok kalandjai a Valenvadon és Elsweyr között dúló ötéves háború idején. A 4. kötet Scotti hátborzongató dzsungelbeli útjáról mesél, melynek során végre barátokra lel, de gyorsan el is veszti őket, akrobatikus ugrásokat tanul, továbbá kiderül, mit rejtenek a Kegyetlen Vadászat borzalmai. A könyv elolvasása akrobatika képzettségünket növeli.
Waughin Jarth tollából


Tizennyolc bosmer és egy cyrodiili, korábbi főhivatalnoka egy birodalmi építési bizottságnak cammogott a dzsungelben nyugati irányban a Xylo folyó felé, hogy elérje Vindisi ősi faluját. Decumus Scotti számára a dzsungel barátságtalan, mi több, ellenséges terület volt. Roppant nagy féregmintás fák a fényes reggelt sötétséggel töltötték meg, és semmi másra nem hasonlítottak, csak kapzsi karmokra, miknek egyetlen célja haladásuk megakadályozása. Még az alacsonyabb növények is rosszindulatú energiáktól reszkettek. És ami még rosszabb, nem csak ő aggódott egyedül. Útitársai, a bennszülöttek is, (akik pedig túlélték a khajiitok Grenos és Athay falvak elleni támadását), leplezetlen félelmet hordtak ábrázatukon.

Valami érezhető volt a dzsungelben, és nem csupán az őrült, ám jóindulatú bennszülött szellemek. Látása perifériáján Scotti láthatta az üldöző khajiitok árnyait, amint fáról fára ugranak. Mikor azonban odafordult, az alakok homályba merültek, mintha sosem lettek volna. De tudta, hogy őket látta, és a bosmereknek is látniuk kellett őket, mert megszaporázták lépteiket.

Tizennyolc óra múlva, jó néhány rovarcsípés és ezer tüskeszúrás után egy tiszta völgybe értek. Éjszaka volt, és egy sor lobogó fáklya üdvözölte őket, Vindisi bőrsátrai és kőhalmai előtt álltak. A völgy végén a fáklyák egy szent helyet jelöltek, viharvert fák hajoltak közelebb egymáshoz, bütykös ágaikkal templomot formázva. A bosmerek szótlanul sétáltak a fáklya szegélyezte úton a fák irányába. Scotti követte őket. Mikor a fák masszív élő falához értek, egyetlen tátongó kaput látott, azon belül tompa kék fény izzott. Száz hang mélyen zengő moraja visszhangzott belül. A bosmer szűz, akit követett, elé tartott kézzel megállította.

- Nem értheted, de kívülálló nem léphet be, még akkor sem, ha barát - mondta - ez egy szent hely.

Scotti biccentett, és figyelte, amint a menekültek lehajtott fejjel bemasíroztak a templomba. Hangjuk csatlakozott a bentiekéhez. Mikor az utolsó erdei elf is belépett, Scotti a falu felé fordította figyelmét. Lennie kell valahol élelemnek. Füstöt látott az ég felé tekeredni, és szarvashús halvány illata, valamint egy fáklya fénye vezette.

Öt cyrodiili, két breton és egy északi alkotta a tábortűz körül üldögélő csoportot, akik csíkokat hasítottak a tűz fölött sülő szarvas húsából. Scotti közeledtére az északi kivételével mind felálltak, az ülve maradt egy nagy cupák bekebelezésével volt épp elfoglalva.

- Jó estét, elnézést, ha zavarok, de épp élelmet keresek, és remélem, nem találok zord fogadtatásra. Egész nap a grenosi és athayi menekültekkel meneteltem, és most felettébb éhes vagyok.

Hellyel kínálták, étket adtak neki, majd bemutatkoztak.

- Szóval ideért a háború - mondta Scotti barátságosan.

