CsK:Hrormir dala

Innen: Elder Scrolls Lapok

Hrormir dala
Hősi eposz Hrormirról, a vonakodó hősről, akit királya elküld, hogy küzdjön meg ellenséggé lett egykori barátjával, s akinek végül (ha nem is épp a lovagregényekben megszokott módon, de) sikerül túljárnia a gonosz banya képében megjelenő Nocturnal daedra hercegnő eszén is. Igen terjedelmes, ám roppant szórakoztató és pajzán részleteket sem mellőző olvasmány, amely még penge képzettségünket is fejleszti.

Hrormirt
Hrorgar fiát,
Vjindak udvarába idézte Evensnow király.
Nagy varázsló - kezdte -, halld a király szavát,
Aelfendor szakállas harcosai fenyegetik hazánk.
Népem bennem bízik, de oly erős nem vagyok,
Hogy a félelmünkkel bátran megvívhatok.
Kell egy bajnok nekünk, egy nagy varázsló talán,
Ki bátorságát összeszedve országunkért kiáll,
S a fenyegető vésszel keményen szembe száll.

Hrormir, Hrorgar fia, köpenyét összefogja,
A király szemébe néz, s neki ezeket mondja:
Jégbotomra mondom, tudnék segíteni,
De kérésedet nem tudom teljesíteni.
Egy küldetésben járok most éppen el,
s ehhez bizony egy igazi férfi kell.
Vár engem több akó remek jó barna ser,
S hozzá négy fehér cseléd, tüzesek, mint a pej.

Virgoncak, ám nagyon mint négy kölyökkutya,
s mindüknek én vagyok törvényes férjura.
Kedvükre teszek én, jól ellátom bajuk,
az ágyban belőlük kiszorítom a szuszt.
Evensnow király arca lett komoly,
Cseppet sem szellemes, mit most elénk hozol.
Becsületedre kell segítened nekem,
Kardod, ha felveszed a bajnokom leszel.

Sőt barátod is megmentheted,
Ki sajnálatunkra oly régen elveszett.
Ő elvállalta, hogy megvív velük,
de elbukott, így nem vív ellenük.
Hrormir hangosan felnevetett:
Viccelsz velem? Ezt nem teheted.
Barátom Darfang, víg cimborám,
A legjobb bajnok, kit ismer a világ.

Nincs nála remekebb éke a vívásnak,
Kire egyszer lesújt, többé fel nem állhat.
S legyőzni őt bizony lehetetlen,
Ki ellenáll, annak biz csontja reccsen.
S megölni őt nem tudja senki sem,
Nincs oly vitéz Aelfendorba sem.
Nem mondtam én, hogy vége lett életének,
Csak vége lett, bátor s igaz hitének.

Most már Ő is a sötét seregnek tagja,
Ha Te nem? Ki lészen, ki becsületét visszaadja.
Hrormir ki szívével nem hitte e szókat,
Lóra ült, hogy lássa az igaz valókat.
A négy fehér cseléd hiába esdekelt,
Hrormir a varázsló azonnal útra kelt.
Tudta lelke mélyén nem hazug a felség,
Valaki rághatja a barátja lelkét.

Húsz és három napig nem kelt le a lóról,
Hogy megbizonyosodjon a sötét valóról.
A sötét félelem földjére vágtatott,
Hol nappal és éjjel sötétség adatott.
E borzasztó földön sosem sütött a nap,
Itt a parasztok is gyertyát hordanak,
hogy izzó fényében haladhassanak,
félvén gonoszoktól, kik a vak sötétben,
áldozatul veszik az embert, ki nem éber.

Hősünk a nagy Hrormir is fáklyát ragadott,
Az Aelfendor Kastély kapuján kopogott.
S a hatalom három szörnyű birtokosa,
Három setét király csúfosan ezt mondja:
Ki vagy ki merészled sérteni hatalmunk,
Hívjuk be Darfangot, ő a mi bajnokunk
Pengéje oly éles, mint asszonyok nyelve,
Ereje rettentő, s a szenvedély benne.

