CsK:Makela Leki emlékkövéből

Innen: Elder Scrolls Lapok

Makela Leki emlékkövéből
Leki, egy Első Korban élt ragada harcosnő és az Ansei mesterének emlékköve. Az emlékkövek különleges gondolatrögzítő mágikus tárgyak voltak abban az időben. Ez a kő a harcosnő életének utolsó gondolatait rögzíti, melyben életéről és a halálát okozó csatáról mesél nagyon közvetlen hangnemben.
Ez a könyv Makela Leki emlékkövében rögzített gondolatainak hiteles másolata, melyet az első korszak 973. évében, a Bankorai szorosban találtak meg, hét esztendővel Orsinium bukása előtt, mely Tőrsuhatag, Őrszem és a Diagna rend seregeinek közös erőfeszítése nyomán következett be.

Csaknem a teljes tartalom első személyben került rögzítésre, hiszen Makela nem volt tisztában az emlékkőre történő felvétel szabályaival és tudományos formaságaival. Mindettől eltekintve, vitézsége és hősi cselekedetei tovább élnek, a kőbe zárt éles emlékeit mindenki átélheti és hallhatja.

Áhh... vajon tényleg működni fog? A Mágusok Céhe 25.000 aranykoronával tartozik nekem, ha nem. El tudod képzelni? Ez a kő megörökíti a gondolataimat? Mit is mondtak? Csak kicsomagolom az ezüstfóliából és a bőrtasakból, majd amint hozzáérek, rögzíteni kezd.

Áhh, a fájdalom, ki kell zárnom, senki sem akarja kézbe venni a követ és hallani a gondolataimat, ha hagyom, hogy a fájdalmam is közéjük kerüljön. Hála legyen az Ébenkarnak és a Tiszta Küzdelem Csarnokában kapott kiképzésnek. Ki TUDOM zárni a fájdalmat. Hmm... csak, áh, így; elszigeteltem.

Igen, még most is látom, a tudatomon túl leselkedik, akár egy éhes farkas, egy farkas, mely nemsoká’ felfal. Látom ezen átkozott sebek okozta elkerülhetetlen halálomat is. Nem maradt több gyógyital, a gyógykristályt és gyűrűt már elhasználtuk, nekem pedig egy gyertya meggyújtására elegendő varázserőm sem maradt. Az istenek másként voltak kegyesek hozzám, megáldottak a kardművészet ajándékával, a csata izgalmával, Frandar Hunding Körök könyvével, A KARD ÚTJÁVAL. De épp erről szól a történetem, túlságosan előreszaladtam.

Makela Leki vagyok, egy harcos, kardművész, egy második szintű Ansei. Már egészen apró koromban képes voltam a Shehai, az energiakard megformálására; ez egy misztikus penge, az enyém puszta gondolat-kígyók és beléjük fonódott rózsaindák alkotta pengeként ölt alakot, ami olyan gyönyörű, mint...

Áh, hiszen mindjárt mindent elmondok erről, elmesélem a történetemet, egy hősies csata, szeretet, háború, árulás és a végső, dicső győzelem történetét. Mesélek majd arról is, miként kerültem ebbe a távoli, magányos szorosba öt bajtársam kíséretében, hogy megküzdjünk ezekkel az emberekkel és szörnyetegekkel, hogy vereséget mérjünk a seregre, mely gyáván az éj leple alatt zúdulna népemre... de ismét előreszaladtam.

Egy egyszerű harcos vagyok. A Shehai Nővéreként nőttem fel. Mióta az eszemet tudom, művész akartam lenni, hogy érezhessem a kezemben levő kard éhségét, hogy érezzem, miképp kel életre és veszi ellenfeleim életét. Azt mesélték, népünk régen, kietlen otthonainkban kézművesekből és költőkből állt. Itt, Pörölyföldként ismert új hazánkban sokunk újra azokra az ősi utakra tért, de számomra csak EGYETLEN ÚT létezik. A KARD ÚTJA.

