CsK:Palla II

Innen: Elder Scrolls Lapok

Palla II
Megkapó történet a Mágusok Céhének egy tanítványáról, aki olthatatlan szerelemre lobban egy szobor látványától. A klasszikus kérdés: lehetséges-e és érdemes-e a halott kedvest feltámasztani sírjából? A történet befejezése tartogat meglepetéseket... A történet második felének elolvasása bűvölés képzettségünket növeli.
Vojne Mierstyyd tollából



Palla. Pal La. Szívemben égett e név. Néha azon vettem észre magam, hogy e nevet suttogom tanulmányaim közben, még akkor is, amikor a mesterem tanításaira próbáltam összpontosítani. Ajkaim csendesen küldték útjára a szót: "Pal", hogy aztán nyelvemen formálódhasson meg a folytatás: "La" - mintha az Ő lelkét csókolnám. Ez az egész, minden formájában őrület volt, kivéve azt, hogy én ennek tudatában voltam. Tudtam: szerelembe estem. Tudtam, hogy Ő egy nemes ragada asszony volt; győzhetetlen harcos - és gyönyörűbb, mint a csillagok. Tudtam, fiatal leánya, Betaniqi, birtokba vett egy nemesi kúriát, nem messze a céhtől; azt is, hogy kedvelt engem, talán még hatással is voltam rá. Tudtam: Palla egy szörnyű bestiával harcolt, és megölte azt. Tudtam: Palla halott.

Mint már említettem, tudtam, hogy ez őrültség, és mivel ennek tudatában voltam, arra is rájöttem, hogy nem lehetek őrült. De tisztában voltam azzal is, hogy muszáj visszatérnem Betaniqi palotájához, hogy lássam szeretett Pallám szobrát, amint végső, rettenetes, halálos csatáját vívja a szörnnyel.

Visszatértem hát, újra és újra. Ha Betaniqi a nemesség másik típusát képviselte volna, kik sokkal jobban érzik magukat arisztokrata körökben, nem lett volna rá ennyi lehetőségem. Ártatlanságában, s mit sem sejtve beteg megszállottságomról, elfogadta társaságomat. Órákig beszélgettünk, nevettünk, és minden alkalommal, mikor sétálni mentünk a medencéhez, én mindig lélegzetvisszafojtva álltam meg anyja szobra előtt.

- Tiszteletreméltó hagyomány, hogy őseitek alakjait legnagyszerűbb pillanataikban örökítitek meg - mondtam, magamon érezve fürkésző tekintetét. - És ebben a művészetnek nem akad párja.

- Nem fogod elhinni - mondta a lány nevetve -, de kisebb botrány kerekedett belőle, mikor dédnagyapám szokássá tette. Mi, ragadák, nagy tisztelettel vagyunk családunk iránt, de harcosok vagyunk, nem művészek. Felbérelt egy utazó művészt, hogy megalkossa az első szobrokat. Mindenki dicsérte, míg ki nem derült, hogy azokat egy elf faragta. Egy altmer a Nyár-szigetről.

- Botrány!

- Igen, valóban az volt - bólintott Betaniqi komolyan. - Az ötlet, hogy egy nagyképű, semmirekellő elf kezei formálják meg nemes ragada harcosok figuráit, elképzelhetetlen volt, kegyeletsértő, szentségtörő, a lehető legrosszabb, amit csak el tudsz képzelni. De szépségüket dédnagyapám szíve adta, és a felfogás, miszerint a lehető legnagyobb tisztelettel adózzon a legjobbak előtt, kik e földön előttünk jártak. Az én fejemben pedig még csak meg sem fordult, hogy tehetségtelenebb művészt fogadjak fel, még ha az sokkal közelebb áll is kultúránkhoz.

- Mind kitűnő munka! - mondtam.

- De neked legjobban anyám szobra tetszik - mosolygott. - Láttam, még akkor is azt nézted, mikor úgy tűnt, a többit csodálod. Nekem is ez a kedvenc darabom.

