CsK:Gelebourne naplója

Innen: Elder Scrolls Lapok

Gelebourne naplója
Egy kalandozócsapat egyik tagjának naplója egy sikeres kincskereső akcióról. Sajnos a kaland további része nem alakult ilyen sikeresen: a csapat egyik tagja elárulta társait, akiket vámpíroknak állított be, hogy törvényesen megölhesse őket. A napló a halott állítólagos vámpír nevének tisztára mosásában lesz segítségünkre egy Bruma városához kötődő küldetés során.

Eltelt a nyolcadik nap is és még mindig semmi nyoma a műremeknek. A külső őrtorony nagy részét már felderítettük, és megtisztítottuk az összeomlott őrházikó romjait, de semmi nyomravezetőt nem találtunk, amiből megtudhatnánk, hol ásták el.

Csend van, mintha a romok az ayleid lakosok emléke előtt tisztelegnének, akik oly régen eltűntek már. Nem találkoztunk ellenséggel, de ha megtörténne, szerintem fel vagyunk készülve. A Testvériség már volt nagyobb slamasztikában is. Bradon jól fizetett az információért a kincsünk hollétéről, és remélem, ez nem egy újabb kudarcot jelent majd.

Ma reggel volt egy kis harcunk néhány banditával, akik védeni szerették volna az állításuk szerint őket illető területet. Tekintve, hogy 3-szor annyian voltak, egész jól teljesítettünk. Csak Raynil szerzett egy kisebb sebet, de azt könnyen begyógyította az az ital, amit Bradon előrelátóan magával hozott az expedíciónkra.

Miután megszabadultunk a banditák holttesteitől, elindultunk, hogy megbirkózzunk a rom legnagyobb részével, a nagy vártoronnyal. Az egykor hatalmas építmény két fala leomlott, szétszórva a Tamriel ezen részén élő ayleidek jellegzetes építészetéről árulkodó fehér sziklákat. Ez megnehezítette a romba való bejutásunkat, mivel sok nagyobb faldarab túl nehéznek bizonyult, hogy elmozdíthassuk.

Bradon azt javasolta, hogy kutassuk át az épület alapozását, hátha találunk egy föld alatti bejáratot, ami az ilyen vártornyoknál jellegzetes résznek számított. Sejtése bevált, és néhány óra kimerítő munka után sikeresen megtisztítottunk egy kis nyílást, ami épp olyan széles volt, hogy át tudtuk préselni magunkat, és eljutottunk egy ősi lépcsőhöz, ami a föld alá vezetett minket. Elhatároztuk, hogy másnap reggelig várunk, s csak aztán ereszkedünk le a rom mélységeibe.

A nyugtalan alvás után mindannyian izgatottak voltunk, hogy mi vár ránk. Buzgón egy friss szurokkal teli tartályba mártottuk fáklyáinkat, meggyújtottuk őket, és beléptünk a koromsötét lépcsőházba.

Az áporodott levegő tele volt finom kőporral, ami jelezte, hogy már jó régóta senki se lépett be a romok ezen részébe. Izgatottak lettünk, mivel ez azt jelentette, hogy előttünk még nem jártak ott sírrablók.

Végül a lépcső egy folyosófélére vezetett, amely észak felé kígyózott. Ahogy óvatosan továbbmentünk, végignéztem a padlót és a falakat bármiféle elsütőszerkezet, drótkötél vagy nyomásérzékelő lemez után kutatva; ilyesmi volt a szakterületem. Az ayleidek hírhedtek a sírjaikat őrző ravasz csapdákról, és nem akartam kockáztatni.

Bradon, a Testvériség tudósa, egyre izgatottabb lett, ahogy a folyosón mentünk; lefordította a falon lévő véseteket és megbizonyosodott arról, hogy végre megtaláltuk zsákmányunk valódi helyét. Néhány újabb percnyi gyaloglás után igen boldogok voltunk, hogy megláttuk, amiben reménykedtünk: a folyosó egy pókvésetes fémajtóhoz vezetett.

Eljött Bradon információjának igazi próbája. Feltehetően egy fejtörő zár van az ajtón; ha egy bizonyos kombinációba rántjuk a pók lábait, kinyílik. A rossz kombináció a halálunkat jelentheti, valószínűleg a folyosó összeomlását idézheti elő, vagy egy másik, hasonlóan halálos csapdát indíthat be. Remegő kézzel rántottam meg a pók lábait abban a sorrendben, ahogy megjegyeztem: a hatodikat, aztán elsőt, a másodikat, a nyolcadikat és végül megint az elsőt.

Becsuktam a szemem, mivel néhány hangos kattanás hallatszott, de aztán az ajtó hirtelen kinyílt. Megkönnyebbülten fellélegeztünk. Teljesen kitárva az ajtót benéztem a hatalmas terembe, amelynek közepén egy talapzat volt. Ott állt a talapzaton a mennyezet apró lyukán bevilágító napfénysugárban a zsákmányunk.

A padlót egy hatalmas, stilizált pókot ábrázoló mozaik borította, mind a nyolc lába egyetlen pontban egyesült, és az ajtó bejáratánál végződött. Ez volt az utolsó csapda, amit az ayleidek hagytak a kincs védelme érdekében. Ismét, ha nem lett volna Bradon tehetséges az információszerzésben, talán soha sem tudtuk volna áttörni ezt az utolsó védelmi vonalat.

Utasítottam Bradont és Raynilt, hogy maradjanak a bejáratnál, és kössenek egy kötelet a derekam köré arra az esetre, ha hirtelen beindulna egy csapda. Óvatosan elkezdtem sétálni a sötét cserepeken, amik a pók harmadik lábát képezték. Gyöngyözött a homlokomon a verejték, mivel az apró kerámiadarabokból álló ösvény nagyon keskeny volt az elején, és egy kis megcsúszás is azonnali halált jelenthetett.

De a halál nem jött el. Az információ igaz volt, eljutottam a talapzatig, és biztonságba helyeztem a műremeket! Amilyen gyorsan csak lehetett, visszamentünk a napfényre. Ismét diadalmaskodhatott a Testvériség, és eljött a hazatérés ideje.

Aznap éjjel a tavernában elhatároztuk, hogy kötünk egy egyezményt, hogy nem messze Brumától, egy barlangban elássuk a műremeket, amíg nem kutatjuk át jobban. Egy ilyen jelentőséggel bíró tárgy veszélyt jelentene, ha rosszul kezelnék, és nyilvánvalóan nem akartuk anélkül eladni, hogy a valódi értékét ismertük volna. Bradon beleegyezett, hogy megbízzon egy helyi kádárt egy három lakattal rendelkező láda elkészítésével. Mindannyiunknál lenne egy kulcs, így senki sem férhetne hozzá a műremekhez a többiek jelenléte nélkül. Az este hátralévő részében vidáman ittunk, és sok dalt énekeltünk régi és eljövendő kalandokról.