CsK:Palla I

Innen: Elder Scrolls Lapok

Palla I
Megkapó történet a Mágusok Céhének egy tanítványáról, aki olthatatlan szerelemre lobban egy szobor látványától. A klasszikus kérdés: lehetséges-e és érdemes-e a halott kedvest feltámasztani sírjából? A történet befejezése tartogat meglepetéseket... Az első kötet elolvasása illúzió képzettségünket növeli.
Vojne Mierstyyd tollából



"Palla". "Pal La". Emlékszem még a napra, amikor először hallottam e nevet, nem is oly régen. Egy történetmondó-esten történt egy nemesi birtokon, Mir Corruptól nyugatra, ahová váratlan meghívást kaptam én és a Mágusok Céhében velem együtt tanuló társaim is. Az igazat megvallva, nem kellett volna annyira meglepődnünk a dolgon. Nagyon kevés gazdag család lakott Mir Corrupban - a terület fénykorát a távoli másodkorban élte, amikor a tehetősebbek számára menedékül szolgált. És megjegyzem: illő dolog, hogy varázstudók is megjelenjenek egy természetfeletti ünnepélyen. Na persze nem azért hívtak, mert különlegesebbek lettünk, netalántán többet értünk volna, mint a céh egy kis előőrsének szedett-vedett tanulói, hanem mert, mint azt már említettem, nem volt sok választási lehetőségük.

Közel egy évig nem ismertem mást, csak egy a Mir Corrup Mágusok Céhe területén terpeszkedő, otthonomul szolgáló rozoga épületet. Egyedüli társaim a mellettem tanuló diákok voltak - közülük a legtöbb épphogy eltűrt maga mellett -, valamint tanítómestereink, kiket a külterületen való kötelességteljesítés felett érzett keserűség soha véget nem érő szidalmazásra sarkallt.

Az illúzió tana azonnal felkeltette érdeklődésemet. A minket oktató mester gyors észjárású tanítványként ismert meg, aki nemcsak a varázslás tudományát szerette, hanem akit annak filozófiai alapjai is érdekeltek. Volt valami a gondolatban, ami közel állt természetemhez - elferdíthetem a fény, hang és tudat érzékelhetetlen energiáit. Nem nekem találták ki a pusztítás és átváltoztatás száraz tanait, sem a gyógyítás és idézés szent diszciplínáit, sem a miszticizmus kaotikus iskoláját, vagy a praktikus alkímia és bűvölés tanait. Nem, soha nem voltam annyira elégedett, mint amikor egy közönséges tárgyat, egy kis mágiával másnak tüntethettem fel, mint ami valamikor volt.

Az, hogy egyeztessem ezt a filozófiát monoton életemmel, jóval több képzelőerőt igényelt, mint amekkorával rendelkeztem. A reggeli tanórák után feladatokat kaptunk, amit az esti tanórák kezdetéig végre kellett hajtanunk. Az én feladatom volt, hogy rendbe szedjem egy korábban elhunyt bentlakó céhtag kutatásait és kategorizáljam az egymás hegyén-hátán fekvő varázskönyveket, varázsigéket, nyomatokat.

Meglehetősen magányos és unalmas elfoglaltság volt. Tendixus mester megrögzötten gyűjtötte az értéktelen szemetet, de ha bármit is kidobtam, ami minimális értékkel bírt, akkor azért rögtön megszóltak. Fokozatosan jöttem rá, hogy átcipelhetem a mester tárgyait a megfelelő részlegeknek: a gyógyitalokat a gyógyítás magisztereinek, a filozófiai értekezéseket az átváltoztatás magisztereinek, a fűszereket és ásványokat az alkimistáknak, illetve a lélekköveket és idézett tárgyakat a bűvölésmestereknek. Az egyik alkalommal, miután a bűvölőknek vittem dolgokat, és méltányolás híján vissza kívántam térni napi teendőimhez, Ilther mester visszahívott.

-Fiú! - mondta a pocakos öreg, miközben a kezembe nyomott egy tárgyat. - Ezt semmisítsd meg!

Egy kis fekete korong volt rúnákkal teleszőve, amit vöröses narancssárga, csontforma ékkövek öveztek.

-Sajnálom, magiszter - dadogtam. - Azt hittem, ez a tárgy érdekelni fogja.

-Vesd bele a nagy tűzbe, és semmisítsd meg - vakkantotta, majd hátat fordított nekem. - Ezt soha nem hoztad ide!

Ez felkeltette az érdeklődésemet, mert tudtam, hogy mi az az egyedüli dolog, ami a magisztert ilyen viselkedésre késztethette. Nekromancia. Visszatértem Tendixus mester szobájába, és átvizsgáltam jegyzeteit, bármilyen, a korongra utaló feljegyzés után kutatva. Balszerencsémre azonban a jegyzetek legnagyobb része egy furcsa kóddal íródott, melynek megfejtéséhez nem rendelkeztem elegendő hatalommal. Annyira magával ragadott a rejtély, hogy majdnem lekéstem az esti bűvölés-előadást, melyet maga Ilther mester tartott.