- A legjobb, amit kaphatnak ezek a naplopó semmirekellők - mondta az északi két harapás között. - Sosem láttam még ilyen lusta népet. Most aztán a nyakukba kapták a khajiitokat a szárazföldön és a magaselfeket a tengeren. Ha van vidék, ami megérdemel egy kis zűrt, az pontosan ez az átkozott Valenvadon.

- Eddig nem is vettem észre, hogy ennyire utálatosnak tartod őket - nevetett az egyik breton.

- Született tolvajok. Ám a khajiitoknál is rosszabbak, mert még dühükben is szelídek mint a bárányok - az északi kiköpött egy zsíros falatot, ami a tábortűz egyik kövén kötött ki sisteregve. - Olyan területekre terjesztik ki erdejüket, amihez semmi közük, lassan szivárognak be szomszédaikhoz, aztán meg értetlen képpel néznek, hogy miért nyomja vissza őket Elsweyr. A legnagyobb gazemberek.

- Mit csinálsz te itt? - kérdezte Scotti.

- Diplomata vagyok Jehenna udvarából - mormogta az északi, aztán folytatta a táplálkozást.

- És te, mi dolgod errefelé? - kérdezte az egyik cyrodiili.

- Atrius úr Birodalmi Városban székelő építési bizottságának dolgozok - mondta Scotti. - Egy korábbi kollégám javasolta, hogy jöjjek Valenvadonba. Azt mondta, a háborúnak vége, és rengeteg szerződést köthetek az újjáépítés kapcsán. Egyik csapás a másik után, és elvesztettem minden pénzem, az újjáéledő háború közepén találtam magam, és nem sikerült a régi kollégám nyomára bukkanni.

- A te kollégád - mondta az egyik cyrodiili, aki Reglius néven mutatkozott be - esetleg nem Liodes Jurus néven ismert?

- Ismered?

- Ugyanilyen körülmények között csalogatott engem is Valenadonba - vigyorgott kínjában Reglius. - Ám én a te munkaadód konkurenciájának dolgoztam, Vanech úrnak, akinek régebben szintén alkalmazottja volt Liodes Jurus. Levélben kérte, hogy képviseljek egy Birodalmi építési bizottságot, és szerződjek a helyreállítási munkákra. Épp akkor szabadultam egy korábbi munkaviszonyból, és úgy gondoltam, jól fog jönni egy kis üzletkötés. De már bánom, hogy otthagytam a korábbi helyemet. Jurus és én Athayban találkoztunk és arról beszélt, hogy igen jövedelmező találkozónak néz elébe a Silvenarral.

Scotti megdöbbent.

- Hol van most? - kérdezte.

- Nem vagyok teológus, így nem tudom - vonta meg vállát Reglius. - Meghalt. Az Athay elleni khajiit támadás elején a kikötőben foglalkozott a hajójával. A khajiit támadók először a kikötőt gyújtották fel. Mondhatnám azt is, hogy az én hajóm volt, mivel megvásároltam a magammal hozott aranyból. Mire rájöttünk, hogy mi történik, és szökni próbáltunk, a parton már minden hamuvá vált. A khajiitok állatok, de tudják, hogyan szervezzenek meg egy támadást.

- Azt hiszem, egészen Vindisiig követtek minket a dzsungelen át - mondta Scotti idegesen. - Határozottan láttam, hogy követett bennünket egy fákon ugráló csapat.

- Bizonyára a majmok voltak - mondta az északi -, nem kell miattuk aggódni.

- Mikor először jöttünk Vindisibe, és az összes bosmer belépett abba a fába, dühösek voltak, arról suttogtak, hogy egy ősi rettenetet fognak ellenségeikre szabadítani - a breton megborzongott az emlék hatására. - Azóta sem jöttek elő, ennek már másfél napja. Ha épp nagyon akarsz valamitől félni, akkor inkább abba az irányba nézz.

A másik breton, aki a tőrsuhatagi varázslócéhet képviselte, a sötétségbe bámult, míg hontársa beszélt.