Oly nagyon hatalmas, oly nagyon borzasztó,
Nincs halandó ember ki hozzája méltó.
Meglátja barátját Hrormir a varázsló,
Darfang tekintete bizony nem parázsló.
Hiányzik belőle tisztességnek lángja,
Hová tűnt szeméből becsület varázsa?
Mintha üres lenne éjfekete szempár,
A régi tűz benne nem ismerszik fel már.

Víg cimborám Darfang, mi történt tevéled?
Elszomorít engem, hogyha terád nézek.
Hogy elfordultam-e a becsület útjától?
Ha most nem távozol megtudod Barátom.
Így dörgött a Penge, s kivonta szablyáját,
Bizony itt hagyja most egyikünk irháját.
Támadott is rögtön, fegyverét lendíté,
De csapását Hrormir ügyesen kerülé.

Újra összecsapott a penge és a bot,
De győzelmet bizony egyik sem aratott.
Úgy estek egymásnak a régi barátok,
Hogy megrengette harcuk a világot.
A régi cimborák ellenségek lettek,
Egy álló esztendeig verekedtek.
Egyikük sem győzhet, ezt könnyen belátták,
Egyikük sem tudja legyőzni barátját.

De Hrormir látta a homályon keresztül ,
Testvére szemében óriás könnycsepp ül.
Megfigyelte azt is, barátja árnyéka,
Nem hasonlít reá, olyan mint egy béka.
Villámgyorsan rájött mi a problémája,
Ez a ronda árnyék bizony nem sajátja.
A gyanújáról megbizonyosodott,
Miután botjával többször is lesújtott.

Az árnyék azonnal visítani kezdett,
Banya lett belőle, lusta, görnyedt szerzet.
Kámzsás köpenyében tekergő rút pára,
az arca olyan volt, mint egy ronda lárva.
E szókat sziszegte az arctalan árny:
Halandó, hogy mered botod emelni rám?
Ha kedves az életed, ezt többet ne tedd meg!
Különben e világ veszik el helyetted.

Te halandó ember, kinek Hrormir neve,
Víg cimborád lelke banya játékszere.
De nem jó üzletet kötöttem én vele,
Ereje rettentő, de kevés az esze.
Mivel fiaimnak ez nagyon szükséges,
Veled lett volna ez üzlet fenséges.
Hrormir észrevette a lehetőséget,
az ő cimboráján, most hogyan segíthet.

Nem habozott sokat, nagy merészen mondta:
Leszek én helyette Aelfendor bajnoka.
Egy a kikötésem fonnyadt csecsű banya,
A barátomat most engedjétek haza.
A banya röhögött, s elengedte lelkét,
Nagyravágyás okozza az emberek vesztét.
Ne hidd, hogy otthon ezért csodálnak téged,
Nem könnyű a becsület nélküli élet.

Halandó, mint sötét királyok bajnoka,
Jó ügyért harcolni nem lesz módod soha.
El is feledheted az igaz szerelmet,
Neked már engem a banyát kell szeretned.
Én leszek az úrnőd, hozzám lehet kedved.
Őrködnöd kell majd a három fiam felett,
Egyensúlyt teremtesz örökösim között,
Hatalmuk megosztva a sötét világ fölött.

Hallotta mindezt a nemes Darfang lovag,
Felemelte kezét, melyet vitt a harag.
Kezében megvillant rubintos markolat,
Mely magasra lendült, hogy szívébe szalad.
De Hrormir megálljt int, s közben ezt suttogja,
Kárt ne tégy magadban kedves jó cimbora.
Várj rám a falunknak vitézlő termében,
Megyek miután a banyát elintéztem!

Menekülőre fogta Darfang a dolgot,
Mint egy néma gyermek még annyit se mondott.
Elhagyta a kastélyt, barátjára bízva,
Hogyan intézi el a vén banyát még ma.
Hrormir pedig gyengéden bánt a banyával,
mintha drága kincset tartana markában.
Árnyas banya - mondta -, fogadom azt neked,
Szavaid becsülöm, és hozzád hű leszek,

Hátamat fordítom én az igazságnak,
S megadom amire a fiaid vágynak.
Úgy szeretlek téged, ahogyan kívánod,
Ha elhagylak egyszer, nem lesz maradásod.
Fiaid becsülöm, és segítem őket,
S elűzöm mellőlük a jó segítőket.
Ami pedig terád vonatkozik némber,
Megmutatom mit tud egy halandó ember!