- Mondanál többet édesanyádról? - kérdeztem, igyekezvén hangom könnyedségének és társalgási jellegének látszatát fenntartani.

- Ó, ő maga azt felelte volna erre a kérdésre, hogy nincs benne semmi különleges; pedig igenis volt - mondta a lány, miközben egy virágot szakított a kertből. - Elég fiatal voltam még, mikor apám meghalt, és anyámnak ez által rengeteg új teendője támadt, de mind könnyedén elvégezte. Sok pénzügyi érdekeltségünk volt, és ő briliánsan kezelte mindet. Egyértelműen jobban, mint ahogy most én teszem. Csak mosolygott, és mindenki engedelmeskedett neki, még az is, akit nem fizetett meg busásan. Szellemes volt és elbűvölő, de félelmetes erő tört elő belőle, ha a szükség úgy hozta. Csaták százai voltak már mögötte, de én egy pillanatig sem éreztem magam elhanyagolva vagy nem szeretve. Szó szerint azt képzeltem róla, hogy túl erős ahhoz, hogy meghaljon. Badarság, tudom, de amikor elment, hogy megküzdjön azzal a... szörnyűséges teremtménnyel, azzal a torzszülöttel, ami egy őrült varázsló laboratóriumából szökött meg, nem gondoltam volna, hogy nem fog visszatérni. Kedves volt a barátaihoz, de könyörtelenül bánt ellenségeivel. Mi többet mondhatna bárki egy ilyen nőről?

Szegény Betaniqi szemében az emlékezés könnyei csillogtak. Miféle gazember vagyok én, hogy ilyesmibe hajszoltam perverz vágyam kielégítése céljából? Sheogorath sem tudott soha úgy megosztani halandó lelket, ahogy az akkor velem történt. Egyszerre sírtam és égtem a vágytól. Palla nemcsak úgy nézett ki, mint egy istennő, hanem - lánya elmondása alapján - egy volt közülük.

Azon az estén, amikor alváshoz készülődtem, kezem ügyébe került a fekete korong, amit Tendixus mester irodájából loptam néhány héttel ezelőtt. Félig-meddig már el is feledkeztem ennek a rejtélyes nekromanta műremeknek a létezéséről, mely a mágus szerint egy halott szerelmet képes feltámasztani. Ösztönös gondolattól vezérelve szívem fölé helyeztem a korongot, s Palla nevét suttogtam.

Szobámban egy pillanatra fagyossá vált a levegő, leheletem, míg szét nem oszlott, ködfelhőként gomolygott előttem. Megriadtam, és elejtettem a korongot. Egy pillanatig eltartott, míg értelmem visszatért, s vele a visszafordíthatatlan következmény: az ereklye képes lehet teljesíteni vágyamat.

Egész a kora reggeli órákig próbáltam kiszakítani úrnőmet Oblivion láncaiból, hasztalan. Én nem voltam nekromanta. Gyakorolgattam, miként kérjek segítséget a Magiszterek valamelyikétől, de eszembe jutott, miként parancsolt rám Ilther mester: pusztítsam el a korongot. Kiátkoznának a céhből, ha hozzájuk fordulnék, saját kezűleg semmisítenék meg, s vele szerelmem visszahozásának egyetlen kulcsát.

A szokásos félrenyhe állapotban voltam a másnapi előadások alatt. Maga Ilther mester tartott nekünk előadást specialitásáról, a bűvölés tanáról. Unalmas szónok volt, monoton hanghordozással, de én hirtelen úgy éreztem, mintha a teremből minden árnyék távozott volna, s én a fény palotájában állnék.

