CsK:Halhatatlan vér
A holdat és a csillagokat felhő takarta. Sötét, csendes este volt. A városi őrség fáklyákkal járőrözött, de az ember, aki aznap este meglátogatott, semmiféle fáklyát nem használt. Később megtanultam, Movarth Piquine ugyanolyan jól lát a sötétben, mint nappal. Hasznos képesség, az ő érdeklődési körével!
Egyik szolgám vezette be hozzám, és már első ránézésre látszott rajta, hogy szüksége lenne egy jó erős gyógyitalra. Halálsápadt volt, de az arcán látszott, hogy valamikor szép férfi volt - arcát csak a kimondhatatlan kínok csúfíthatták így el. A karikák a szeme alatt fáradtságról árulkodtak, de maguk a szemek éberek és élénkek voltak, majdnem őrültek.
Gyorsan elhárította betegségére vonatkozó érdeklődésemet, azt válaszolta, hogy ő inkább egy bizonyos betegségről kíván érdeklődni.
- Vámpírok - mondta, majd amikor meglátta csúfondáros tekintetemet, megállt. - Valaki azt tanácsolta, magához forduljak ez ügyben.
- Ki volt az? - kérdeztem mosolyogva.
- Tissina Gray.
Rögtön eszembe jutott. Egy bátor, gyönyörű lovag, aki a segítségemet kérte a vámpírokról szóló rémtörténetek elválasztásában a valóságtól. Két éve történt, és azóta sem tudtam meg, hogy tudtam-e rajta segíteni.
- Beszélt vele? Hogy van? - kérdeztem.
- Halott - válaszolt hidegen, aztán látva megdöbbenésemet, hozzátette, talán, hogy enyhítse a csapást: - Azt mondta, a tanács sokat segített neki, legalábbis annál az egy vámpírnál. Amikor beszéltem vele, épp egy másikat üldözött. Az pedig megölte.
- Akkor a tanács, amit adtam neki, nem volt elégséges - sóhajtottam. - Miből gondolja, hogy ezúttal elégséges lesz?
- Valamikor, sok-sok éve én magam is tanár voltam - mondta. Nem egyetemen. A Harcosok Céhében voltam tanító. De tudom, hogyha a tanuló nem a helyes kérdést teszi fel, akkor nem a tanár felelős a bukásáért. Én a helyes kérdéseket fogom feltenni.
Úgy is tett. Órákig kérdezett, és én legjobb tudásom szerint válaszoltam. Semmit nem árult el magáról. Sohasem mosolygott. Élénk szemei rám tapadtak, megjegyezve minden egyes szót, ami csak elhagyta az ajkamat.
Végül megfordítottam a kérdezősködést:
- Azt mondta, tanító volt a Harcosok Céhében. Most az ő küldetésüket teljesíti?
- Nem - mondta röviden. Most először láttam valami fáradtságot lázas szemeiben. - Holnap éjszaka szeretném folytatni, ha lehet. Aludnom kell egy kicsit, és kipihennem ezt.
- Nappal alszik - mosolyodtam el.
Mosolyomra mosollyal válaszolt, bár inkább grimasz volt, mint mosoly.
- Ha vadat üldözöl, felveszed a szokásait.
Másnap új kérdésekkel tért vissza. Ezek sokkal lényegretörőbbek voltak. Kelet-Égkoszorú vámpírjairól akart többet tudni. Beszéltem neki a legerősebb törzsről, a paranoiás és kegyetlen Volkiharokról, akik leheletükkel meg tudják fagyasztani a vért áldozataik ereiben. Elmagyaráztam neki, hogy élnek a jég alatt a tavakban, és hogy soha nem mennek az emberek világába, csak vadászni.
Movarth Piquine figyelmesen hallgatott, és még több kérdést tett fel az éjszakába, amíg végre kész volt a távozásra.
- Néhány napig nem látjuk egymást - mondta. - De visszatérek, és elmondom, hogy hasznos volt-e az információja.
Megtartotta a szavát. Négy nap múlva éjszaka tért vissza. Egy friss seb volt a nyakán, de mosolygott, azzal a zord, de elégedett mosolyával.
- A tanácsa nagyon hasznos volt - mondta. - De tudnia kell róla, hogy a Volkiharoknak van egy képessége, amiről nem tud. Át tudnak nyúlni a tavak jegén anélkül, hogy eltörnék. Elég durva meglepetés volt, amikor mindenféle figyelmeztetés nélkül megragadtak alulról.
