CsK:Az őrület 16 összhangja IX

Innen: Elder Scrolls Lapok

Az őrület 16 összhangja IX
Vaermina története
Történet arról, hogyan győzte le Sheogorath Vaerminát, az álomszövőt egy halandó befolyásolásában. Egy szerencsétlen poéta ugyan áldozatául esett vetélkedésüknek, no de mit számít az a daedra hercegek magas köreiben...

Darius Shano ráébredt, hogy lélekszakadva fut.

Fogalma sem volt, hogy mi elől vagy mi felé fut, de nem is érdekelte. A vágy telítette az elméjét - semmi más sem létezett a világban a repülésen kívül. Útjelzőket keresett, bármit, amivel betájolhatta volna magát, vagy ami felé indulhatott volna, de hasztalan - az egyhangú füves terep, amin futott, a látóhatárig tartott. "Tovább kell futnom" - gondolta magában. "Olyan gyorsan kell futnom, amilyen gyorsan bírok". Csak futott és futott, vég nélkül...

Darius Shano csendesen feküdt az ágyában, s ott állt felette úrnője, Vaermina az Álomszövő, és Sheogorath, az Őrület istene. Vaermina büszkén nézett le tanítványára, és kicsiny ékkövével dicsekedett.

"Micsoda potenciál van benne! Inspiráló álmokon keresztül irodalmi tehetséget oltottam belé, most pedig készen áll, hogy bárd és poéta legyen belőle! Nagy kegyben lesz része, mielőtt ráunnék." Sheogorath is a fiatal breton művészt nézte, és látta, hogy valóban híres a halandók között.

"Hmmm," tűnődött Sheogorath, "de vajon hányan utálják ezt a halandót, akit alkottál? A halandók utálata mutatja meg igazán, ki a nagy tehetség, nem a szeretetük. Bizonyára ezt is el tudnád intézni?"

Vaermina összeszűkítette szemeit. "Igen, a halandók tényleg gyakran ostobák és kicsinyesek, és az is igaz, hogy a legbátrabbjaikat gyakran megvetik. Ne aggódj, Őrült, hatalmamban áll sokféle nagyságot adni neki, beleértve a gyűlöletet is."

"Nemde, Álomszövő, az lenne a legmulatságosabb, ha megmutatnánk, kinek van ebben nagyobb hatalma? Képezz ostoba, arrogáns gyűlöletet ezzel a halandóval kapcsolatban 10 évig, majd én is ezt fogom tenni. Meglátjuk, ki használja hatékonyabban a képességeit, más daedra segítsége vagy közbeavatkozása nélkül."

Vaerminát ekkor kellemes nyugalom töltötte el. "Az Őrült isten hatalmas, de ez a feladat inkább nekem való. A halandókat taszítja az őrület, de ritkán gondolnak rá gyűlölettel. Örömmel világosítalak fel erről, amint kihozom a legkifinomultabb rémségeket ennek a halandónak a tudatalattijából."

Így hát életének 19. évében Darius Shano álmai kezdtek megváltozni. A félelem mindig is része volt az éjszakáinak, de ez most valami más volt. Sötétség kezdett beszivárogni az álmaiba, olyan sötétség, ami minden érzést és szín elszívott, csak ürességet hagyva maga után. Mikor ez bekövetkezett, sikolyra nyitotta a száját, de rájött, hogy a sötétség a hangját is elvitte. Csak a rémület maradt és az üresség, és minden éjjel a halál más értelme töltötte el őt. Mégis, mire felébredt, nyoma sem volt a félelemnek, mert hitte, hogy az Úrnőjének célja van vele.

S valóban, egyik éjjel Vaermina kiemelkedett az ürességből. Közel hajolt hozzá, és a fülébe suttogott.

"Figyelj jól, szerettem!" - ezzel eltüntette az ürességet, és minden éjjel órákon át a természet legkülönfélébb rémségeit mutatta meg Dariusnak. Embereket nyúztak, élve fogyasztottak el más emberek, elképzelhetetlen, sok karú és szájú bestiák, egész nemzetségeket égettek meg - sikolyaik betöltötték minden éjszakáját. Idővel ezek a látomások nyomot hagytak a lelkén, a munkája pedig tükrözni kezdték rémálmait. A képek kezdtek megjelenni a lapokon, s ez a nyilvánosság egy részét elbűvölte, mások lázongani kezdtek. Minden egyes részlet kifejeződésén utálkoztak. Voltak, akik nyíltan élvezték a sokkoló anyagait, és a népszerűsége csak növelte azok gyűlöletét, akik undorítónak találták. Évekig tartott ez a folyamat, s közben Darius rossz híre egyre növekedett. Végül, életének 29. évében a rémálmoknak figyelmeztetés nélkül vége szakadt.

