CsK:A valódi Barenziah V

Innen: Elder Scrolls Lapok

A valódi Barenziah V
A sötételf Barenziah királynő valódi élettörténetét bemutató sorozat befejező kötete, melyből kiderül, milyen veszedelmet okozott a Káosz Botjának elszabadulása. A kötet gyakorlatilag a TES I. - Aréna játék történetét meséli el a királynő szemszögéből. A könyv végén az is kiderül, milyen az a "valódi Barenziah", akivel már a TES III. - Tribunal kiegészítőben találkozhatunk.
Ismeretlen szerző tollából




Ahogy Symmachus megjósolta, a Káosz Botja ellopásának hamarosan meglettek a következményei. A császár, Uriel Septim, meglehetősen rosszalló üzenetei nemtetszéssel és nehezteléssel fogadták a Bot eltűntét, és arra ösztönözték Symmachust, hogy minden erejét latba vetve próbáljon a nyomára bukkanni, és azonnal jelentse a fejleményeket az újonnan kinevezett birodalmi csatamágusnak, Jagar Tharnnak, akit megbíztak az ügy lebonyolításával.

- Tharn! - mennydörögte Symmachus utálkozva, amint kiábrándultan rótta a köröket Barenziah szobájában. Barenziah ismét terhes volt, higgadtan ült egy babapokrócot hímezve. - Jagar Tharn, valóban. Ajj! Még csak ez hiányzott! Hogy a feje szorulna be egy ogre hóna alá!

- Mi bajod vele, szerelmem?

- Egyszerűen csak nem bízom abban a korcs elfben. Félig sötételf, félig meg magaself és még ki tudja miféle vérrel keveredhetett. Felmenőinek legrosszabb tulajdonságait örökölte, arról biztosíthatlak - morogta a férfi. - Senki sem tud róla sokat. Állítólag dél-valenvadoni születésű, talán erdei elf anyától. Rengeteg helyen megfordult, mióta...

Barenziah a terhesek megelégedettségével és bágyadtságával heverészett eddig, de most elejtette a hímzést és érdeklődve Symmachusra nézett:

- Symmachus. Lehetséges hogy Jagar Tharn a Csalogány?
Symmachus ezt átgondolta, mielőtt válaszolt:

- Nem, szerelmem. Tharn felmenői között nincsenek emberek - Barenziah tudta, hogy ez Symmachus szemében hibának számít. Férje lusta tolvajokként vetette meg az erdei elfeket, a magaselfeket pedig elerőtlenedett intellektuális alkatuk miatt. De az embereket csodálta, leginkább a bretonokat az eszük, okfejtéseik és az energikusságuk miatt.
- Ébenszívi Csalogány, a Ra'athim klánból, Hlaalu házából, részben Mora házából való véleményem szerint. Ez utóbbiban van némi emberi vér is. Ébenszív irigy volt, mikor ide hozták a Botot cserébe az Idézés Kürtjéért.

Barenziah sóhajtott kicsit. Az Ébenszív és Mournhold közötti rivalizálás visszanyúlt egészen Morrowind történelmének kezdetéig. Régen a két nemzet egy volt, nagy hasznot hozó bányái a Ra'athimok hűbérbirtoka volt, akik nemességüket Morrowind ősi királyáig vezethették vissza. Ébenszív két városállammá szakadt, Ébenszívvé és Mournholddá, mikor Lian királyné ikrei - a legendás Moraelyn király unokái - örökölték. Nagyjából ebben az időben a Nagy Király posztja ideiglenesen betöltetlen volt.

Mégis, Ébenszívben irigység maradt a Morrowind legrégibb városállama címmel járó kiváltságok miatt ("első az egyenlők között" - miként azt uralkodói gyakran mondogatták), és követelték a Káosz Bot őrzésének jogát. Mournhold erre úgy válaszolt, hogy Moraelyn király maga helyezte a Botot Ephen isten őrizete alá, és vitathatatlanul tény, hogy Mournhold volt az isten szülőhelye.

- Akkor miért nem szóltál Jagar Tharnnak a gyanúdról? Hadd fedezze fel a dolgot. Amíg biztonságban van, addig nem számít, hogy ki fedezi fel, vagy hogy hol hever.

Symmachus értetlenül meredt a nőre:

- Számít - mondta kis szünet után halkan -, de azt hiszem, nem nagyon. Ajj! Annyira azonban nem, hogy aggódnod kellene miatta. Ülj csak nyugodtan, és hímezgess - tette hozzá komisz mosollyal.

Barenziah hozzávágta, ami keze ügyébe esett. Symmachus arcát beterítette a gyűszű, tű, cérna és ami csak karnyújtásnyira volt a nőtől.