- Milyen figyelemreméltó - mondtam nevetve. - És rémisztő. Szerencséje van, hogy túlélte.
- Nem hiszek a szerencsében. A tudásban és a gyakorlásban hiszek. Az információja segített, és a közelharci tudásom megpecsételte a vérszívó sorsát. Soha nem hittem semmiféle fegyverben. Túl sok ismeretlen. Még a legjobb fegyverkovács is készíthet egyszer hibás pengét, de azt tudom, hogy mire képes a saját testem. Tudom, hogy be tudok vinni több száz ütést az egyensúlyom elvesztése nélkül. És mindig enyém az első csapás.
- Az első csapás? - mormoltam magamban. - Akkor valószínűleg sohasem lepődik meg.
- Ezért jöttem magához - mondta Movarth. - Többet tud, mint akárki más élő ezekről a teremtményekről, és a szokásaikról szerte a földön. Most pedig beszéljen nekem a nyugat-valenvadoni vámpírokról.
Úgy tettem, ahogy kérte, és kérdései újra megdolgoztatták az agyam. Sok törzsről kellett beszélnem. A Bonsamuk, akik megkülönböztethetetlenek a bosmerektől, kivéve, ha gyertyafénnyel világítják meg őket. A Keerilthekről, akik füstté tudnak válni. A Yekefek, akik egészben nyelik le az embert. A rettenetes Telbothokról, akik gyerekekre vadásztak, végül átvéve helyüket a családban, megölve mindnyájukat fékezhetetlen éhségükben.
Búcsút intett, és megígérte, hogy néhány héten belül visszatér. És vissza is tért, ahogy mondta, éjfél után. Ezúttal nem voltak új sebei, ellenben voltak információi.
- Tévedett a Keerilthekkel kapcsolatban, amikor azt mondta, képtelenek köddé válni, ha víz alá nyomják őket - mondta, miközben kedélyesen megveregette a vállamat. - Még szerencse, hogy nem képesek túl messzire jutni köd formában, így tudtam követni.
- Biztosan szörnyen megdöbbenthette a bestiát. A gyakorlati tudása kezd egyre figyelemreméltóbb lenni - mondtam. - Bárcsak lett volna egy ilyen tanítványom évekkel ezelőtt.
- És most, beszéljen nekem - mondta - Cyrodiil vámpírjairól.
Elmondtam neki, amit tudok. Cyrodiilben csak egy törzs van, egy hatalmas klán, amelyik kikergetett minden versenytársat, mint ahogy a birodalmiak is tették. Igazi nevük ismeretlen, elveszett az évek során. Mesterei a megtévesztésnek. Ha rendszeresen vérhez jutnak, megkülönböztethetetlenek az emberektől. Műveltek, civilizáltabbak a más provinciákban élő vámpíroknál. Akkor szívnak vért az áldozataiktól, amikor azok alszanak.
- Nehéz lehet őket meglepni -ráncolta a szemöldökét Movarth. - De találok egyet, és elmondom, mire jutottam. És azután beszél nekem Sziklaföld, Pörölyföld, Elsweyr, Feketemocsár, Morrowind és a Nyár-sziget vámpírjairól. Rendben?
Bólintottam, tudván, hogy ennek az embernek örökké tartó küldetése van. Nem nyugodhatott mindaddig, amíg nem tudja meg a legcsupaszabb tényeket mindenről. Tudnia kellett mindent.
Nem tért vissza egy hónapig, és az éjszaka, amikor betoppant, láttam a szemében a rettegést és kétségbeesést, bár semmilyen fény nem égett a szobában.
- Kudarcot vallottam - mondta, miközben meggyújtottam egy gyertyát. - Igaza volt. Nem találtam egyet sem.
Az arcomhoz tartottam a lángot, és elmosolyodtam. Meglepődött, szinte letaglózva állt ott, amikor meglátta sápadt húsomat, a sötét éhséget kortalan szemeimben, és a fogam. Ó, igen, azt hiszem, az a fog biztosan megdöbbentette az embert, aki nem engedhette meg magának a megdöbbenést.
- Nem szívtam vért hetvenkét órája - magyaráztam, miközben rávetettem magam. Nem vitte be az első ütést, sem az utolsót.
