CsK:Cindanwe jegyzete

Innen: Elder Scrolls Lapok

Cindanwe jegyzete
A Reszkető-szigeteken található Pusztuláp egyik lakójának, egy vízigyökérhüvely-ültetvényt vezető magaself asszonyságnak naplója az élet komoly kérdéseiről. A hölgy nem véletlenül tartózkodik az Őrület Birodalmában, ha más nem is, ez elég világosan kiderül az írásából.

A Nap figyel virulásomra. De hol ráncolja szemöldökét a Hold? Nincsenek az égen a gyermekek, a Föld pedig epret eszik. Mégis, miért ízlelik a pondrók az egészen keserűt?

Mindenki spórafosztott. Vagy a spórák faltak fel minket, s mi itt maradtunk minden nélkül. Vagy minden bennünk van, és mi kőben úszva találjuk magunkat, ahol különös dolgok vannak, s ahol az ismert dolgok kifordulnak magukból - hagyjatok békén magunktól!

Miért van ellene az ecset? Mindig közel áll, hogy távol tudjon maradni. Na és a farm? Kell-e csillogni a líra szellejében? Hogyan is tudhatnám?

Amit tudok, az a következő: a fű virágszemetet eszik, ahogy az elnyelt üveggyöngynek sincs különb íze a víznél. Aztán, ha valaha valaki hiányára lel valaminek, az a valami biztos, hogy létezik valahol máshol, különben hogy tudna hiányozni. Ebben bölcsesség van!

Mindennek megvan a helye, és minden helynek megvannak a hozzá kapcsolódó dolgai. Mindennek. Azoknak is, amelyekről nem tudni, hova tartoznak. Valahova. Ez a lényege az egész valahova tartozásnak, nem? Mi sosem vagyunk olyan magányosak, mint a csillagok, mert valami mindig birtokol bennünket. A szerelem? A halál? Más? Az élet?

De ellenségnek hívnak engem, még ha felemeltek is. Mégis, a szél a felhőknek robotol... De az eső? Hetvenkedik az éggel, mint alma a kosárban, de minek? Mivé kellene válnunk, amikor a hüvelycsapda meghal?

Azt szeretném hinni, hogy a sivár nyár nem jelenti az eső halálát. De ki állítja ezt és ki az ellenkezőjét? Ha lepkék képzik a falat, hogy tud egyikük belátni a szobába éjjel? Talán a szoba valójában bennünk van, és nekünk van szükségünk lakókra, lakóink pedig azok, akiknek fényre van szükségük.

Elkalandoztam.

A kanál, ami megöli a szörnyet, mindig az utolsó, ami a szájba kerül, és az első, ami onnan távozik. És az, hogy valakinek a tarkóján van a szeme, nem jelenti azt, hogy tud visszafele is menni... vajon a térd hajlik arra? A cipők a menny felé állnak? Nem, megragadunk, míg előrebukunk, amíg neki nem csapódunk az örökkévalóság ajtajának. Ez az élet lényegisége. Elgyötrődni saját banalitásunktól, míg többre vágyunk.

Szeretem ezt az életet, de utálom az utóízét. Mintha arra ébrednék egy álomból, hogy valaki ujja a számban van. Hogy kerültek ide? Kinek a kezéhez tartozik? Kiéhez közülünk? Igazán!

Mindig visszatér ez a hovatartozás, nem? De. Ahogy a kérdésben benne a válasz, úgy tartozik a válasz a kérdéshez. És itt van a kutya elásva: tudni a kérdést és így tartozni a válaszhoz.

Ezért muszáj ebbe a könyvbe írnom. Mindennap. Van, mikor kétszer is. A többiek féltékenyek a szélvirágokra, amelyek ezekből az oldalakból fújnak. Szeretnék elnyelni orrukon át a tintát, ízlelni az élet mindenségének keserűségét... de ez az én életem, hozzám tartozik. Mint ahogy a házam is azokhoz a dolgokhoz tatoznak, amelyek benne vannak. A belsők a külsőkhöz tartoznak, a külsők pedig sosem annyira szabadok, mint azt gondolják.

Mindig ez. Egyik dolog a másik után, de sosem ugyanaz. Van, amelyik jobb helyen hagyott, mint ahol gondolják, hogy hagyott. Nem minden hely egyforma, nem minden dolog tartozik ugyanahhoz a ponthoz. Hogy lehet ez?... Nem. Biztos nem.

Amikor a Napom keresztülsüt a Hold fogain, akkor jön el az idő. De addig nem. Addig folytatom fejem ablakokhoz nyomását, hátha átlátom. Hogy hol vagyok. Hol az az itt. Hova tartozom. És a többi, és a többi. És az igazság fontos az életben, nem? Hogy máshogy lehet igazolt egy élet?

A Nap örökké mozog. Vissza kell mennem dolgozni. Hálás vagyok, hogy van ez, hogy van hova raknom a gondolataim, ami nélkül elveszettek és összezavarodottak lennének, mint én (még ha nem is engedem ezt látni a többieknek... azt gondolják, ura vagyok a helyzetnek)...