- Mikor az emberek többsége az én különös tudományomra tekint, akkor pusztán a feltalálás folyamatára gondol. Bájolások és varázsigék tárgyakba való beültetésére. Netán mágikus pengék vagy gyűrűk elkészítésére. De a képzett bűvölő katalizátor is egyben. Ugyan az az elme, mely képes újat alkotni, képes hatalmas erőket kivonni valamely régebbi tárgyból. Egy gyűrű, mely egy tanonc számára csupán meleget teremt, egy nagy tehetség kezében egész erdőket képes porrá égetni. Na nem mintha én ezt tanácsolnám - mondta kuncogva. - Hagyjuk meg azt a pusztítás tanának.

Azon a héten minden beavatottat felkértek, hogy jelöljön meg egy tant, melyre szakosodni kíván. Mindannyian meglepődtek, mikor hátat fordítottam korábbi kedvesemnek, az illúzió tanának. Képtelenségnek tűnt számomra, hogy valaha is vonzalmat éreztem efféle felületes igék iránt. Most minden értelmemet a bűvölés tanaira fókuszáltam, hogy megértsem, miként szabadíthatom fel a korong hatalmát.

Ezek után hónapokig alig aludtam. Néhány órát hetente Betaniqivel és az én szobrommal töltöttem, hogy erőt és inspirációt merítsek belőle. Azonfelül minden maradék időmet Ilther mesterrel vagy a segédjeivel töltöttem, s tanultam mindent, amit csak képes voltam elsajátítani a bűvölésből. Rávezettek, miként ízlelhetem meg a tárgyba zárt mágikus energiák legmélyebb szintjeit.

- Egy egyszerű ige csak egyszer idézhető meg, függetlenül attól, mennyire ügyesen, látványosan történt; csupán a jelenben létezik, legyen az akármi, csupán kérészéletű, se több, se kevesebb - Ilther magiszter felsóhajtott. - De ha házat adunk neki, majdhogynem élő energiává fejlődik, kiforr, érlelődik, ezért van az, hogy képzetlen kéz csak a felszínét érintheti meg. Bányászként kell magadra tekintened, mélyebbre kell ásnod, hogy eljuss az aranyig.

Minden éjszaka, amikor a laboratóriumot bezárták, gyakoroltam a megtanultakat. Éreztem, amint hatalmam, s vele együtt a korong hatalma is növekszik. Palla nevét suttogva mélyedtem bele az ereklyébe, érezvén a rúnák minden vékony kis karcolatát, az ékkövek minden egyes lecsiszolt oldalát. Időnként oly közel kerültem hozzá, hogy szinte éreztem, amint kezei kezemhez érnek. Azonban valami sötét, valami bestiális - feltételezem: a halál ténye volt az - mindig áttörte álmom kiteljesedését, s vele együtt érkezett egy nyomasztó áporodott szag, mely miatt a szobám mellett lakó tanoncok panaszkodni kezdtek.

- Valami bizonyára a padlódeszkák alá mászott és elpusztult - magyarázkodtam ártatlan képpel.

Ilther mester megdicsérte tanulásra való hajlandóságomat, s megengedte, hogy laboratóriumát órák után használjam, hogy ezzel is segítse tanulmányaim előrehaladását. Akármennyit tanultam, Pallához csak kicsit kerültem közelebb. Egy éjszaka azonban az egész véget ért. Épp mély extázisba merülve hintáztam, Palla nevét mormolva, a medál a mellemhez ütődött, amikor hirtelen villám csapott be az ablakon túl, s ezzel kizökkentett a koncentrációból. Dühöngő vihar csapott át ordítva Mir Corrup felett. Felálltam, hogy bezárjam a redőnyöket, majd mikor visszatértem asztalomhoz, a korongot darabokra törve találtam.

Hisztérikus zokogás vett erőt rajtam, majd nevetés tört elő belőlem. Túl sok volt törékeny elmém számára ily veszteséget elviselni oly sok idő és tanulás után. A következő két napot lázban égve, ágyban fekve töltöttem. Ha nem a Mágusok Céhe tagja lettem volna, mely ennyi gyógyítót tudhat tagjai között, bizonyára meghaltam volna - merthogy tökéletes tanulmányozandó alanyt biztosítottam a bimbózó, ifjú tanoncok számára.