Pár hónap múlva Barenziah egy egészséges fiúnak adott életet, akit Helsethnek neveztek. Többet nem hallottak sem a Káosz Botjáról, sem a Csalogányról. Ha a Bot Ébenszív birtokában is volt, bizonyára nem fogják nagy dobra verni az ügyet.

Az évek gyorsan és boldogan teltek, Helseth nagyra és erősre nőtt. Hasonlított az apjára, akit imádott. Mikor Helseth nyolc éves lett, Barenziah egy második gyermeknek is életet adott. Egy lánynak, kinek Symmachus szűnni nem akaró módon örvendezett. Helseth volt az ő büszkesége, de Morgiah - aki Symmachus anyja után kapta a nevét - birtokolta a szívét.

Sajnos Morgiah születésekor rossz időknek néztek elébe. A birodalommal - látszólag ok nélkül - megromlott a kapcsolatuk. Az adók évente emelkedtek. Symmachus úgy érezte, a császár véleménye szerint az ő keze is benne van a Bot eltűnésében. Sóvárgott, hogy bebizonyíthassa hűségét. Megragadott minden alkalmat erre, és eleget tett az egyre fokozódó követeléseknek. Megnövelte a munkaidőt, emelte az árakat, sőt, sokszor a saját birtokaiból és a királyi kincstárból fedezte a különbözetet. De az adók egyre csak emelkedtek, és a nemesek és közemberek egyaránt panaszkodni kezdtek. Baljós előjelek voltak ezek.

- Azt akarom, hogy utazz el a Birodalmi Városba a gyermekkel - mondta Symmachus végső elkeseredésében. - El kell érned, hogy a császár meghallgasson, másképp egész Morrowind fel fog lázadni a következő tavaszon. - Kierőszakolt egy vigyort magából. - Tudsz bánni a férfiakkal, szerelmem. Mindig is tudtál.

Barenziah is mosolyt erőltetett az arcára:

- Gondolom, még veled is.

- Igen. Különösen velem - nyugtázta kedvesen.

- Mindkét gyermeket? - nézett a sarki ablak irányába, ahol Helseth lantot pengetve duettet énekelt húgával. Helseth tizenöt, Morgiah pedig nyolc éves volt ekkor.

- Talán meglágyítják a Császár szívét. Mellesleg épp itt az ideje, hogy Helsethet bemutassuk a császári udvarban.

- Talán. De nem ez az igazi okod - Barenziah mély lélegzetet vett. - Azt gondolod, itt nincsenek biztonságban. Ebben az esetben te sem vagy itt biztonságban. Jöjj velünk - unszolta a férfit.

Symmachus megfogta a nő kezeit:

- Barenziah. Szerelmem. Szívem szíve. Ha most elmegyek innen, nem lesz hová visszatérnünk. Ne aggódj értem. Rendben leszek. Ajj! Tudok magamra vigyázni és sokkal jobban, ha nem kell közben miattad és gyermekeink miatt aggódnom.

Barenziah a mellkasára támasztotta fejét:

- Emlékezz rá, hogy szükségünk van rád. Szükségünk van egymásra. Az üres hasat és üres tenyeret könnyebb eltűrni, mint az üres szívet. - Zokogni kezdett és a Csalogányra gondolt, meg arra a nyomorúságos ügyre a Bottal. - Saját ostobaságom miatt történik mindez.

- Akkor nem is olyan rossz hely ez - mosolygott gyengéden a férfi, gyermekeiket nézve. - Egyikünknek sem kell majd nélkülözni, vagy lemondani bármiről is. Soha. Soha, szerelmem, ígérem neked. Egyszer mindenért kárpótolunk, Barenziah, én és Tiber Septim. Ajj! Segítségem nélkül a birodalom sosem jött volna létre. Én segítettem felemelkedésében. - Hangja megkeményedett. - És a vesztét is okozhatom. Ezt megmondhatod Uriel Septimnek, és azt is, hogy türelmem nem végtelen.

Barenziahnak elakadt a lélegzete. Symmachus nem szokott üresen fenyegetőzni. Azt, hogy a birodalom ellen forduljon, épp annyira elképzelhetetlennek tartotta, mint hogy a kandalló előtt heverő öreg farkas bármelyikük ellen fordulna. - Hogyan? - kérdezte ijedten, de a férfi megrázta fejét.

- Jobb ha nem tudod - mondta. - Csak add át neki az üzenetem bátran, és ne félj. Eléggé Septim ahhoz, hogy ne a hírvivőn töltse ki dühét. - Zordan mosolygott - Ha azonban mégis ezt tenné, akár csak a hajad szála meggörbül, szerelmem, vagy akár a gyermekeké, akkor az összes tamrieli isten segedelmével, oly drágán fizettetem meg vele tettét, hogy azt fogja kívánni, bárcsak ne született volna meg. Le fogom vadászni őt és egész családját, és nem nyugszom addig, míg az utolsó Septim is halott nem lesz. - Symmachus vörösen izzó sötételf szemei fényesen ragyogtak a halódó tűzfényben. - Szavam adom és esküvel fogadom mindezt, szerelmem. Királynőm... én Barenziahom.