Darius nagy megkönnyebbülést érzett, s bár nem kellett kiállnia az éjszaka rémségeit, egy kicsit összezavarodott. "Mit tettem, amivel megbántottam az Úrnőmet?" - töprengett hangosan. "Miért hagyott el engem?" Vaermina nem válaszolt az imáira. Senki más sem, és a nyugtalan álmok elhalványultak, s Darius hosszan, mélyen alhatott.

Darius Shano munkái iránt megcsappant az érdeklődés. Prózái megkoptak, ötletei sikertelenül próbálták elérni azt a sokkoló hatást és gyalázatot, mint régen. Ahogy a hírneve és szörnyű álmainak emlékei eltűntek, a kérdései, mik folyton ott kavarogtak az elméjében, egy idő után utálatot váltottak ki Vaermina, korábbi úrnője ellen. Az utálat gyűlöletbe torkollt, a gyűlölet gúnnyá lett, végül a gúny hitetlenséggé változott. Lassan nyilvánvaló lett - Vaermina sosem beszélt hozzá; az álmai egyszerűen egy beteg elme termékei voltak, amik önmagát próbálta igazolni. A saját tudatalattija tévesztette meg, és a düh és a szégyen elborította. A férfi, aki valaha egy istenséggel érintkezett, egyre biztosabban sodródott az eretnekség felé.

Idővel Darius keserűsége, kétsége és szentségtörése egy új filozófiát eredményeztek, amit teljesen átszőtt a korábbi munkássága. Kihívta az isteneket, csakúgy, mint az infantilis nyilvánosságot és a korrupt államot, amiért hisznek bennük. Mindannyiukat kigúnyolta perverz karikatúráival, senkit sem hagyott ki, és senkinek sem kegyelmezett. Nyilvánosan kihívta az isteneket, hogy sújtsanak le rá, ha léteznek, majd kigúnyolta őket, miután semmi ilyesmi nem történt. Mindennek a tetejébe az emberek sokkal nagyobb ellenérzéssel reagáltak rá, mint a korábbi munkássága idején. A kezdeti karriere során csak az érzékenyeket sértette, de most az emberek szívére csapott le.

A munkája egyre szélesebb és intenzívebb lett. Templomok, nemesek, a köznép mind a célpontjaivá váltak. Végül, életének 39. évében Darius írt egy értekezést "A Legnemesebb Bolond" címmel, amiben kigúnyolta az istencsászár Tiber Septimet, amiért csatlakozott a csődtömeg Kilenc Istenség kultuszához. Daenia királya, akit régebben megalázott a Birodalom elleni lázongásával, úgy érezte, eljött az idő, s kivégeztette egy szertartási pengével, több száz fős éljenző tömeg előtt. Utolsó, keserű szavai a saját vérén keresztül gurguláztak elő szájából.

20 évvel a tétek elhelyezése után Vaermina és Sheogorath találkoztak Darius Shano fejetlen hullájánál. Az Álomszövő izgatottan készült a találkozóra; évek óta kérdőre akarta vonni a másik daedra herceget a semmittevése miatt.

"Rászedtél engem, Sheogorath! Én teljesítettem az alku rám eső részét, de a te 10 éved során egyszer sem léptél kapcsolatba a halandóval. Sem neked, sem a te befolyásodnak nem volt köze a nagyságához!"

"Badarság" - szólt az Őrület istene. "Egész idő alatt vele voltam! Mikor lejárt a te időd, a suttogásodat lecsendesítettem. Eltéptem a köteléket, amiből a legtöbb nyugalmat és értelmet merítette, és visszafogtam annak a lénynek a figyelmét, aki után a legjobban vágyott. Az úrnője nélkül ennek az embernek a személyiségét a harag és a gyűlölet érlelte. Most teljes a keserűsége, és a dühéből táplálkozó őrülete örökké a birodalmam szolgálatára kárhoztatja, hogy engem tápláljon."

Sheogorath megfordult, és a mellette levő ürességhez szólt.

"Valójában Darius Shano dicsőséges halandó volt. A saját népe, a királyai és még az istenek is megvetették, akiket kigúnyolt. A sikeremért elfogadom Vaermina három követőjét. Az álmodók őrültekként fognak felébredni."

Így tanította meg Sheogorath Vaerminának, hogy nincs álom és teremtés őrület nélkül. Vaermina sose fogja elfelejteni ezt a leckét.


Vik

Előző: Az őrület 16 összhangja VI

Összefoglaló: Az őrület 16 összhangja

Következő: Az őrület 16 összhangja XII