CsK:Egy lovag eleste
(Kivonat az "Egy lovag eleste" című történetből, a hősiesség és lovagiasság meséjéből Kirellian Odrenius szerkesztésében)
Garridan Stalrous legendája, ahogy Jaren Aethelweald, fegyvernök és barát elbeszélte
Hát így esett, egy hónappal az aratás előtt, hogy sehol sem lehetett tisztességes termést találni Farmantle Glens aszály sújtotta földjein. Huszonhét család, beesett és üres hassal urához fordult, ki oly méltányos volt velük a megelőző nehéz időkben. A férfi, ki nem vaskesztyűs kézzel, hanem gyöngéd, lágy kedvességgel uralkodott, uram, Garridan Stalrous, Farmantle Glens kóborlovagja.
Szomorúan figyeltem, ahogy uram, Lord Garridan kitekintett az előtte elterülő elszáradt földekre a vártoronyból, és átkozta a szerencsét, mely megrontotta az eget és megszüntette az esőt. A szolgálatában álló családok nem vészelték volna át a telet, mely mindig zord és hideg volt a Jeralok északi nyúlványai közt. A saját magtára már szinte üres volt, épphogy csak annyi maradt neki, hogy kitartson az elkövetkező hónapokra. Tudom, hogyha az uramnak lett volna élelme, örömmel megosztotta volna, engedélyezve alattvalóinak, hogy akkor fizessék vissza, amikor és ahogyan képesek rá... némely esetben, végszükség idején pedig mindenféle ellenszolgáltatás nélkül nekik adta volna. Valamit tenni kellett, és ezt a valamit mihamarabb meg kellett tenni.
Nem kímélve a költségeket, Garridan felbérelte a legjobb bölcseket, akiket képes volt meglelni, és a maradékból annyi többlet gabonát vásárolt, amennyit csak meg tudott szerezni a szomszédos birtokokról. Egy hónap eltelt, és semmi sem derült ki. A tél jeges csápjai hamarosan elérik Farmantle Glenst, eltüntetve a zöldet a föld színéről. A családok szorosan a kandallóik mellé kell, hogy kuporodjanak, megpróbálva melegen tartani magukat, és beosztani azt a csekélyke élelmet, amit Garridan adott nekik. Láttam, amint Garridan türelme, ami mérhetetlennek tűnhet számotokra, kezd megfogyatkozni. Azt mondta nekem, fontolgatja, hogy eladja az erődjét... ingóságait... bármit, amivel életben tarthatja embereit. Ha az aratás bőségesebb terméssel járna, megmenekülnének.
Ekkor, mintha maga, Mara válaszolt volna imádságaira, egy bölcs érkezett Garridan várába a válasszal. Legendák sora szólott egy edényről, melyből vég nélkül árad a víz, melyet Örökkön-áradó Korsóként ismernek. Néhányan azt mondják, az Istenek maguk készítették, mások úgy gondolják, egy hatalmas varázsló bűvölte meg. Bárhonnan is származik, Garridan tudta, hogy ez lehet a lehetőségük. Követve a bölcs utasításait, az uram és én útnak indultunk, hogy megszerezzük a Korsót, és megszabadítsuk Farmantle Glenst a szárazságtól.
Napokba tellett, míg elértük a hely bejáratát. Miután átkeltünk egy kanyargós átjárón, megérkeztünk egy rejtélyes szimbólumokkal borított különös ajtóhoz. A bölcs utasítása szerint uram hozzáérintett néhány finomított jégsót az ajtóhoz. Az ősi kőajtó kinyílott, és mi beléptünk a tisztásra. A hegyoldalba vágott barlang egy kis fákkal borított tisztásra vezetett. A tisztás közepén, két álló kőtömb között egy kőoltár volt. Az oltáron, látszólag belső fényt sugározva, ott volt a Korsó. Kristályból készítették; ez az edény volt a leggyönyörűségesebb dolog, amit valaha láttam. Színültig tele volt vízzel, s ahogy a legenda tartja, sohasem fogyhat ki, ahogy a folyadékot kiöntjük belőle. Türelmetlenül várva, hogy visszatérhessen birtokára, Garridan a kezébe kapta a Korsót.