Áh, nehéz erről beszélnem. Nemes családomban nőttem fel, három fivér és két nővér közül én voltam az egyetlen, aki meghallotta a hívást, a Kard Dalát. Atyám megértett, hiszen ő maga is hallotta a hívást. Mester és Ansei vált belőle jóval azelőtt, hogy családalapítás céljából letelepedett a birtokunkon. Tizenegy esztendősen beléptem a Tiszta Küzdelem Csarnokába, és csatlakoztam a Shedai Nővéreihez. Hatan voltunk a csapatomban. Merész Julia, szikla Patia, öblös Kati, kecses Cegila, bölcs Zell és én. Mind elestek rajtam kívül, és hamarosan én is csatlakozom hozzájuk... Csatlakozom hozzájuk az ismeretlen hadistenek csarnokaiban.

Együtt ittunk, harcoltunk, sírtunk, a kard szellemében növekedtünk. Csarnokbeli tanulmányainkat a Penge fivéreihez csatlakozva folytattuk. Egymástól tanultunk, s mindannyian a Csarnok mesterének lábai előtt ültünk; erőnket megfeszítve igyekeztünk a Shehai rejtelmeit elsajátítani, az energiapengét Frandar Hundinghoz hasonlóan valódi fegyverré tenni. Alig néhányan bizonyulnak megfelelően tiszta szívűnek és erényesnek, hogy képesek legyenek az Ansei titkainak megismerése felé vezető lépést megtenni: ez a kardszentség.

Valamiképp, az összes Fivér és Nővér közül egyedül én birtokoltam e kivételes tulajdonságokat, a mágia haloványan, mégis épp elég erősen pislákolt bennem, hogy megidézhessem a Shehait. Sokszor meg is tettem, ritkán állt azonban össze fegyverré. Ahhoz, hogy első szintű Ansei légy, megidézned kell csupán, erre képes voltam, így hát két generáció óta belőlem vált először Ansei a helyi csarnokból.

Ó, annyi mindent kell még elmesélnem, megannyi emléket és kincset meg kell még veled osztanom, ismeretlen kísérőm. Hol is kezdjem? Uhh, a fájdalom továbbra is éhesen leselkedik rám odakinn, lassan felemészti, ami megmaradt belőlem. Úgy vélem, jobb lesz, ha a végső csatáról mesélek, arról, amelyik ide juttatott, aztán ha akaraterőmből futja még, beszélek az életemről, szerelmemről, Raliphról. Ó, micsoda legény volt! Mennyit mulattunk együtt... Ébenkar... Bocsáss meg, elkalandoztam. Hadd térjek most rá a Végső Csatára.

Nos, kezdeném a... hmmm... a közepén. Megvan! Mi, Nővérek fejlődtünk, tanultunk, és elsajátítottuk a Kard útját, majd a Körjárás teljesítésére indultunk. Neked, ki nem vagy kardművész: ez egy Frandar Hunding idejét idéző vándorút a vadonban; ahol külön-külön, mind járjuk a vidéket, a rosszat jóra fordítjuk, szörnyeket győzünk le, küldetéseket teljesítünk az erény nevében. Néhányunknak a csarnokból évekbe tellett befejezni! A veszély állandóan leselkedik ránk, mi hatan mégis mind hazatértünk a megfelelő időben, de sokan akadnak olyanok, akik nem térnek vissza élve a Körjárásról.

Nekünk sikerült, mindegyőnk a saját életét folytatta, megint hetente egyszer összegyűltünk a csarnokban, hogy elbeszélhessük történeteinket az új Nővéreknek és Fivéreknek és a kard útjának tanítójaként dolgozhassunk. Minden rendben ment egészen az évközi ünnepség éjjeléig. Egész népünk mulatozott és... bocsáss meg... élvezték a lakomát, leszámítva minket, a hat Nővért. Úgy esett, hogy a mulatság napja egyben a csarnokbeli gyűlés napja is volt, imádkozás, böjt és a kard útja előtti tisztelgés napja.

