CsK:Jég és kitin
A történet a Másodkor 855. évében játszódik, miután Talos tábornok felvette a Tiber Septim nevet és elkezdte Tamriel meghódítását. Egyik tisztjét, ylliolosi Beatiát lesből megtámadták, amint a császári találkozóról tartott hazafelé. Ő és ötszemélyes testőrsége alig tudott megmenekülni, és elszakadtak a hadseregtől. Elhagyatott hófödte sziklás hegyeken át menekültek gyalog. A támadás olyannyira váratlan volt, hogy sem vértbe bújni, sem lóra ülni nem volt idejük.
- Ha el tudunk jutni Gorvigh oromig - kiabálta bele Ascutus hadnagy a süvítő szélbe, a ködbe burkolózó hegycsúcs felé mutatva - akkor találkozhatunk a Porhnakban táborozó légióval.
Beatia végignézett a sziklás tájon, a széltépte hatalmas fákon és megrázta fejét.
- Az nem jó útirány. Elkapnak félúton. Láthatod a lovaik lélegzetét a fák között.
A Nerone földszorosnál lévő öreg romos vár felé vezette embereit, ami egy tengerbe nyúló sziklán emelkedett, mint sok más elhagyatott vár észak Égkoszorúban, Reman Cyrodiil Akavir elleni védelmének maradványaiként. Amint elérték céljukat és tüzet raktak hallhatták, hogy Danstrar hadvezérei tőlük délnyugati irányban letáboroznak elzárva az egyetlen menekülési útvonalat a tenger kivételével. A katonák felmérték a vár készleteit amíg Beatia a ködfedte vizet kémlelte a rom ablakaiból.
Eldobott egy követ, figyelte, amint végig pattog a jégen majd belecsobban egy lékbe.
- Sem ételt, sem fegyverzetet nem találtunk, parancsnok - jelentette Ascutus hadnagy - Van ugyan egy halom páncél a fegyvertárban, de az évek során már kikezdték az elemek. Egyáltalán nem tűnik hasznosíthatónak.
- Nem maradhatunk itt sokáig - válaszolt Beatia - Az északiak tudják, hogy az éj leszálltával kiszolgáltatottak leszünk, és ez a kőhalom nem fogja visszatartani őket. Ha bármi használható van a várban, meg kell találnunk. Át kell jutnunk az úszó jégtáblákon az Oromig.
Pár perces keresgélés után az őrök találtak két rozoga, kopott és sérült kitinvértet. Még a legkevésbé büszke kalandozók és kalózok, akik végig fosztogatták a kastélyt sem találták figyelemre méltónak a kitint. A katonák nem merték megtisztítani a vértet, mert úgy tűnt csak a por tartja össze őket.
- Nem nyújtanak sok védelmet, csak lelassítanak majd - grimaszolt Ascutus - Fussunk át a jégen, amint besötétedik.
- Bárki, aki kitervel és végrehajt egy ilyen rajtaütést, mint Danstrar hadvezérei, számítani fog erre. Gyorsan kell mozognunk, most, mielőtt közelebb jönnek. - Beatia az öböl térképét rajzolta a porba, majd egy ívet, ami összekötötte a várat a Gorvigh orommal - Ezen az úton kell mozognotok, itt keményebb a jég, és sok a szikla ami fedezéket nyújthat.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy te itt maradsz védeni a várat!
- Természetesen nem - rázta a fejét Beatia és egy újabb, egyenes vonalat húzott a vártól a part legközelebbi pontjáig - magammal viszem az egyik kitinvértet, és itt kelek át a vízen. Ha nem láttok vagy hallotok engem, mikor kiértek a partra, akkor ne várjatok rám... érjetek el Porhnakba.
Ascutus hadnagy próbált vitatkozni, de tudta, hogy sosem utasítaná embereit arra, hogy öngyilkos műveletbe kezdjenek, amibe bizton belehalnának, mielőtt elérnék a Gorvigh ormot, hacsak nem vonná el valahogy a hadurak seregeit. A hadnagy számára egyetlen út volt, hogy becsülettel végezze feladatát. Nem volt könnyű meggyőzni Beatia parancsnokot, hogy vigye őt magával, de végül is engedett.
A nap már alacsonyan állt az égen, kísérteties fénnyel világítva meg a havat, mikor az öt férfi és egy nő kiosont a kövek közül a fagyos tópartra. Beatia és Ascutus óvatosan mozgott, kínosan ügyelve arra, nehogy kőhöz ütődjön a kitinvért. Parancsnokuk jelére a négy páncéltalan férfi továbbsietett észak felé át a jégen.