Hirtelen a föld megremegett, mintha maguk a hegyek gerjedtek volna haragra. Az ég napsütötte kékből barátságtalan szürkévé vált. Még a fák gyűrűje is, mely a tisztást alkotta, lassan elhajolni látszott az oltártól, attól való félelmükben, mi következik. Azután, minden figyelmeztetés nélkül az egyik kőemelvény megrepedt és szétrobbant! A tekintetem megdermedt, s a szívem majd kiugrott helyéről, ahogy felpillantottam a tisztás őrére. Egy óriási, látszólag ugyanabból a kristályból készült teremtmény, mint a Korsó, lépett elő, és morgott vészjóslóan uramra. A levegő rettentő hideggé vált körülötte, mintha az északi hegyek gleccsereiből származott volna. Egy jéglény volt... egy élő, lélegző jéglény!
Garridan rámkiáltott, hogy szaladjak el, ahogy előrántotta pengéjét. Még mindig az egyik kezében a Korsóval egy erőteljes csapást mért a jégteremtményre. Amikor a kovácsolt acél nekicsapódott, visszhangzó csendülést hallatott és csupán kicsorbult a szörnyetegen, ahogy egy tüske tette volna, ha a legkeményebb sziklának ütik. Cseppnyi félelmet sem mutatva az én uram lesújtott újra és újra, mindegyik csapás visszaverődött anélkül, hogy a legcsekélyebb sérülést is okozta volna. Ekkor a jéglény egy egyenes és hatalmas csapással a földre sújtotta uramat. Pengéje kicsúszott kezéből, és ő csak hevert az erdő földjén, feltekintve a véget jelentő kristályszemekbe. A jéglény újra felemelte karját a végzetes csapásra, és keményen lesújtott földön heverő testére.
Nem tudom, miért tette - talán ösztönösen, talán az ítélőképesség pillanatnyi kihagyása miatt -, de az uram védekezően felemelte az Örökkön-áradó Korsót, ahogy térdelő helyzetbe emelkedett. A teremtmény csapása az edényt érte, fülsiketítő csattanást hallatva. Víz loccsanása és borzalmas reccsenő zaj hallatszott, ahogy a széthasadó korsó fagyos vízhullámokat lövellt szét minden irányba. Ahogyan néztem őket, a folyadék beborította a jégteremtményt és szegény uramat is. Úgy tűnt, ott maradtak egy helyben, ahogy tömör jéggé fagytak. Akkor még nem is tudtam, mennyire igazak gondolataim. Ahogy néztem őket borzongás közepette, színtiszta jégből való sírbolt borította be őket. Láttam Garridan arcát, ahogy a jég ellepi, és meg mernék esküdni, hogy sírt. Néhány könnycseppje megfagyott, és a lábaihoz hullott, mint megannyi gyönyörű kék kristály. Tudta, hogy elbukta küldetését. Emberei éhezni fognak, és ő volt a felelős. Fagy és jég borított mindent a tisztáson... a fákat, a sziklákat, a földet... mindent.
Ekkor döbbentem rá, hogy a levegő körülöttem kezd megfagyni. Először olyan volt, mint egy hideg téli éjszaka, azután hirtelen rosszabbodott. A hideg olyan lett, mint a fagyos tűz... égetni kezdett. A torkom elszorult, alig kaptam levegőt. Nem éreztem a karom és a lábam, látásom pedig elhomályosult. El kellett menekülnöm erről a jeges tisztásról, és elmondani Garridan történetét. Ez a legkevesebb, amit megtehetek ezért a nemes emberért. Minden csipetnyi erőmmel, melyet össze tudtam szedni, elrohantam a fagytűz elől, vissza a barlangon keresztül. Alig sikerült megmenekülnöm.