- Talán. De valami van a dzsungelben is, közvetlenül a falu szélén, és befelé figyel.

- Még több menekült? - kérdezte Scotti, próbálva a hangjában megbúvó riadalmat palástolni.

- Nem, hacsak nem tanultak meg a fákon át közlekedni - suttogta a varázsló. Az északi és az egyik cyrodiili egy nagy darab nedves bőrt vonszolt a tűz fölé, némi sistergés kíséretében rögtön kioltva azt. Most már Scotti is láthatta a támadókat. Tojásdad sárga szemeik és hosszú, kegyetlen pengéik megvillantak a fáklyafényben. Megdermedt a félelemtől, imádkozott, hogy ők ne legyenek ennyire feltűnőek az ellenség számára.

Valami a hátának ütődött, ijedtében levegőért kapkodott.

Reglius hangja sziszegett a magasból:

- Mara szerelmére, halkabban, és mássz fel ide.

Scotti megragadta a göcsörtös indát, ami egy magas fáról lógott le a kioltott tábortűz mellett. Olyan gyorsan kúszott fel rajta, ahogy csak tudott, és alig adott ki közben hangot. Magasan a falu fölött egy hatalmas madár elhagyatott fészkében húzta meg magát. Amint lehasalt az illatos, puha szalmára, Reglius felhúzta az indát. Csak ketten voltak, és amikor Scotti lenézett senkit sem látott alant. Senkit, kivéve a khajiit támadókat, amint lassan közelítenek a templom derengése felé.

- Köszönöm - suttogta Scotti, mély meghatottsággal. Végül is a konkurencia mentette meg az életét. Elfordult a falu felől, és a fa legfelsőbb ágait méregette, amik a völgyet körülvevő mohos sziklafalat érintették. - Mennyire tudsz mászni?

- Megőrültél? - lehelte. - Itt kell maradnunk, amíg elmennek.

- Ha ugyanúgy felégetik Vindisit mint Athayt és Grenost, akkor éppoly biztos a halálunk, mintha a földön maradtunk volna. - Scotti lassan, óvatosan mászott felfelé, egyesével kipróbálva minden ágat. - Látod mit csinálnak?

- Nem tudom biztosan - Reglius a homályba meresztette szemét. - A templom előtt állnak. Azt hiszem... olyan mintha hosszú köteleket húznának maguk után...

Scotti felkúszott a legerősebb ágra, ami a nedves, sziklás szirtre mutatott. Nem volt valami hosszú ugrás. Valójában olyan közel volt, hogy érezte a kő hűvösét és a nedvesség illatát. Mindazonáltal mégiscsak ugrani kellett, és eddigi hivatalnoki pályafutása során még sosem kellett egy fáról átugrania egy sziklára, miközben alatta száz lábnyi mélység tátotta éhes torkát. Lelki szemei előtt látta a dzsungelbéli üldözőiket. Hogyan készítették ugrásra lábaikat, hogyan lökték előre karjaikat, elegáns mozdulattal megragadva az előttük lévő fát. Elrugaszkodott.

Karjai a szikla után nyúltak, de hosszú, vastag mohaszálakat markoltak. Keményen tartotta magát, de mikor előre akart lépni lábaival, megcsúszott. Pár másodperc múlva fejjel lefelé találta magát, megpróbált kényelmesebb pozíciót találni magának. Nem messze tőle, volt egy szűk sziklakiszögellés, ahol meg tudta volna vetni a lábát, és kifújni a levegőt.

- Reglius. Reglius. Reglius - Scotti nem mert hangosan beszélni. Egy perc múlva megrázkódtak a fa levelei, és Vanech úr embere kibukkant közülük. Először a táskája, majd a feje, végül a többi része. Scotti suttogni készült, de Reglius hevesen nemet intett fejével és lefelé mutogatott. Az egyik khajiit épp a fa alatt volt és a tábortűz maradványait szemlélte.