Mikor emberei elérték az első fedezéket, egy kiemelkedő csigaszerű kőhalmot néhány lábnyira a tengerbe nyúló sziklától, Beatia a hadsereg hangjaira kezdett figyelni. Semmi más csak csend, és látni sem lehetett őket. Ascutus biccentett, szemei nem mutattak félelmet. A parancsnok és hadnagya ráléptek a jégre, és futni kezdtek.
Mikor Beatia felmérte a terepet a vár sánctól a partig óriási unalmas fehér mezőnek tűnt. Most, hogy a jégen állt, még kopárabbnak tűnt. A ködlepel csak a bokájáig ért, de ahogy haladtak benne felkavarodott mellettük, mintha a természet mutatna rájuk fátyolos ujjaival: ímhol a betolakodók. Tökéletesen láthatók voltak. Szinte nyugtatólag hatott rájuk, amint meghallották az egyik felderítő riadó jelét.
Nem kellett megfordulniuk, hogy tudják: jön a sereg. A vágtázó paták és a reccsenő ágak hangja tisztán hallatszott a zúgó szél ellenére.
Beatia azt kívánta, bárcsak észak felé pillanthatna, hogy láthassa, emberei biztonságban vannak, de nem mert oda nézni. Hallotta Ascutust a jobbján futni, nehéz légzéssel tartva a lépést. Ugyan nehezebb páncélhoz szokott, ám a kitin csuklói feszesek és piszkosak lettek a hosszú évek alatti mellőzöttségtől, nem fordultak, csak hajoltak.
A sziklás parttól az oromig még mindig végtelennek tetszett az út, és Beatia hallotta, és szinte érezte az első kilőtt nyílvesszők hangját. A legtöbb a jeget érte a lábai előtt éles pattogó hangot hallatva, de néhány eltalálta őket, és a hátukról pattant le. Magukban hálát adtak a páncélkovácsnak, bárki is volt az a rég halott ember, aki sok évvel ezelőtt készítette a kitinvértet. Folytatták futásukat, aztán becsapódott a második majd harmadik nyílzápor.
- Hála Stendarrnak - zihálta Ascutus -, ha csak bőrvért lett volna a várban, már rég holtan feküdnénk átlőtt szívvel. Most már nem is tűnik olyan merevnek...
Beatia érezte a saját vértjén, hogy a csuklók egyre nehezebben mozognak, a térde és csípője egyre több ellenállásba ütközik. Nem tagadhatta, minél közelebb jutnak a parthoz, annál lassabban haladnak. Hallotta az első szörnyű patazajt a jégtáblán feléjük közeledni. A lovasok óvatosak voltak a csúszós jégen és lassítottak kicsit, de Beatia tudta, még így is hamar utolérik őket.
Az öreg kitinvért kibír pár nyilat, de egy vágtázó ló erejével hajtott lándzsát már nem bír felfogni. Az egyetlen ismeretlen tényező az idő volt.
A mögöttük dobogó paták mennydörgése süketítő volt, mikorra Ascutus és Beatia elérte a partot. A partot övező óriás csipkés szélű sziklák elállták az utat, lábuk alatt a jég recsegett ropogott. Nem állhattak meg, és vissza sem fordulhattak. Nekifeszültek a csuklók merevségének, két ugrás, és elérték a sziklákat.
A jég robbanásszerű hanggal repedt. Mikor az utolsó ugráskor felemelkedtek, a rájuk csapódó fagyos víz égette bőrüket, mintha nem is jég, de legalább tűz folyt volna vékony páncéljuk alá. Ascutus jobb karja beszorult egy mély repedésbe. Beatia két kézzel kapaszkodott, de a sziklája csúszós volt a jégtől. Arcát a kőhöz nyomta, nem akart szembenézni a mögöttük lévő sereggel.
De hirtelen a rianó jég hangját hallotta és a katonák rémült sikolyait. Aztán semmi mást, csak a síró szelet és a kavargó víz hangját. Egy pillanattal később lépteket hallott a fejük fölötti sziklán.
A négy őr átjutott az öblön, és most itt voltak segíteni nekik. Ketten Beatiát húzták fel, a másik kettő pedig Ascutust segítette. Megfeszültek és a súlyukat átkozták, de végül is sikerült a parancsnokot és hadnagyát biztonságba helyezni Gorvigh orom szegélyén.
- Mara nevére mondom, ez kicsit nehéz könnyűvértnek.
- Igen - mosolygott Beatia fáradtan, visszanézve az összetört és kihalt jégtáblára - de néha azért a nehezebb, jobb.
