CsK:Tűztánc II

Innen: Elder Scrolls Lapok

Tűztánc II
Egy nagyvárosi hivatalnok kalandjai a Valenvadon és Elsweyr között dúló ötéves háború idején. A 2. kötet leírja, milyen viszontagságos úton jutott el Scotti vélt úticéljához, Falinesti városához. Kiderül azt is, miért veszélyes túl sok erjesztett disznótejet fogyasztani és a nyugati villánál szunyókálni. A kötet elolvasása blokkolás képzettségünket fejleszti.
Waughin Jarth tollából


Minden el volt veszve. A cathay-rahtok pár perc leforgása alatt ellopták vagy megsemmisítették a karaván majdnem minden értékét. Decumus Scotti szekérnyi fája, amit a bosmereknek akart eladni, felgyulladt, aztán lezúgott a sziklafalon. Ruhái és szerződései cafrangosra szakadtak, végül a földön kötöttek ki, a sár és a kiömlött bor keverékében. A csoport összes zarándoka, kereskedője és kalandora jajgatott és könnyeit ontotta, ahogy a felkelő nap fényénél holmijának maradványait szedte össze.

- Legjobb lesz, ha senkinek nem szólok róla, hogy sikerült megőriznem jegyzeteimet a Mnoriad Pley Bar fordításához - suttogta Gryf Mallon. - Minden bizonnyal ellenem fordulnának.

Scotti tapintatosságból elvetette a gondolatot, hogy elmondja Mallonnak, milyen kis értéket helyezett ő maga a férfi tulajdonába. Inkább megszámolta a tárcájában lévő érméket. Harmincnégy aranyérme. Milyen kevés egy új üzletbe vágó vállalkozónak.

- Hó! - érkezett egy kiáltás a fák közül. Egy kis csapat bosmer bukkant elő a sűrűből, bőr vértezetet és fegyvereket viseltek. - Barát vagy ellenség?

- Egyik sem - morogta a konvojvezető.

- Bizonyára ti vagytok a cyrodiiliak - nevetett a csoport vezetője, egy magas, csontsovány, éles vonásokkal rendelkező, rókaarcú ifjú. - Értesültünk róla, hogy úton vagytok. Úgy fest, ellenségeink is.

- Azt hittem, a háborúnak vége - háborgott a karaván egyik, immáron tönkrement kereskedője.

- Nem történt háborús esemény - a bosmer ismét nevetett. - Csak egy kis határmenti magánszám. Falinestibe mentek?

- Én nem - a konvojvezető fejét rázta. - Ami engem illet, feladatomnak vége. Nincsenek lovak, nincs karaván. Csak egy vaskos bevételkiesés.

A férfiak és nők tiltakozva, fenyegetőzve, könyörögve tömörültek a karavánvezető köré, de ő nem volt hajlandó betenni a lábát Valenvadonba. Ha ezek az új békeidők, mondta, akkor inkább visszajön a legközelebbi háború alatt.

Scotti más megoldást talált ki, és a bosmer elé lépett. Nagyon határozott, de barátságos hangon beszélt, amit a zsémbes ácsokkal folytatott tárgyalások alkalmával használt.

- Nem hiszem, hogy átgondolták volna Falinestibe kísérésem ügyét. Egy fontos birodalmi ügynökség képviselője vagyok, az Atrius Építkezési Bizottságé, és azért vagyok itt, hogy megoldjak, vagy legalább kisebbítsek néhány problémát, amit a khajiitokkal folyatott háború okozott. A hazaszeretet...

- Húsz arany, de neked kell cipelned a cókmókodat, ha még maradt egyáltalán - felelte a bosmer.

Scotti arra gondolt, hogy a zsémbes ácsokkal folytatott tárgyalásai is ritkán vezettek sikerre az ő módszereivel.

Hat ember várakozott türelmetlenül, akinek volt elég aranya, hogy fizessen. A nincstelenek között volt a költő, aki Scottihoz fordult segítségért.

- Sajnálom, Gryf, csak tizennégy aranyam marad, ha kifizetem őket. Annyiból egy elfogadható szobát sem tudok megfizetni, ha Falinestibe érkezem. Igazán segítenék, ha tudnék - mondta Scotti, meggyőzve magát arról, hogy ez igaz is.