A következő néhány hétben felosztottam időmet a rendszerezés és szállítás, valamint a korong utáni kutatásaim között. Feltevésem helyesnek bizonyult: a korong hamisítatlan nekromanta alkotás volt. Bár a magiszter feljegyzéseinek nagy részét nem értettem, azt meg tudtam határozni, hogy szerinte a korong használója halott szerelmét képes feltámasztani a sírból.

Sajnos eljött az ideje annak is, amikor a szobát kitakarítottam, a kategorizálást pedig teljesen befejeztem, és megkaptam új feladatom, történetesen, hogy segítsek a céh istállójában az állatoknál. Így legalább néhány tanonctársammal dolgozhattam együtt, ezen kívül pedig lehetőségem nyílt hétköznapi emberekkel, valamint nemesekkel találkozni, akik különféle megbízások okán keresték fel a céhet. Ekképp fogadtak fel engem is, amikor meghívást kaptunk a történetmondóestre.

Ha az est varázsa sem lett volna elég, háziasszonyunk közismerten gazdag, férjezetlen, fiatal árva volt Pörölyföldről. Pár hónappal korábban költözött a birodalom tartományának eme erdő borította, elhagyatott sarkára, hogy birtokba vegye családja régi földjeit és udvarházát. A tanoncok öregasszonyok módjára pletykáltak a rejtélyes fiatal hölgy múltjáról, arról, mi is történt szüleivel, és hogy miért hagyta el szülőföldjét, vagy, hogy miért űzték ki onnan. Az egyetlen dolog, amit biztosan tudtunk róla, az volt, hogy Betaniqinek hívták.

Büszkén viseltük tanonctalárjainkat, mikor megérkeztünk az estélyre. A hatalmas márvány előcsarnokban egy szolgáló úgy sorolta fel neveinket, mintha mind a királyi vérvonal tagjai lennénk, és mi peckesen, nagy mellénnyel elvegyültünk a meghívottak forgatagában. Természetesen azonnal megfeledkeztek mindannyiunkról. Csak azért hívtak meg, hogy növeljük a létszámot. Valójában lényegtelen figurák voltunk. Mellékszereplők.

A fontosabb emberek tökéletes udvariassággal néztek keresztül rajtunk. Ott volt az öreg Schaudirra asszony, aki diplomáciai találkozót beszélt meg Balmorába Rimfarlin hercegével; egy ork hadúr egy vihogó hercegnőt mulattatott megerőszakolásokról és fosztogatásokról szóló történeteivel. Hárman a céh magiszterei közül három fájdalmasan vékony hajadon társaságában aggodalmaskodtak Pörölyföld fenyegetése miatt. A birodalmi és különböző királyi udvarok intrikáit elemezték, gúnyolták, boncolgatták, értékelték, szidalmazták és forgatták ki... Senki még csak ránk sem nézett, még abban az esetben sem, ha közvetlenül mellettük álltunk. Úgy tűnt, illuzionista képességeim láthatatlanná tettek minket.

Megfogtam korsómat és kiléptem a teraszra. A holdak megkettőződni látszottak: egyformán fénylettek az égen és a kertbe nyúló hatalmas medence vizének tükrén. A fehér márvány szobrok, melyek a medencét szegélyezték, magukba szívták a tüzes izzást, s az éjszakában lobogó fáklyáknak tűntek. A nem e világi látvány és az idegen ragada alakok kőbe zárt halhatatlansága teljesen megigézett. Háziasszonyunk oly közeli időpontban teremtett itt otthont magának, hogy a szobrok némelyike még lepedőkbe burkolva állt, melyek zászlóként fodrozódtak és lengtek a gyenge szélben. Nem is tudom, meddig álldogáltam ott bámészkodva, mire ráébredtem, hogy nem vagyok egyedül.

Oly kicsi, és sötét volt - nem csak bőre, de ruházata is -, hogy majdnem árnyéknak néztem. Mikor felém fordult, észrevettem, hogy nagyon gyönyörű és fiatal, nem több tizenhét évesnél.

- Te lennél a háziasszonyunk? - tettem fel végre a kérdést.

-Igen - mosolygott elpirulva. - Szégyellem, de úgy tűnik, nem vagyok túl jó benne. A szomszédaimmal kéne együtt lennem odabent, de szerintem nagyon kevés dolog van, amiben hasonlítanék rájuk.

- Számomra pedig teljesen egyértelművé tették: remélik, hogy nekem semmi közös vonásom sincs velük - mondtam nevetve. - Ha egy kicsit magasabb fokon állnék a Mágusok Céhének ranglétráján, talán valamivel nagyobb hajlandóságot mutatnának arra, hogy valamelyest egyenlőnek tekintsenek.

