CsK:Csont I

Innen: Elder Scrolls Lapok
Csont I
Történet kannibál északiakról, szomjas dunmerekről és a csontvért feltalálásáról. A könyv elolvasása közepes páncél képzettségünket fejleszti.
Tavi Dromiótól



- Úgy tűnik nekem, mondta Garaz, miközben keményen bámult üvege mélyére, hogy a nagy gondolatok a véletlennek köszönhetőek. Vegyük például azt, amit a múlt éjjel meséltem az unokaöcsémről. Ha nem esett volna le arról a lóról, soha nem vált volna belőle a birodalom első alkimistája.

Késő volt, middas éjszakája, a Király sonkája nevű fogadóban, és a katonák mindig is hajlamosak voltak a filozofálásra.

- Nem értek egyet - válaszolta Xiomara határozottan, mégis udvariasan. - A nagy felismerések a leggyakrabban hosszú időn keresztül formálódnak szorgalom és kemény munka eredményeképp. Gondolj csak vissza arra a történetre, amit a múlt hónapban meséltem a fiatal lányról, akiről biztosíthatlak, hogy valódi személy, s aki csak azután találta meg az igaz szerelmet, hogy mindenkivel lefeküdt Észak-fokban.

- Szerintem egyikőtöknek sincs igaza - közölte Hallgerd kombogyó párlata fölött ülve. - A legnagyobb találmányokat a különleges szükségletek hívják életre. Emlékeztetnem kell téged arra a történetre, amit már korábban meséltem neked Arslic Oanról és a csontvelőről?

- A te elméleteddel az a gond, hogy a példád teljes egészében kitaláció - vetette oda Xiomara.

- Nem hinném, hogy emlékszem az Arslik Oanról és a csontvelőről szóló történetre - húzta össze szemöldökét Garaz. - Biztos vagy benne, hogy elmondtad nekünk?

- Nos, ez nagyon, nagyon, nagyon sok évvel ezelőtt történt, amikor Vvardenfell egy szépséges zöld föld volt, amikor a dunmer volt a chimer, és a dwemer és az északi viszonylagos békében élt együtt, amikor nem akarták megölni a másikat - Hallgerd belemelegedve a mondanivalójába hátradőlt székében. - Amikor a nap és az összes hold együtt függtek az égen...

- Úr, Anya és Varázsló! - zúgolódott Xiomara. - Ha megint kénytelen leszek végighallgatni a képtelen történetedet, kérlek, legalább ne színezd és ne nyújtsd tovább, mint ami valójában.

- Az egész Vvardenfellen történt, elég régen - mondta Hallgerd, Xiomara közbevágását önmérsékletével helytelenítve -, egy olyan király alatt, akiről soha nem hallhattál. Arslik Oan egyike volt a király nemeseinek, és egy igen bosszantó fickó. A korona iránti hűsége miatt a király érezte, hogy kastélyt s földet kellene adnia neki, mivel azonban nem igazán akarta szomszédjává tenni, az adományozott föld messze esett a civilizációtól. Vvardenfell egy olyan területe ez, amelyik még ma sem egészen civilizált. Arslik Oan emeltetett rajta egy fallal körülvett erődöt, és letelepedett boldogtalan rabszolgáival, hogy élvezze a nyugalmat, ha némileg zord is az élet.

Nemsokára próbára lett téve az erőd. Egy kannibál északi törzs élt a völgyben egy ideje, akik általában egymást fogyasztották, de időnként gusztusuk támadt az általuk csak sötét húsnak emlegetett dunmerekre is.

Xiomara elismerően nevetett:

- Csodálatos! Erre nem is emlékeztem. Vicces, hogy mennyire nem hallani többet manapság az északiak féktelen kannibalizmusáról.

- Nyilvánvalóan azért, mert ahogy már mondtam, mindez nagyon régen történt - mondta Hallgerd, mereven nézve hallgatóságának egy részére udvarias rosszindulattal -, és a dolgok számos esetben egészen eltérőek voltak. Ezek a kannibál északiak elkezdték támadni Arslik Oan rabszolgáit a földeken. Egyre merészebbek lettek, mígnem egy napon magát az erődöt vették ostrom alá. Egészen ijesztő látványt nyújtottak (amit csak el tudsz képzelni): egy horda vad tekintetű férfi és nő arra rendelt tőrszerű fogakkal, hogy húst tépjenek, kemény bunkós botot forgatva, miközben testüket egyedül az általuk leigázottak bőrével takarták.

Arslik Oan azt gondolta, hogy ha nem veszi figyelembe őket, elmennek.

Szerencsétlenségére azonban az első dolog, amit az északiak csináltak, az volt, hogy megmérgezték azt a patakot, ami vízzel látta el az erődöt. A jószágok és a rabszolgák többsége gyorsan bele is pusztult. Segítségre nem volt remény, több hónap, míg a király követei vonakodva hajlandóak lesznek meglátogatni a kellemetlen vazallust. A legközelebbi forrás a domb másik oldalán volt, így Arslik Oan elküldte oda három rabszolgáját üres korsókkal.