Ezzel felkapta a lárva arcú banyát,
Asszony legyen az, ki Hrormirnak ellen áll.
Bevitte az asszonyt sötét kamrájába,
S tíz meg három napon és estén kívánta.
Csókolta ajkait, s ráncos fonnyadt csecsét,
Oly hévvel döngette, mintha vó’n ellenség.
Hrormirnak jégbotja megmutatta neki,
Milyen is az mikor varázsló szédíti.

Úgy elkábította barátunk a banyát,
Kicsit elfeledte Aelfendort, és magát.
Elfeledte azt is, hogy félni kell tőle,
Hol van a varázsló, nem elég belőle!
A sötét királyok most arra ébredtek ,
Nincs mitől félniük már az embereknek -
Az ország utcái kivilágosodtak,
Az emberek benne vígan forgolódtak.

Kedvenc falujának vitézlő termében,
Várta hű barátját Darfang lovag éppen.
Kisvártatva messze megjelent egy ember,
Darfang elé siet, kezet ráznak menten.
Ki lehetne más, mint vitézlő barátja,
Hrormir a varázsló, dicső fegyvertársa.
Elmeséli rögtön mi is történt vele,
Hogyan lett a banya az ő játékszere.

Aelfendorban közben vígan folyt az élet,
Még a sötét királyok is megbékéltek.
Mióta országukba sötét költözött,
Nem volt ily összhang a három fiú között,
Közben a vén banya a puha ágyában.
Amit még sosem tett, mosolygott álmában.
Míg a reggeli nap meg nem érintette,
S mosolygó álmából föl nem ébresztette.

Mikor csupasz képét tükrében meglátta,
Rájött arra, hogy őt már mindenki látja.
Ajkát oly félelmetes sikoly hagyta el,
Olyat még nem hallott halandó ember.
Éj hullott a falu vitézlő termére,
Amikor a banya a terembe lépe.
A legmélyebb sötétet keltve dühében,
Hogy meglátta Hrormirt a terem szélében.

Mit képzelsz halandó - így kezdte beszédét,
Nem törődve azzal, hogy látják a képét.
Mindenki láthatta milyen rút a banya,
Szörnyülködött rajta Vinjad bátor hada.
Mit képzelsz halandó? - így sikoltozott,
Szavadat megszegted ezt Te, hogy gondolod?
Senki nem mert még engem így becsapni,
Az én hatalmamat, így eljátszani!

Csodálkozott nagyon, aki őt hallgatta,
De senki nevetni nem mert bizony rajta,
E fellépés Hrormirt is megnevettette,
Mosolyát a korsója mögé rejtette.
Nem rémisztette a banya fellépése,
Egyenes kérdését is hozzá intézte,
Ha jól látom némber nincs a sipkád rajtad,
Mi vett rá téged, hogy arcod megmutassad?

Jól tudod hová lett ezt pont neked mondjam,
Halandó csente el amíg én aludtam.
E miatt vesztettem el a hatalmamat,
S még az én bajnokom is mosolyra fakadt.
Elárultál engem, ez itt az igazság,
De mentséged lészen, hogy előre szóltál.
Hiszen megtartottad, mit nekem ígértél,
Ilyeténképpen csak szavadnak éltél.

Túljártál eszemen, ezért elengedlek,
Szavadat tartottad, ezért nem öllek meg.
S miután ezeket mondta a rút banya,
Hátat fordított, és elindult haza.
Nem volt olyan büszke, mint mikor ide ért,
Tanulhatott abból, amit Hrormir ígért.

Ezután Darfang és a mi varázslónk,
Elsiettek haza hol várta már királyuk,
A két hős vitézt, akik segítettek,
Vinjad győzelméért olyan sokat tettek.
De Hrormir sokat nem időzött nála,
Várta négy asszonya olthatatlan vágya.

S huszonnégy korsóval kedves cimborája.
Luc