Barenziah oly szorosan ölelte egész éjjel, ahogy csak bírta. De karjai melege ellenére is vacogott.



Barenziah a császár trónja előtt állt, és Mournhold nehéz helyzetét ecsetelte. Hetekig várt az audienciára, ilyen-olyan kifogásokkal húzták az időt. - őfelsége gyengélkedik. Sürgős ügyek kötik le figyelmét. Sajnálom, fenség, itt valami tévedés lehet. A következő hétre megbeszélt időpont, nos... - és így tovább. De most, hogy itt állt, a császár még csak nem is színleli, hogy figyelne rá. Nem kínálta hellyel, még csak a gyermekeket sem bocsátotta el. Helseth úgy állt ott, mint egy faragott kép, de a kicsi Morgiah már kezdett nyűgös lenni.

De saját gondolatai sem segítettek sokat rajta. Röviddel érkezése után, a Birodalmi Város mournholdi nagykövete egy köteg jelentést hozott Symmachustól. Mind rossz hír volt. Végül kitört a lázadás. A parasztok Mournhold néhány köznemese mögé állva követelték Symmachustól, hogy mondjon le, és adja át a kormányzást. Kizárólag a birodalmi testőrök és néhány régi, generációk óta Barenziah családjához tartozó katona állt Symmachus és a csőcselék közé. A háborúskodás elkezdődött, de Symmachus láthatólag biztonságban volt. De azt írta, nem sokáig. Esedezett Barenziahnak, vesse latba minden erejét a császárnál, de bárhogyan is, addig mindenképp maradjon a Birodalmi Városban, amíg azt nem írja neki, hogy biztonságban hazatérhet.

Megpróbált utat törni a birodalmi bürokrácia útvesztőjén, kevés sikerrel. Tovább növelte a pánikot, hogy hirtelen megszűnt a mournholdi hírek áramlása. A császár számtalan háznagya iránt érzett düh és a családjára és rá váró végzet keltette félelem között őrlődve teltek feszültséggel és gyötrődéssel teli hetei. Egy nap a mournholdi nagykövet hívatta és közölte vele, hamarosan híreket várhat Symmachustól, méghozzá nem a szokványos módon, hanem éjsólyommal érkezik az üzenet. Ugyanakkor váratlan szerencseként közölte vele a császári udvar egy hivatalnoka ugyanazon a napon: Uriel Septim végül meghallgatásra hívja másnap reggel.

A császár másnap ragyogó mosollyal köszöntötte mindhármukat, azonban ez a mosoly nem érte el szemeit. Aztán, amint bemutatta gyermekeit, a császár valahogy oda nem illő pillantással méregette. Barenziah közel ötszáz évig foglalkozott emberekkel, és kifejlődött benne a képesség, hogy sokkal többet kiolvasson az arckifejezéseikből és mozdulataikból, mint amit saját maguk felfoghattak. A császár megpróbálta ugyan elrejteni, de a szemei éhséget mutattak és... és valami mást. Megbánást? Igen. Megbánást. De miért? Szép gyermekei vannak, miért irigy az övéire? És miért nézi ily gonosz sóvárgással? Talán megunta hitvesét? Az emberek hírhedtek állhatatlanságukról. Azután az egyetlen, hosszú perzselő tekintet után a császár arca megváltozott, és Barenziah a kötelességeiről és a Mournholdban kitört erőszakhullámról kezdett beszélni. A császár az egész beszámoló alatt kőszoborként ült.

Élettelensége zavarta, nyugtalanította Barenziahot, nézte a sápadt, merev arcot, a régről ismert Septim nyomait keresve. Nem ismerte Uriel Septimet jól, egyszer találkozott vele gyermekkorában, aztán húsz évvel azután a koronázáson. Kétszer látta mindösszesen. Fiatal kora ellenére méltóságteljes és szigorú megjelenése volt a ceremónián, ám korántsem oly hűvös és távolságtartó, mint ez a férfi itt előtte. A fizikai hasonlóság ellenére, nem ugyanannak az embernek tűnt, mint régen. Más volt, mégis volt benne valami ismerős, a testtartása vagy a kézmozdulatai...

Hirtelen forróság öntötte el, mintha égő tűzzel öntötték volna nyakon. Illúzió! Azóta tanulmányozza az illúzió művészetét, mióta a Csalogány oly rútul rászedte. Megtanulta, hogyan vegye észre, és most határozottan érezte, miként a vak ember is érzi arcán a nap melegét. Illúzió! De miért? Elméje vadul kereste a választ, jóllehet szája közben Mournhold bajait sorolta elő. Hiúság? Az emberek sokszor szégyenkeztek az öregedés jelei miatt, ám az elfek büszkén viselték azokat. Ennek ellenére Uriel Septim arca összhangban állt a korával.

