CsK:Egy feltételezett cselszövés

Innen: Elder Scrolls Lapok

Egy feltételezett cselszövés
Színdarab 4 kincsvadász kalandozóval, akik nem éppen összetartó csapatot alkotnak. Feltételezések sorozata arról, ki kit miképpen fog elárulni. A végén csak egy maradhat, de hogy ki lesz az, arra csak a függöny legördülése előtt kapunk választ. A könyv elolvasása Morrowind földjén pusztítás képzettségünket növeli.
Egy felvonásban

Írta: Anthil Morvir

Szereplők:
Malvasian: Egy nemes elf csatamágus
Inzoliah: Egy sötételf csatamágus
Dolcettus: Egy cyrodiili gyógyító
Schiavas: Egy argóniai barbár
Egy szellem
Néhány bandita

Helyszín: Öregerdő

Ahogy a függöny felemelkedik, a valenvadoni legendás Öregpagony ködös labirintusai tárulnak szemünk elé. Körös-körül farkasok üvöltése hallatszik. Az egyik fa ágai közül egy véres gyíkalak, SCHIAVAS bújik elő, majd figyelmesen körültekint.

SCHIAVAS: Tiszta a terep.

Egy gyönyörű sötételf mágus, INZOLIAH a barbár segítségével lemászik a fáról. A közelben lépések zaja hallatszik. Schiavas előkészíti a kardját, Inzoliah pedig felkészül egy varázslatra. Sehol senki.

INZOLIAH: Vérzel. Meg kellett volna gyógyíttatnod magad Dolcettussal.

SCHIAVAS: Még mindig ki van merülve azoktól a varázslatoktól, amiket a barlangban csinált. Jól vagyok. Ha kijutunk innen, és senki másnak nem lesz rá szüksége, akkor megiszom az utolsó gyógyitalt. Hol van Malvasian?

MALVASIAN, egy nemes elf mágus, és DOLCETTUS, egy cyrodiili gyógyító mászik ki a fa lombjai közül, ketten egy nehéz kincsesládát cipelnek. Kissé ügyetlenül, de zsákmányukkal a kezükben lejutnak a fáról.

MALVASIAN: Itt vagyok, annak ellenére, hogy ezt a nehéz ládát alig bírtam el. Mindig azt hittem, hogy a barlangok kutatása egy óriási barbár segítségével azzal az előnnyel jár, hogy ő viszi az összes terhet.

SCHIAVAS: Ha én cipeltem volna, akkor a kezeim tele lettek volna, és nem tudtam volna harcolni. És javíts ki, ha tévedek, de egyikőtöknek sincs már elég varázsereje, hogy élve kijussunk innen. Főleg azután, hogy agyonráztátok és megsemmisítettétek azokat a homonkulszuszokat a föld alatt.

DOLCETTUS: Homonkuluszokat.

SCHIAVAS: Ne féljetek, nem fogom azt tenni, amire gondoltok.

INZOLIAH (ártatlanul): Mi lenne az?

SCHIAVAS: Mindannyiótokat megölni és megtartani az ében páncélinget magamnak. Valljátok be - azt hittétek, hogy ezt akarom.

DOLCETTUS: Milyen hihetetlenül rettenetes gondolat. Sosem gondoltam volna senkiről sem, legyen az bármennyire is hitvány és degenerált, hogy...

INZOLIAH: Miért nem?

MALVASIAN: Ahogy mondta, szüksége van hordárokra. Nem tud egyszerre kincsesládát cipelni és Öregpagony lakosaival harcolni.

DOLCETTUS: Stendarra, komolyan mondom, tipikus argóniai...

INZOLIAH: És rám miért van szükséged?

SCHIAVAS: Nem vagy olyan fontos a számomra, eltekintve attól, hogy szebb vagy mint a többiek, egy simabőrűhöz képest. Ha valami követ minket, rád fog először támadni.

Egy hang hallatszódik néhány közeli bokorból.

SCHIAVAS: Gyerünk, nézd meg mi van ott.

INZOLIAH: Talán egy farkas. Ezek az erdők tele vannak farkasokkal. Menj te.

SCHIAVAS: Válassz, Inzoliah: vagy méssz és talán életben maradsz, vagy itt maradsz és minden bizonnyal meghalsz.

Inzoliah fontolóra veszi a dolgot, majd elindul a bokrok felé.

