CsK:Csapda
Megláttam az aranyat, és eltettem. Tudom, más embernek ez talán eszébe sem jutott volna, mégis jómagam időről-időre visszagondolok arra az órára, amikor megpillantottam és elloptam. Tudod, éhes voltam. Hát nem ironikus?
Sokkal többre nem emlékszek abból az éjszakából, csak az aranyra és az éhségre. Se a kocsma, se a falu neve nem ugrik be, mégis talán Vvardenfell déli részén lehetett valamerre. Nem vagyok benne igazán biztos. Egy ideig némán ültem a székemen és csak a gyomromban lévő fájdalomra tudtam gondolni. Ha még soha nem voltál igazán éhes, úgy hogy napokig nem ettél, nem tudhatod milyen az. Semmire nem tudsz koncentrálni.
Tartott ez egészen addig, amíg tőlem balra egy alak fel nem állt, hogy italt hozzon magának és közben jól otthagyott az asztalon egy rakás aranyat. Gyorsan birtokba is vettem...
Ettől a pillanattól kezdve a memóriám kristálytiszta.
Szemeimet először az aranyra, majd az idegen hátára szegeztem, aki békésen közelített a pincérnőhöz. Kezemmel az aranyért nyúltam. Az arany a zsebemben. Felálltam az asztaltól és az ajtó felé vettem az irányt. Csupán egy pillanatra még hátranéztem. Az idegen felém fordult és végigfuttatta rajtam szemét. Bár csuklyát viselt, mégis úgy véltem, hogy szemeink összetalálkoznak. Szavamra, éreztem, hogy mosolyog!
Kilépve az utcára bebújtam néhány hordó mögé és leguggolva vártam üldözőmre. Egyetlen előnye van annak, hogy egész életemen át őrök elől menekültem: Tudom, hogyan váljak láthatatlanná. Közel egy órát vártam ott, s közben még gyötrelmesebbé vált az éhség. Ekkor már éber voltam, és feltett szándékommá vált, hogy lakomát rendezzek magamnak... ez a tudat kínzó volt számomra. Mikor végre lábra tudtam állni, közel jártam ahhoz, hogy elájuljak. Csupán ahhoz volt elegendő energiám, hogy átvánszorogjak a falu másik szegletébe egy ütött-kopott kocsmába, mielőtt összerogyok az asztalnál. Azt hiszem mielőtt meghallottam a pincérnő hangját, egy pillanatra eszméletemet vesztettem.
- Hozhatok önnek valamit enni, uram?
Teletömtem a bendőmet sült hússal, pitével és több hatalmas bögre habos greeffel. Ahogy a halálos éhség köde kezdett elmúlni, felnéztem a tányéromról, hogy szemügyre vegyem az aranymaszkos idegent, aki engem nézett. A maszkja az ablakon beszűrődő vakító holdfénytől szinte ragyogott. Fekete bőrpáncélt viselt és más volt a felépítése, mint annak az embernek, akit kiraboltam, de mégis, valahonnan ismert engem. Gyorsan kifizettem a számlát, majd távoztam.
Kikerülve a falu szegletéből, átmentem a cseréppel fedett központi udvaron, mely mocskos parasztkunyhókkal volt övezve. Egyetlen ablak vagy ajtó mögül sem szűrődött ki fény. Senki nem járta az utcákat. Nem tudtam búvóhelyet találni, így arra gondoltam, hogy elhagyom a várost és bemegyek a vadonba. Az éhség ugyan napokon keresztül gyötört, mégis most éreztem igazán, hogy mit jelent a bűn kárhozottjának lenni, amit korábban csak elképzeltem. Vagy talán éppen akkor félelemről volt szó.
Kétszer is elestem, miközben a sötét ösvényen lefelé rohantam, ami mellesleg használaton kívül volt az ároklejtő és a kavicsok miatt. Az állatvilág hangjai, amitől meg is dermedtem hirtelen túl hangossá váltak a füleimnek. És volt ott valami más is az éjszakában. Valami, ami üldözött engem.
Az út szélén egy alacsony fal emelkedett, amire felmásztam, és elrejtőztem rajta. Eleget tudtam a megfelelő rejtekhelyekről ahhoz, hogy tudjam, még ha ki is szúrják azt a helyet ahová a védőfalat emelték, sőt a körvonalamat is látják, akkor is inkább a fal részének tulajdonítanak engem. Nem sokkal korábban hallottam meg több személy lépteit, amint elhaladtak mellettem, majd megálltak. Volt egy pillanatnyi suttogásos párbeszéd, majd egy közülük visszafutott egészen a falu közelébe. Ezután csönd következett.
Néhány perc elteltével kikémleltem a fal mögül. Egy női figura szürkésbarna köpönyegben, fátyolban leplezve állt az úton. A másik végen egy sötét vértezetbe burkolózott harcos állta el a városba visszavezető utat. Egyikük arcát sem tudtam kivenni. Egy pillanatra megdermedtem, ugyanis nem voltam biztos benne, hogy egy közülük vagy talán mindkettő észre nem vett.