Néhány lépésre az erődtől azonban leütötték és megették őket. A következő kiküldött csapatnak botokat adott, hogy azzal védjék meg magukat. Kicsit tovább jutottak, ám ők is páncél nélkül voltak, így őket is leütötték és felfalták. Nyilvánvaló volt, hogy jobb védelmi felszerelés kellett. Arslik Oan beszélt a kovácsával, kevés jól képzett és különleges feladatokat ellátó rabszolgája közül az egyikkel.

- A szolgáknak szükségük van fegyverre, ha a folyóhoz mennek vízért: gyűjtsd össze az összes acél- és vashulladékot, amit csak találsz, minden csuklópántot, kést, gyűrűt, kupát! Mindent, ami nem kell a falak megtartásához! Olvaszd be, és csinálj belőlük olyan erős páncélt, amilyet csak tudsz!

A kovács, akinek a neve Gorkith volt, tudta, hogy nem lehet hanyag, s hogy sietnie kell. Megállás nélkül dolgozott harminc órán keresztül, víz nélkül, hogy csillapíthassa szomját és küzdve az üllővel és az égető kemencével, míg végül elkészített hat vértet kevert fémből.

Hat rabszolgát választottak ki, felfegyverezték őket, és elküldték a korsókkal vízért. Először úgy látszott, hogy a módszer bevált. Az északiak megtámadták bunkókkal a felvértezett szolgákat, de azok csak folytatták útjukat tovább, kivédve a támadásokat. Azonban fokozatosan egyre bizonytalanabb lett a járásuk, elkábítva az utolsó ütésektől. Végül is egytől egyig elestek, a vért lehullott róluk és megették őket.

- A szolgák nem tudtak elég gyorsan mozogni a nehéz vértedben - mondta Arslik Oan Gorkithnak. - Gyűjtsd össze a megmérgezett jószágok tetemeit, nyúzd meg őket, és készítsd el nekem a legkiválóbb bőrvértet, de nagyon gyorsan!

Gorkith mindent úgy tett, ahogy mondták neki, habár fölöttébb undorító feladat volt a bomló állattetemekkel dolgozni. Normális esetben nem kevés időbe telik kikészíteni és cserzeni a bőrt, de Gorkith fáradtságot nem ismerve dolgozott, és fél nap múlva már kész volt tizenkét bőrvérttel.

Tizenkét rabszolgát választottak ki, felvértezték és elküldték őket a vízért. Sokkal jobban állták a sarat, mint az első csapat. Kettő majdnem mindjárt elesett, de a többieknek sikerült szerencsésen kimanőverezniük támadóik elől, kissé persze eltérítve egy-egy véletlen ütéstől. Többen elérték a forrást, három képes volt megtölteni a korsóját, és egyikőjük majdnem visszatért az erőd kapujához. Sajnos végül ő is elesett és megették. Az északiaknak figyelemreméltóan jó étvágya volt.

- Amire szükségünk van, mielőtt teljesen kifogyunk a rabszolgákból - mondta Arslik Oan Gorkithnak - egy olyan páncélzat, ami erősebb a bőrnél, de könnyebb a vasnál.

A kovács rögtön átgondolta ezt, és felhalmozta a rendelkezésre álló anyagokat. Arra gondolt, hogy csinál valamit kőből és fából, de nem lett volna célravezető az erőd megrongálása. A következő leggyakoribb dolgok az erődben a nyúzott halott testek, az izomkötegek, a háj, a vér és a csont voltak. Hat óra hosszat keményen dolgozott, míg csak tizennyolc csontvértet nem készített. Ezek voltak az első ilyenek. Arslik Oan szemmel láthatóan kételkedett bennük (és mosolygott), de mivel nagyon szomjas volt, hajlandó volt újabb tizennyolc rabszolgát feláldozni.

- Szabad javasolnom - kérdezte reszketve Gorkith -, hogy gyakorolhassák a szolgák a vértben a mozgást itt az udvaron, mielőtt az északiak elé veti őket?

Arslik Oan megengedte, és néhány órán át a szolgák ide-oda barangoltak az erődudvaron a csontvértjeikben. Megtanulták használni az ízületeiket, súlyuk a lapockájukra és csípőjükre tevődött. Rájöttek, hogyan rakják a lábukat kissé ferdén, hogy egyensúlyban tudjanak maradni, hogyan fordulhatnak gyorsan, hogyan forduljanak anélkül, hogy elesnének, hogyan tudhatnak elfutni vagy éppen hirtelen megállni. Akkor, amikor kiküldték őket a kapun, könnyedén mozogtak, bár majdnem kezdők voltak e közepes páncélzat viselésében.

Tizenhetet közülük megöltek és megettek, de egyikőjük visszatért egy korsó vízzel.

- Ez teljesen képtelenség - mondta Xiomara. - De álláspontom még így is érvényes: mint az összes nagy feltaláló, még ha csak képzeletbeli is, a kovács szorgalmasan dolgozott, hogy elkészítse a csontvértet.

- Szerintem a véletlenek szerencsés egybeesése a helyes - rosszalt Garaz -, de ez egy szörnyű történet, bárcsak ne mondtad volna el!

- Ha szerinted ez szörnyű, hallanod kellene, mi történt ezután!


Pazzol

Előző: Nincs

Összefoglaló: Csont

Következő: Csont II