SCHIAVAS (Malvasianhoz és Dolcettushoz): Silvenar királya jó sokat fog fizetni a páncélért, és a pénzt sokkal jobban szét fogjuk tudni osztani hármunk, mint négyünk közt.

INZOLIAH: Annyira igazságos vagy.

Inzoliah egyszerre csak a színpad fölé repül. Egy áttetsző Szellem tűnik elő a bokorból, és a legközelebbi emberhez suhan, aki történetesen Schiavas. Ahogy a barbár ordítva csapkod a kardjával, az örvénylő gázfelhőket fúj felé. A földre roskad. A kísértet Dolcettus felé fordul, és ahogy a szerencsétlen gyógyítóra összpontosítja jeges, lakmározó leheletét, Malvasian egy tűzlabdát dob rá, amitől a ködös levegőben szertefoszlik.

Miközben Malvasian vizsgálgatja Dolcettus és Schiavas holttestét, Inzoliah leszáll a földre. Mindkettő arca fehérré vált a szellem kiszárító erejétől.

MALVASIAN: Nahát, mégis csak maradt egy kis tartalék varázslatod.

INZOLIAH: Ahogy neked is. Halottak?

Malvasian kiveszi a gyógyitalt Dolcettus batyujából.

MALVASIAN: Igen. Szerencsére a gyógyital nem tört össze, amikor elesett. Nos, azt hiszem, ezek után már csak mi ketten gyűjthetjük be a jutalmat.

INZOLIAH: Ha tetszik, ha nem, innen egymás nélkül nem tudunk kijutni.

A két csatamágus megragadja a kincsesládát, és elkezdi vonszolni a bozótoson keresztül, óvatosan, néha lépések és egyéb kísérteties zajok hangjára meg-megállva.

MALVASIAN: Lássuk csak. Volt még egy kis hátramaradt varázserőd, és azt úgy használtad fel, hogy Schiavast tetted a szellem első célpontjává, így muszáj volt használnom a korlátolt tartalékaim közül, hogy elpusztítsam azt a teremtményt, és ezzel azt is elérted, hogy ne legyek sokkal erősebb nálad. Remek gondolatmenet!

INZOLIAH: Köszönöm, de csak logikus. Van még erőd más varázslatokra?

MASVASIAN: Természetesen van. Egy tapasztalt csatamágus mindig tartogat pár kisebb, de igen hatékony varázst az ilyen helyzetekre. Fogadok, neked is van még pár trükk a tarsolyodban.

INZOLIAH: Pontosan, ahogy mondod.

Egy pillanatra megdermednek, ahogy egy rémisztő jajgatás töri meg a csendet. Amint elmúlik, lassan tovább vánszorognak.

INZOLIAH: Azon tűnődök, ha úgy esne, vajon milyen mágiát használnál ellenem, ha kijutnánk innen további harcok nélkül?

MALVASIAN: Remélem ezzel nem arra célzol, hogy arról ábrándozok, hogy majd megöllek és az egész kincs az enyém lesz?

INZOLIAH: Persze hogy nem, én sem tenném ezt veled. Csupán HA úgy történne.

MALVASIAN: Nos, abban az esetben, ha úgy történne, valószínűleg egy életerő szívó varázst vetnék be ellened, hogy elszívjam az életerőd és magamat gyógyítsam meg. Elvégre a Silvenarba vezető út tele van banditákkal, és egy sérült csatamágus egy értékes kinccsel igen csábító célpontnak tűnhet. Nem szeretném túlélni Öregpagonyt csak azért, hogy a végén meghaljak.

INZOLIAH: Ez egy igen ésszerű válasz volt. Ami engem illet, de ismétlem, nem mintha tennék ilyet, azt hiszem, a szándékaimnak kiválóan megfelelne egy váratlan villámcsapás. Egyetértek a banditák nyújtotta veszéllyel, de ne feledd, még van egy üveg gyógyitalunk. Könnyedén el tudnálak pusztítani, magam pedig teljesen felgyógyítani.

MALVASIAN: Nagyon igaz. Végül is az döntené el a harcot, hogy melyikünk varázslata hatna gyorsabban. Ha a két varázs egyszerre sújtana le, akkor én elszívnám az életerődet, te pedig agyoncsapnál a villámoddal, és így mindketten meghalnánk. Legalábbis annyira közel állnánk a halálhoz, hogy egy egyszerű gyógyital már aligha lenne hatásos egyikünkre, nem is beszélve kettőnkről. Milyen ironikus lenne, ha két mesterkedő csatamágusnak - nem mintha mesterkednénk, mivel ez csak egy feltételezés - egy gyógyitalon kellene osztozkodnia, miközben a varázserejükből teljesen kifogyva a halál szélén magukra vannak maradva. Vajon ki inná meg?