- Fuss! - mondta a nő halotti hangon.
A mögöttem lévő domb túl meredek volt, így inkább leugrottam a falról és néhány szökkenéssel átszeltem az utat. Berohantam az éjszakai erdőbe, zsebemben az őrjítően csörgő, átkozott arannyal. Tudtam, hogy ezzel a hatalmas lármával csak megkönnyítem üldözőim dolgát, de akkor a lopakodás helyett sokkal jobban izgatott az, hogy minél messzebb kerüljek tőlük. Hamufelhők szűrődtek át a holdfényben, mégis tudtam, hogy még túl világos van a rejtőzködéshez. Csak futottam és futottam egészen addig, míg megállásra nem kényszerített a fejembe szálló vér és szívem heves dobogása.
Az erdő szélén voltam, a sekély vízfolyam másik oldalán pedig egy hatalmas, omladozó ház rácsos kerítéssel körülvéve. Mögülem futólépés hangjai az egyenetlen, poros földön. Tőlem délre folyásirányban valakinek a jól kivehető, ázott csobbanását hallottam, és láttam valakit közeledni.
Nem volt választási lehetőség. Félig beleugrottam, félig belezuhantam a sárba, majd felvonszoltam magamat a part másik oldalára. Átgurultam a kerítés alatt, majd keresztülfutottam a nyílt szántóföldön egészen a házig. Körbeforgatva fejemet hét homályos alakra lettem figyelmes a kerítés póznáinál. A csuklyás ember, akit kiraboltam, az aranymaszkos, a fátyolos nő, a sötét harcos és még három másik, akik ugyancsak üldöztek engem, bár még soha nem láttam őket. És még azt hittem elég óvatos vagyok...
A hold teljes egészében elrejtőzött egy nagy tömegű porfelhőben. Csak a csillagok kínáltak némi megvilágítást, amikor elértem a rom nyitott ajtaját. Becsaptam és elreteszeltem magam mögött az ajtót, de tudtam, hogy ez nem jelenthet túl sokáig védelmet számomra. Ahogy nézegettem a törött bútorok okozta lepusztult belső környezetet, kerestem valami rejtekhelyet. Egy sarkot, egy mélyedést, ahol senki nem fog meglátni.
Egy összezúzott asztal feküdt a falnak dőlve, mely a célomnak tökéletesen megfelelt. Bemásztam alá, de mihelyst megmozdult ott valami és meghallottam egy öregember rémült hangját, kissé megijedtem.
- Ki van ott?
- Semmi baj - suttogtam. - Nem közülük való vagyok.
Egy ráncos, görcsös kéz bújt ki az árnyékból, és megragadta a karomat. Azon nyomban álom tört rám, de amennyire tudtam ellenálltam. Az öregember borzalmas arca, mely az éhező halottra emlékeztetett, rögvest felbukkant, amint a hold előjött és átfénylett a törött ablakon. Körmével még mindig szorított engem. Hanyatt estem, és éreztem halálának szagát körülöttem.
Az asztal vissza lett hajítva. Ott állt a hét vadász és még vagy egy tucat. Nem... nem vadászok. Igazi kopók voltak ők, akik engem üldöztek minden rejtekhelyen keresztül, és végül egy igazi ragadozó barlangjába csaltak. Öregemberről volt szó, aki koránál fogva gyenge, és már nem olyan jó az üldözésben, mint annak idején. Egy nyers gyilkológép.
- Kérem - mondtam. Csak ennyit tudtam kinyögni.
Mivel élvezte a mulatságot amit kínáltam, egyfajta könyörületességben részesített. Nem voltam vérszegény, ezért nem lettem megátkozva azzal, hogy olyanná váljak mint ők... olyanná mint Berne. Más emberekkel voltam foglyul ejtve, s valamennyien beleőrültünk a félelembe, hogy idős vámpírok hóbortjainak vagyunk kitéve, akik ráadásul még kortyolgatnak is belőlünk. A vámpírok egyszerű barmokként kezeltek minket.
Hónapokkal ezelőtt minden reményt elvesztettem abban a tekintetben, hogy valaha is elhagyom a nedves pincét, ahol bennünket tartanak. Még ha ez a jegyzet meg is találja a külvilágba vezető utat, nem tudok elég információt adni arról, hogy pontosan merrefelé is vagyok, hogy megmenthessen valaki. Már ha egyáltalán létezik olyan bajnok, aki képes lenne legyőzni a vérszívókat. Csupán azért írom ezt, hogy megőrizzem saját épelméjűségemet és hogy figyelmeztessek másokat a veszélyre.
Van az éhségnél rosszabb dolog is.
Étellé válni.