A hat fős csoport megkezdte a lemenetelt egy köves úton, a sziklaperem mentén. Egy órán belül már mélyen bent voltak Valenvadon dzsungelében. Egy végeláthatatlan, barna és zöld színekben játszó baldachin szűrte meg az ég fényét. Ezer év lehullott leveléből összeállt, mély, csúszómászókkal teli, rothadó tenger terült el lábuk alatt. Több órán át gázoltak a sárban. Számos órát töltöttek egy labirintusszerű út megtételével is, ami lehullott faágak, és hatalmas fák alacsonyan meredező ágain keresztül vezetett.

A kimeríthetetlen bosmer vezető pedig mindvégig, minden egyes órában megfeszített iramot diktált, a cyrodiiliak minden erejüket latba vetették, hogy ne maradjanak le. Egy vörösfejű, kis termetű, rövid lábú kereskedő egyszer egy szétkorhadt faágra lépett, és majdnem felbukott. Provinciális lakótársainak kellett felsegíteniük. A bosmerek csak egy pillanatra álltak meg, szemeik végig a fák koronájában megbújó árnyakat fürkészték, mielőtt újra felvették sebes tempójukat.

- Miért olyan idegesek? - kérdezte ingerülten a ziháló kereskedő. - Újabb cathay-rahtok?

- Ne bolondozz - nevetett a bosmer nem túl meggyőzően. - Khajiitok ennyire mélyen Valenvadonban? Békeidőben? Soha nem merészelnék.

Amint a csapat elég magasan a mocsár fölé ért, hogy a szag már alig érződött, Scottiba hirtelen erős éhségérzet nyilallt. A cyrodiili szokásnak megfelelően napi négy étkezéshez szokott. Jól fizetett hivatalnok lévén, a többórányi, pihenő és étkezés nélküli megerőltetés nem volt része életmódjának. Azon merengett, már-már eszelős érzéssel, hogy vajon mióta menetelhetnek a dzsungelben. Tizenkét óra? Húsz óra? Egy hét? Kiestek az időből. A napfény csak szórványosan jutott át a növényi mennyezeten. Csak a fákon és az alattuk lévő szennyben tenyésző penész adott rendszeresen megvilágítást.

- Semmiképpen sem lehetséges, hogy pihenjünk és együnk? - üvöltött előre vezetőjüknek.

- Már mindjárt Falinestiben vagyunk - jött a visszhangzó válasz. - Ott rengeteg ennivaló van.

Az út az ezt követő néhány órában ledőlt fatörzseken át vezetett fölfelé, a lombkorona első, majd második szintjéig emelkedve. Ahogy befordultak egy hosszú sarkon, az utazók egy vízesés közepén találták magukat, ami legalább száz láb magas volt. Senkinek nem volt hozzá ereje, hogy méltatlankodjon, ahogy elkezdték felhúzni magukat a kőhalmokon, keservesen megküzdve minden egyes lépésért. A bosmer kísérők eltűntek a párás ködben, de Scotti addig mászott, amíg el nem fogytak a kövek. Kitörölte szeméből a verejtéket és a folyóvizet.

Falinesti előtte terült el a horizonton. A folyó mindkét partján elterpeszkedve állt a hatalmas graht-tölgy város, kisebb fákból álló ligetekkel és gyümölcsösökkel körülölelve, amik királyukat körültolongó alattvalók benyomását keltették. A fa, ami maga volt a mozgó város, kisebb méretben is lenyűgöző lett volna: göcsörtös és csavart volt, gyönyörű, arany és zöld színekben pompázó koronával, kúszónövények folytak le róla, és fanedv ragyogott rajta. Mérföldes magasságával és feleakkora szélességével ez volt a legnagyszerűbb dolog, amit Scotti valaha látott. Ha nem egy éhező ember lett volna, egy hivatalnok lelkével, dalra kelt volna.

- Na látod, ott is van - mondta a kísérők vezetője. - Nincs már messze. Örülj, hogy tél van. Nyáron a város a provincia legdélebbi csücskén van.

Scotti nem tudta, hogyan tovább. A függőleges kiterjedésű világváros, amin az emberek hangyákként mozogtak, minden érzékét felborította.

- Nem ismersz véletlenül egy fogadót... - megállt egy pillanatra, aztán elővette zsebéből Jurus levelét. - Valamiféle Paskos Anya Vendéglőjét?

- Pascost Anya? - a bosmer vezető újfent ismert, megvető nevetését hallatta. - Csak nem ott akarsz megszállni? A látogatók rendszerint a lombkorona felső részén lévő Aysia Fogadót választják. Drága, de nagyon kellemes.

- Találkozóm van valakivel Pascost Anya Vendéglőjében.

- Ha eltökélted, hogy oda mész, húzasd fel magad a Havelgöcsörtig, és kérj útbaigazítást ott. Csak nehogy eltévedj, és elaludj a nyugati villánál!