Amint késő éjjel összeültünk, egy kopogás hallatszott ajtónkon. Mikor kinyitottam, egy a Wrothgáriai-hegységbeli Bankorai szorosból érkező őrzővel találtam szembe magam, aki megsebesült, és alig élt. Szólt nekünk az észak árulásáról, egy a Sziklaföldi Kristálytorony által támogatott ostromról, melyet az Orsinium ellen vívott háború alatti szövetségesünk, a tőrsuhatagi Joile király vezet! Sebesen felhasználtunk hát egy gyógykristályt, hogy visszahozzuk az elevenek közé. Tovább küldtük a királyhoz, eközben mi hatan fegyvert ragadtunk, erős páncélba bújtunk, és magunkhoz vettük ami gyógyitalt, jelet, kristályt, gyűrűt csak elbírtunk.

Sebtében a szoroshoz rohantunk, mindennél jobban reméltük, hogy időben érkezünk. Igyekezetünk nem volt hiábavaló, minthogy éppen odaértünk arra a helyre, ahol az utolsó három őrzőt lerohanta a horda. Berohantunk a szorosba, hagyományos alakzatba rendeződtünk; hatan egymás mellé. Ó, micsoda harc volt.

A kard dala vidám zsivajjal szelt át a gonosz sorain. Órákon át küzdöttünk. Julia esett el elsőként, egy gyáván megmérgezett tőr rést talált a páncélján. Aztán egyenként mind elestek, engem kivéve.

Ó, kegyetlen Ébenkar. Ezt követően imádott kardom, atyám kígyóemblémával díszített kardja, melyet Tansal művész, a kardkovács mester készített, összetört a kezemben. Minden elveszett, mi hatan hiába áldoztuk életünket. Most majd ezernyien özönlenek át a szoroson. Könnyű préda lennék nekik, akár egy újszülött gyermek. Reményvesztettségemben sírva fakadtam.

Ekkor eszembe jutott a családi tűzhely – a könyv: Frandar Hunding, A körök könyve, a stratégia útja... Gondolatban a Shehaiért, az energiakardért nyúltam, amit szükség idején sosem tudtam megfelelően előhívni, és íme... most életre kelt. Az élet tüze lobogott benne. Alakot öltött a kezemben. Lángba borította az erő. Ó, milyen hevesen gyilkoltam, jobbra, balra, akár egy búzát arató sarló. Egészen a Torony uráig küzdöttem magam. Egyetlen suhintással darabokra vágtam mágikus páncélját, egy másikkal pedig a fejét vettem. Ám nagy árat fizettem ezért a tettemért, tucatnyi sebet szereztem, mert bár mágikus páncélt viseltem, azt nem a kardoméhoz hasonló energia alkotta, nem volt hát olyan legyőzhetetlen, mint kardom, vagy saját elmém; súlyosan megsebesültem.

Joile király levágásakor serege szétszéledt. Elmenekült haragom elől. Mind visszaszaladtak a szoroson túlra, meg sem álltak, hogy összegyűjtsék halottaikat és sebesültjeiket. Aki lábra tudott állni, mind futott az életéért, s én legyilkoltam, akit csak értem, de kezdtem kifulladni, és a fájdalom is...

Végül megpihentem ezen a sziklán, ahol most is találsz. Nem tudom, miért kockáztattam meg magammal hozni ezt a követ. Futó szeszélyből vettem meg csupán, a zsákmány mellé, ami... áh, nos, azt hiszem kénytelen leszek itt megállni, és időrendben elmesélni a történetemet. Úgy érzem, képes vagyok folytatni, többet megosztani veletek. Az örök éjszaka lassabban száll le, mint gondoltam.

Még nem állok egészen készen búcsúversem megírására. Egy korty víz, és... azt hiszem, visszatérek a történet elejére és beszélek az életemről, esetleg néhány részletet elmondok a csatáról. És... ó, igen. Raliphról és a gyermekeinkről, hmm, hol is kezdjem. Oh... rrr...

Egy egyszerű…harcos vagyok. A..a Shehai Nővéreként nőttem fel. Amióta... az eszemet tudom...

Nivellen