CsK:Molyrágta jegyzet

Innen: Elder Scrolls Lapok

Molyrágta jegyzet
Egy rejtélyes, nagyon lírai és szomorú levél a tenger mélyéről. Sajnos semmilyen küldetés nem kapcsolódik hozzá, így örök titok marad, ki a szerzője, és valójában mi történt vele.


Örökkön-örökké úszom keresztül-kasul ezt az óceánvilágot, amit otthonunknak nevezünk. Végtagjaim kezdenek elgyengülni és elfáradni, épp úgy, mint a szemeim, amik legyőzetve tekintenek föl az égre. Emlékszem a föld melegére, amikor még az ő dobogó szíve mellett éltem és lélegeztem. Még emlékszem annyira, hogy folytassam a kutatást keresztül a könnyek óceánján a csillagászati mélységek felé. Az álmaim nyújtják az egyetlen vigaszt, ilyenkor visszatérek az oly távoli egyre homályosodó időkbe. Keresztül fákon, miket átkarol a hűs őszi levegő, bánatomat illatos, keserédes emlékek csalogatják. Otthon vagyok, amennyire a világom és öntudatom engedi. Emlékszem a zuhanásra az általam valaha tapasztalt legcsodálatosabb tóba. Ő teljesen elnyelt engem, mint valami cseppecskét, el lettem bájolva s kábítva a gyönyörűségében. Lelkem szélfútta, magányos sivatagi égboltja megtelt az ő tündöklő csillagaival s felhevült ragyogásuktól. Félelemmel tekintettem le és láttam a csillámló fodrok játékát és táncát körös-körül a felszínen. Megjelent előttem, mint valami valóságos nagy csoda a víztükörben. Előre léptem, hogy bebizonyítsam senkinek és mindenkinek, hogy ott volt. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig voltam a kettő és az összes között. Összezavarodtam és felismertem, hogy nem értem el a tavat, hanem elhagytam azt. Minden megmaradt erőmmel üvöltöttem a mennyekben s kezdtem összeomlani, mint egy csillag fiatalságom tengerpartján, ahogy életem lélegzete elvándorolt otthonról. Azóta csak fuldoklom a szárazföldön.

Ott feküdtem, összeolvadva, a magasságos mennyek tudják csak meddig. Pár pillanatnak éreztem a végtelen apályt és dagályt. Olyan megfeszítetten éltem azokban a végtelen pillanatokban, ahogy csak tudtam, mikor az unalom újra s újra előbúgott. Szívem tüze bizonytalanná nőtt s vált erőtlen zsarátnokává a lobogó tűznek, ami valaha volt. Végtagjaim tiltakoztak a világ által rájuk nehezedő súly ellen. Éreztem az életnek vágyódását, ami lassan enyhíteni kezdett szívem fájdalmán. Ahogy fokozatosan visszanyertem egészségem, a megszerzett tudás s a történelem kétségbeesetten próbálta kitölteni a lelkemben tátongó iszonyatos űrt. Kezdtem megismerni a szabadság keresésének pléhpofáját és hanyagságát, s kiengedtem éltemet a fogságból. Habár továbbra is ingadozott és fájt, éppen úgy bámultam vissza rá kifejezéstelen, fáradt szemeimmel, mint a legelbűvölőbb semmire. Elmém tovább sodródott, csak azért, hogy újra és újra kelletlenül, s fájdalmasan visszacsapják azok, akikre épp, hogy csak emlékszem egy más életből, egy más korból. Hiábavalóan próbálkozom feladni s elfeledni magamat, ahogy felöltöm azt a vakolat mosolyt, s igyekszem nyugodtnak tűnni. Emlékszek. Felejtek. Felejtek újra. Kevesebbre emlékszem. Elszomorít az a gondolat, hogy felejtek. Már nem az vagyok, aki egykor voltam. Habár sokat gyötört, sose voltam olyan élő, mint romlásomnak magányos elveszett pillanataiban. Kettészakadok a gondolatától annak, hogy örökre elveszítem azt, ami teljesen megváltoztatta az életem, s ami félelem a lelkem mélyén lakozik, nem lesz ott többé. Az, ami több fájdalommal lett nekem ajándékozva, mint bármi az életeimben vagy életekben, amiket a magaménak mondhatok.

De ki vagyok én, hogy ezt kérdezem tőled?

Charlie