Ez szemmel láthatólag mint egy szellemes vicc hatott az ifjú barátaira, így aztán az ő nevetésük visszhangzott mögötte, mikor Scotti áthaladt a tekergőző gyökérrendszeren Falinesti tövébe. A föld levelekkel és szeméttel volt telehányva, és a szédítő magasságból minden pillanatban aláhullott egy üveg vagy csont, ezért elővigyázatosan, behúzott nyakkal ment. Vastag indákhoz rögzített, padlózott elemek bonyolult hálózata járt föl-le a város sima fatörzse mellett, tökéletes kecsességgel. A kezelők karja olyan vastag volt, mint egy ökör a hasánál. Scotti odament a legközelebbihez, aki az egyik ilyen elem mellett állt tétlenül, egy üvegpipát szívogatva.

- El tudna esetleg juttatni a Havelgöcsörthöz?

A nő bólintott, és Scotti pár perc múlva már kétszáz láb magasan volt a lebegőben, egy kampónál, két hatalmas ág között. Hajlott, göröngyös mohahálók voltak kifeszítve a villás ágon, amik közös tetőt adtak több tucat kis épületnek. Csak pár lélek volt az utcán, de szemben, a hajlatban muzsikaszót és emberek hangját hallotta. Scotti adott egy aranypénzt a révésznek, és megérdeklődte, merre van Pascost Anya Vendéglője.

- Egyenesen előre, uram, de senkit nem talál ott - magyarázta a révész, a hangok irányába mutatva. - Mornda napján Havelgöcsört összes lakója a mulatságon van.

Scotti óvatosan lépkedett előre a szűk utcán. Bár a föld olyan szilárdnak érződött, mint a Birodalmi Város márvány útjai, a kéreg olykor halkan megreccsent, ami a folyóba zuhanás végzetes képével fenyegetett. Leült egy kicsit, hogy pihenjen, és hozzászokjon a magasból elé tárulkozó látványhoz. Kétségtelenül gyönyörű nap volt, de Scotti pár perc szemlélődés után máris rémülten pattant fel. Odalent egy folyóparthoz kikötött, kedves kis tutaj határozottan elmozdult pár ujjnyit, míg figyelte. Valójában azonban meg se moccant. Ő ellenben igen. Akárcsak minden körülötte. Ez nem metafora: Falinesti városa járt. Méretéhez képest nem is lassan.

Scotti kiegyenesedett, és megindult a füstfelhőbe, ami a hajlat környékén gyülemlett föl. Ez volt a legfinomabb sültillat, amit valaha érzett. A hivatalnok megfeledkezett félelméről, és futott.

A "mulatság", ahogyan a révész nevezte, egy a fához erősített hatalmas padlózaton volt, ami volt olyan széles, hogy bármelyik más városban akár köztér is épülhetett volna rajta. Scotti elképesztőbb embereket még nem látott, és ezek fantasztikus együttese volt ott összepréselődve, mint a heringek. Sokuk evett, még többük ivott, néhányuk pedig egy a tömeg fölé, egy törzshajtásra ültetett, énekét lanttal kísérő muzsikus zenéjére táncolt. Főleg bosmerek voltak, igazi bennszülöttek színes bőrbe és csontokba öltözve, elkülönült ork kisebbséggel. A tömegen egy helyütt förtelmes majomemberek vágtak át, táncolva és egymásnak bömbölve. Néhány, a tömegből kimagasló fej nem kirívóan magas emberekhez tartozott, ahogy Scotti azt elsőre feltételezte, hanem egy kentaurcsaládhoz.

- Egy kis birkahúst? - tudakolta egy összefonnyadt öregasszony, aki hatalmas vadat sütött néhány vörösen izzó kövön.

Scotti gyorsan fizetett neki egy aranyat, és felfalta a lábat, amit kapott. Aztán még egy arany, és még egy láb. Az asszony kuncogott, mikor Scotti egy porcogó miatt fuldokolni kezdett, és adott neki egy bögre habzó italt. Scotti fölhajtotta. Remegés futott végig a testén, olyan, mintha csiklandozták volna.

- Ez micsoda? - kérdezte Scotti.

- Jagga. Erjesztett disznótej. Egy aranyért adok neked egy kancsóval, meg mellé még egy kis sültet is.