Mikor végre elég jól voltam ahhoz, hogy járjak, meglátogattam Betaniqit. Elbűvölő volt, mint mindig, soha sem szólt semmit - ami bizony szörnyű lett volna -, ha váratlanul megjelentem. Végül megadtam neki az okot az aggodalomra, mikor udvariasan, de határozottan elutasítottam a medence körüli sétát.

- De hát te szereted a szobrokat nézni! - kiáltotta döbbenten.

Úgy éreztem, tartozok neki az igazsággal, sőt, annál jóval többel.

- Betaniqi, többet szeretek azoknál a szobroknál! Én az édesanyádba vagyok szerelmes. Ő az egyetlen, amire képes vagyok gondolni, már hónapok óta, attól a pillanattól fogva, hogy együtt lelepleztük azt az áldott faragványt. Nem tudom, mit gondolsz most rólam, de megszállottan kutattam a módját, hogyan hozhatnám őt vissza halottaiból.

Betaniqi tágra nyílt szemmel bámult rám, végül megszólalt:

- Azt hiszem, most távoznod kell. Ha ez valami rossz tréfa...

- Higgy nekem, én is azt kívánom, bárcsak az lenne. Mint látod, elbuktam. Nem tudom, miért. Biztos nem azért, mert a szerelmem nem volt elég erős, mert ember még nem volt ennyire szerelmes. Talán bűvölési képességem még nem elég mesteri, de nem a tanulás hiánya miatt! - Éreztem, amint hangom emelkedik, és tudtam, hogy szónoklatba kezdek, de nem tudtam visszafogni magam. - Talán az volt a baj, hogy édesanyád nem találkozott velem, de én úgy gondolom, csak a mágiát felszabadító fél szerelmét veszi számításba a nekromanta varázslat. Nem tudom, mi volt a hiba! Talán az a szörnyűséges teremtmény, mely megölte őt, átkozta meg utolsó leheletével! Elbuktam! És fogalmam sincs, miért!

Egy ily kis hölgytől meglepően erős és gyors kitöréssel, Betaniqi nekem rontott:

- Kifelé! - sikoltotta, s én az ajtó felé menekültem.

Mielőtt rám csapta volna az ajtót, felajánlottam szánalmas bocsánatkérésemet:

- Annyira sajnálom, Betaniqi, de vedd figyelembe, hogy vissza akartam neked hozni édesanyád! Őrültség, tudom, de csak egy dolog biztos az életemben, és az az, hogy szeretem Pallát.

Az ajtó már majdnem teljesen becsapódott, amikor a lány résnyire nyitotta, s reszketeg hangon kérdezte:

- Kit szeretsz?

- Pallát! - kiáltottam az istenekhez.

- Anyámat - suttogta dühösen - Xarlysnak hívták. Palla a szörny volt.

Csak bámultam a csukott ajtót, Mara tudja mennyi ideig, aztán megkezdtem hosszú sétámat vissza a Mágusok Céhéhez. Átkutattam emlékeim a legapróbb részletekig, egész a történetmondó estig, amikor először észrevettem a szobrot, és amikor először hallottam szerelmem nevét. Az a breton beavatott, Gelyn mondta. Mögöttem állt. Tán a szörnyet ismerte fel, s nem a hölgyet?

A hosszabb, magányosabb, kerülőutat választottam, mely Mir Corrup külvárosán vágott át. Egy nagy árnyék emelkedett fel a földről, ahol addig ült, engem várva.

- Palla - nyögtem. - Pal La.

- Csókolj meg - üvöltötte.

És ezzel történetem elérkezett a jelen pillanathoz. A szerelem vörös, akár a vér.


_lac_

Előző: Palla I

Összefoglaló: Palla

Következő: Nincs