Reglius kényelmetlenül egyensúlyozott az ágon, de bármily erős is volt, fél kézzel nagyon nehéz dolga volt. Scotti mutatta, hogy elkapja, majd a táskára mutatott. Úgy tűnt Regliusnak bosszúságot okoz, hogy kiadja a kezei közül, de végül meggondolta magát, és odalökte Scottinak.

Egy apró, észrevehetetlen luk lehetett a táskán, mert amikor Scotti elkapta, egy aranypénz hullott ki belőle. Esése közben nekiütődött a sziklafalnak és megcsendült. Ez az alig hallható finom hang volt a leghangosabb riadó, amit Scotti valaha is hallott.

Ekkor több dolog is történt egyszerre és nagyon gyorsan.

A fatörzs mellett álló khajiit fölnézett a fára, és hangosan felüvöltött. A többi khajiit kórusban követte, amint az első macska összekuporodott és fölugrott az alsóbb ágakra. Reglius ezt látva hihetetlen ügyességgel kezdett mászni, ám a pánik teljesen hatalmába kerítette. Scotti már az ugrás előtt tudta, hogy nem fog neki sikerülni. Reglius sikoltva csapódott a földnek, és eltört a nyaka.

Ekkor fehér fény csapott ki a templom minden hasadékából, és a bosmerek sirámszerű mormogása valami sokkal rettentőbb és nem e világi üvöltésbe csapott át. A mászó macska megállt és a fényre figyelt.

- Keirgo - zihálta. - A Kegyetlen Vadászat.

Mintha a valóságon repedés nyílt volna. Rettentő fenevadak, csápos békák, tüskés-páncélos rovarok, zselészerű kígyók, ködszerű lények istenek arcával folyamot képezve ömlöttek ki a nagy odvas fából, dühtől elvakultan. A templom előtt álló khajiitokat darabokra tépték. A többi macska a dzsungel irányba szökött, de közben elkezdték húzni a viselt köteleiket. Pár másodperc múlva az egész Vindisi falu forrt a Kegyetlen Vadászat őrült kísérteteitől.

A fecsegő, üvöltő, ugató horda hangjai közül Scotti kihallotta a felfedezett cyrodiiliek sikoltásait. Az északit is megtalálták és megették, meg a két bretont is. A varázsló láthatatlanná vált, ám ez nem védte meg attól, hogy eltiporják. A nagy fa a khajiit alatt ringani és rázkódni kezdett. Scotti a khajiit rémült szemeibe nézett, és felé tartott egy indát.

A macska arcára a megkönnyebbülés és hála keveréke ült ki, amint érte ugrott. Még arra sem volt ideje, hogy ezt az arckifejezést megváltoztassa, mikor Scotti visszahúzta az indát és zuhanását figyelte. A Vadászat csontig rágta, mielőtt földet ért volna.

Scotti saját ugrása a következő szirtre mérhetetlenül sikeresebb volt. Onnan felhúzta magát a szikla tetejére, és szemügyre vehette az alant tomboló káoszt. A Vadászat árja nőttön-nőtt és kicsapott a völgyből a menekülő khajiitok után. Ekkor kezdődött az igazi őrület.

A holdfényben Scotti láthatta, hová is kötötték a khajiitok a köteleiket. Mennydörgésszerű robajjal kőlavina zúdult alá. Mikor a por elült, a férfi látta, hogy a völgy kijáratai lezárultak. A Kegyetlen Vadászat nem tudott más ellen fordulni, csak saját maga ellen.

Scotti elfordította fejét, nem bírta nézni a kannibalisztikus orgiát. Az éjszakai dzsungel állt előtte. Vállára csapta Reglius táskáját, és belépett a fák közé.


Luc

Előző: Tűztánc III

Összefoglaló: Tűztánc

Következő: Tűztánc V