Scotti belement, fizetett, mohón megette a húst, és vitte magával a kancsót, ahogy behatolt a tömegbe. Munkatársát, Liodes Jurust, a férfit, aki Valenvadonba hívta, sehol sem látta. Amikor a kancsó negyede megüresedett, Scotti felhagyott Jurus keresésével. Mire a fele kiürült, a tömeggel táncolt, megfeledkezve a törött pallókról és a korlát hézagairól. Mire a háromnegyede megürült, vicceket mesélt egy csoport lénynek, akiknek a nyelve teljesen idegen volt számára. Mire a kancsóban egy csepp se maradt, álomra szenderült, és horkolt, miközben a mulatság folyt tovább hanyatt fekvő teste körül.

A következő reggel, még mindig alvó állapotában, Scottinak olyan érzése volt, mintha valaki megcsókolná. Csücsörített, hogy viszonozza a kedvességet, de akkor mintha lángok mardosnák, olyan fájdalom nyilallt mellkasába, és kénytelen volt kinyitni szemét. Egy rovar ült rajta, akkora, mint egy borjú, és éppen nyomorgatta, karmos végű lábai lefogták, míg középső, spirálisan fogazott szájszerve ingét hasította át. Scotti üvöltött, és próbált szabadulni, de a szörny túl erős volt. Megszerezte a betevőjét, és arra készült, hogy elfogyassza.

Itt a vége, gondolta Scotti kilátástalanságában, nem szabadott volna elmennem otthonról. Maradtam volna a Városban, talán munkát is szerezhettem volna Lord Vanechnél! Újrakezdhettem volna, mint kezdő hivatalnok, és visszaküzdhettem volna magam régi pozíciómba.

A szájszerv hirtelen visszaszívódott. A lény rángott egyet, sárga epe tört elő belőle, aztán elpusztult.

- Egyet elkaptam - üvöltötte valaki, nem túl messziről.

Scotti egy pillanatig fekve maradt. Agya lüktetett, mellkasa pedig égett. Szeme sarkából mozgásra lett figyelmes. Újabb borzalmas szörny közelített felé. Megpróbált kiszabadulni a tetem alól, de mielőtt ez sikerülhetett volna, íj hangját hallotta, és egy nyíl leterítette a másik rovart is.

- Jó lövés - kiáltotta egy másik hang. - Lőj még egyet az elsőbe! Most láttam, hogy megmoccan!

Ezúttal Scotti érezte, ahogy a nyíl az állatba fúródik. Üvöltött, de hallotta, mennyire letompítja hangját a bogár teste. Megpróbálta óvatosan kijuttatni az egyik lábát, és azzal kigörgetni magát, de úgy látszott, a mozgolódás eredményeként az íjászok azt hitték, a lény még mindig él. Egész nyílzuhatag röppent levegőbe. A szörnyet meglehetősen telelyuggatta, így patakzott a vér Scottira, feltehetően az áldozatok a vére.

Scotti fiatalkorában, mielőtt még túl kifinomulttá vált volna az ilyesféle sportokhoz, gyakran eljárt a Birodalmi Arénába a háborús versenyekre. Emlékezetébe idézte a harcok egyik nagy veteránját, aki mikor megkérdezték, mi a titka, azt felelte: Amikor nem vagyok biztos benne, mit kéne tennem, és van egy pajzsom, amögött maradok.

Scotti követte a tanácsot. Egy óra elteltével, amikor már nem hallott nyílzúgást, félrelökte a bogár maradványait, és amennyire gyorsan csak tudott, felugrott. Annyira nem ment neki sebesen. Nyolc íjász vette célba, lövésre készen álltak. Amint meglátták, elnevették magukat.

- Senki nem mondta még neked, hogy ne aludj a nyugati villánál? Hogyan fogjuk kiirtani a hoarvorokat, ha ti, részegesek, folyamatosan tápláljátok őket?

Scotti megrázta a fejét, és a padlózat mentén, a villát megkerülve, visszasétált Havelgöcsörtbe. Véres volt, szakadt és kimerült, meg különben is, túl sok erjesztett disznótejet ivott. Minden vágya egy megfelelő alvóhely volt. Belépett Pascost Anya Vendéglőjébe, ami nyirkos volt, átitta a fanedvet, és penészszagot árasztott.

- Decumus Scotti vagyok - mondta. - Abban reménykedem, megszállt itt maguknál egy bizonyos Jurus.

- Decumus Scotti? - tűnődött a jó húsban lévő tulajdonosnő, maga Pascost Anya. - Hallottam már ezt a nevet. Ó, biztos te vagy az, akinek az üzenetet hagyta. Hadd látom, máris megkeresem.


Pepike

Előző: Tűztánc I

Összefoglaló: Tűztánc

Következő: Tűztánc III