- Még nem vagyok teljesen tisztában az egyenlőség fogalmával itt, Cyrodiilben - mondta rosszallóan. - A mi kultúránkban nem várhatod el másoktól a tiszteletet, míg nem bizonyítottad, hogy érsz valamit. Szüleim mindketten nagy harcosok voltak, ahogy én is az kívánok lenni.

Szeme a szobrok melletti pázsitra tévedt.

- A faragványok a szüleidet ábrázolják?

- Az ott Parion, az édesapám - mutatott egy életnagyságú, erős testfelépítésű, szégyentelenül meztelen férfiszoborra, mely egy másik harcos torkát szorongatva készült levágni annak fejét magasra emelt kardjával. Egyértelműen realisztikus ábrázolás. Parion arca egyszerű volt, egy kicsit idétlen alacsony homlokkal, s arcába lógó kócos hajtömeggel. Még egy kis egyenetlenség is mutatkozott fogain, melyet bizonyosan nem a kőfaragó talált ki, hacsak nem ismerte modelljének valódi sajátosságait.

- És ő az édesanyád? - kérdeztem egy közeli büszke, félig-meddig guggoló, köpenyt és sálat viselő harcosnő szobrára mutatva, aki karjai közt egy gyereket tartott.

- Ó, dehogy! - nevetett. - Ő a nagynéném dajkája volt. Anyám szobrát még mindig lepel borítja.

Máig nem tudom, mi késztetett arra, hogy ragaszkodjam a szobor leleplezéséhez. Valószínűleg a sors keze volt a dologban, és az önző vágy, hogy folytassuk a beszélgetést. Attól féltem, ha nem tervelek ki valamit, a végén a kis hölgy még szükségét érezné, hogy visszatérjen a többiekhez, és akkor ismét magamra maradtam volna. Először idegenkedett az ötlettől. Még nem készítette fel magát teljesen arra, hogy a szobrok, a néha hűvös, cyrodiili klíma csapadékát szenvedjék. - Talán mind be kéne fedni - elmélkedett. Lehetséges, hogy csupán társalogni vágyott és vonakodott attól - ahogy én is -, hogy a beszélgetés félbeszakadjon, és ezáltal közelebb kerüljön ahhoz, hogy vissza kelljen térnie.

Pár percen belül lerántottuk a leplet Betaniqi anyjának szobráról. Ekkor változott meg az életem, mindörökre.

A természet vad lelke volt a fekete márványba zárva, sikoltva küzdött egy idomtalan szörnyalakkal, pompás, hosszú ujjai a bestia pofáját szántották. A szörnyeteg karmai a nő jobb mellét cirógatták, ezzel halálos sérülést okozva, s csatájuk táncában a küzdők sebeket ejtettek a másik testének minden porcikáján. E hajlékony, mégis félelmetes nő minden mércét túlszárnyalón gyönyörű volt. Bárki is faragta a szobrot, nem csak egy istennő figuráját örökítette meg, hanem annak hatalmát és szándékát is. A nő egyszerre volt tragikus és dicsőséges. Azonnal halálosan beleszerettem.

Még azt sem vettem észre, amikor Gelyn, egyik tanonctársam, ki szintén elhagyta a kavargó tömeget, mögénk lépdelt. Nyilvánvalóan elsuttogtam a szót: "lenyűgöző", mert mintha mérföldek távolából Betaniqi válaszát hozta volna a szél:

- Igen, lenyűgöző. Emiatt féltem kitenni az elemek támadásainak.

Aztán tisztán, mintha víz törne meg a sziklákon, meghallottam Gelyn hangját:

- Mara, őrizz meg engem, ez bizonyára Palla!

- Szóval hallottál anyámról? - kérdezte Betaniqi, felé fordulva.

- Nyugalmból származom. Gyakorlatilag a pörölyföldi határról. Nem hiszem, hogy akad ott olyan ember, aki ne hallott volna édesanyádról és hőstettéről, mellyel megszabadította a földet attól a gyűlöletes bestiától. Elesett a küzdelemben, nemde?

- Igen - felelt bánatosan a lány. - Ahogy a szörny is.

Egy pillanatra mindannyian elcsendesedtünk. Semmi másra nem emlékszem arról az estéről. Tudtam, hogy meghívót kaptam a következő étkezésre is, de agyam és szívem egyaránt, örökre a szobor fogságába került. Visszatértem a céhbe, de lázas álmaim nem hoztak megnyugvást. Úgy tűnt, minden fehér ködbe burkolózik, kivéve egy gyönyörű, félelmetes nőt: Pallát.


?

Előző: Nincs

Összefoglaló: Palla

Következő: Palla II