INZOLIAH: Elvileg bármelyik megihatja, viszont ebben az esetben ez te vagy, mert nálad van. Na már most, mi van akkor, ha egyikünk megsérült, de nem halt meg?

MALVASIAN: Feltételezem, az ésszerű gondolkodás azt diktálná, hogy egy mesterkedő csatamágus meginná az italt, magára hagyva ezzel sérült társát.

INZOLIAH: Igen, ez tűnik a legésszerűbbnek. De tegyük fel, hogy a csatamágusok, akik ugye bizonyára mesterkedőek, valamilyen szinten tisztelik egymást. Ebben az esetben talán a győztes például feltenné a gyógyitalt egy fára a súlyosan sérült áldozata közelében. Aztán amikor a sérült félnek eléggé feltöltődött a varázsereje, fel tudna repülni az ágak közé, és meg tudná szerezni az italt. És addigra a győztes csatamágus már rég megkapta jutalmát.

Megállnak egy pillanatra, mert a közeli bokrokban valami hangot hallottak. Óvatosan átmásznak egy faágon, hogy elkerüljék.

MALVASIAN: Értem mit mondasz, azonban a mi kis feltételezett cselszövő csatamágusunkra nem jellemző, hogy az áldozatait életben hagyja.

INZOLIAH: Lehet, de a tapasztalatom az, hogy a legmesterkedőbb csatamágusok igen élvezik, ha valakit le tudnak győzni egy harcban, továbbá azt is, ha életben maradt ellenfelük megalázva él tovább.

MALVASIAN: Ezek a feltételezett mesterkedő csatamágusok annyira... (izgatottan) Napfény! Látod!?

A két mágus egy kis ösvényen rohan tovább, amit egy bokor eltakar, így nem látjuk már őket. Azonban látjuk a szikrázó napfény vibrálását.

MALVASIAN (a magas bokor mögül): Megcsináltuk!

INZOLIAH (ugyancsak a magas bokor mögül): Valóban.

Hirtelen egy elektromos energiakitörés és egy szörnyű, vad vörös fény villan fel, majd síri csend. Pár pillanat múlva hallunk valakit fára mászni. Ez Malvasian, aki épp a gyógyitalt helyezi egy magas gallyra. Kuncogva mászik le, majd a függöny leereszkedik.

Utószó.

A függöny a Silvenarba vezető útnál ereszkedik fel. Egy csapat útonálló veszi körbe Malvasiant, aki a botjára támaszkodik, épphogy csak meg tud állni. Könnyedén elveszik tőle a kincsesládát.

EGYIK BANDITA: Nicsak, mit találtunk itt? Nem tudtad, hogy nem túl biztonságos ilyen rossz állapotban az úton sétálni? Majd mi segítünk megszabadulni a terhedtől!

MALVASIAN (gyengén): Kérlek... Hagyjatok...

MÁSIK BANDITA: Gyerünk varázsló, harcolj a ládádért!

MALVASIAN: Nem tudok... túl gyenge vagyok...

Hirtelen Inzoliah ujjaiból villámokat szórva berepül, az útonállók gyorsan elmenekülnek. Malvasian összeesik, haldoklik.

MALVASIAN: Tételezzük fel, mi van... ha egy csatamágus egy varázslatot dob egy másikra aki nem is bántotta, de... szép lassan kimerítette az összes energiáját és varázserejét, így igaz, nem tudta akkor... de volt annyi önbizalma, hogy egy gyógyitalt hagyott hátra neki?

INZOLIAH: Ő lenne a leghamisabb csatamágus.

MALVASIAN: És... tegyük fel... valószínűleg segítene elbukott ellenségén... hogy élvezze annak megaláztatásban... történő továbbélését?

INZOLIAH: Tapasztalataim szerint, tételezzük fel, nem. Nem bolond ő.

Ahogy Inzoliah tovább vonszolja a kincsesládát Silvenar felé, és Malvasian kimúlik a színpadon, leeresztjük a függönyt.


ownkiller