Barenziah nem merte használni saját varázserejét. Még a jelentéktelen nemesek is érzékelni tudták a varázslatot, sőt, sokaknak még védelme is volt ellene saját házukon belül. A varázslás itt viszont mindenképpen a császár haragját vonná maga után, és ugyanolyan biztosan kardot rántanának.

Mágia.

Illúzió.

A Csalogányra gondolva hirtelen magához tért. És a férfi ott ült előtte. Aztán a látvány megint változott és újra Uriel Septim volt. Szomorúnak tűnt. Csapdába esettnek. Megint változott a kép és újabb férfit látott, olyat mint a Csalogány és mégis mást. Sápadt bőr, bevérzett szemek, elf fülek... és koncentrált rosszakarat ádáz izzása vette körül. Démoni energia ölelte körül szörnyű villódzással. Ez a férfi bármire képes volt!

Aztán újra Uriel Septim arcát látta maga előtt.

Hogyan lehetne benne biztos, hogy nem csak képzelődött. Talán csak érzékcsalódás volt. Hirtelen hatalmas kimerültséget érzett, mintha túl sokáig cipelt volna egy túl nehéz súlyt. Elhatározta, hogy abbahagyja Mournhold bajainak ecsetelését és egyszerű kellemes társalgással folytatja. Társalgással, ám nem egészen cél nélkülivel.

- Emlékszel, Uram, mikor Symmachus és én a családoddal vacsoráztunk röviddel atyád koronázása után? Nem voltál idősebb, mint Morgiah. Abban a hatalmas megtiszteltetésben volt részünk, hogy mi lehettünk az egyedüli vendégek azon az estén, leszámítva Justint, a legjobb barátodat.

- Ó, igen - mondta mosolyogva óvatosan a császár. Nagyon óvatosan. - Azt hiszem, emlékszem.

- Te és Justin jó barátok voltatok, Felséged. Úgy hallottam, nem sokkal azután meghalt. Nagy szomorúságot okozhatott.

- Valóban. Még mindig nehezemre esik beszélni róla. - Szemei üressé váltak, ha még ez lehetséges volt egyáltalán. - Ami a kéréseidet illeti, úrnőm, tanácskozni fogunk felőlük és értesítünk döntésünkről.

Barenziah és gyermekei meghajoltak. A császár egyetlen biccentéssel elbocsátotta őket, kihátráltak.

Mély lélegzetet vett, amint kihátrált a trónteremből. Justin egy elképzelt játszótárs volt, akinek a gyermek Uriel minden étkezésnél fenntartott egy helyet az asztalnál. Továbbá Justin, a fiús neve ellenére lány volt! Miután Uriel felnőtt, Symmachus még sokáig viccelődve érdeklődött Justin egészsége iránt, ha találkoztak. A legutóbbi dolog, amit Barenziah Justinról hallott, az az igen körmönfontan Symmachusnak célzott történet volt, hogy találkozott egy merész és javíthatatlan khajiittal, hozzá ment feleségül és Lilandrilban telepedtek le tűzpáfrányt és mugwortot termeszteni.

A császár helyén ülő férfi nem Uriel Septim volt! A Csalogány? Lehetséges...? Igen. Igen! Megpendült a felismerés húrja Barenziah elméjében és most már bizonyos volt, hogy igaza van. Ő volt az. A Csalogány! A császárnak tetteti magát! Symmachus tévedett, hatalmasat tévedett...

Most mi legyen? Kétségbeesetten töprengett. Mi lett Uriel Septimmel... és főleg mit jelent mindez Symmachusnak és egész Mournholdnak? Visszagondolva Barenziah úgy vélte, az összes eddigi gondjuk a hamis császárnak, ennek a Csalogány szőtte varázslatnak volt köszönhető. Uriel Septim helyét röviddel az oktalan követelések előtt kellett átvegye. Ez megmagyarázná, mi az oka az emberi mértékkel mért hosszadalmas rossz viszonynak a császár és híve között. A Csalogány ismerte Symmachus híres hűségét, a Septim házzal kapcsolatos beható ismereteit, és megelőző csapást mért rá. Ebben az esetben mindannyian nagy veszélyben vannak. Barenziah és gyermekei a csaló hatalmában vannak itt a Birodalmi Városban, Symmachus pedig egyedül maradt szembeszállni a Mournholdban keltett zavargásokkal.

Most mit tegyen? Barenziah maga előtt hajtotta gyermekeit, kezeit vállaikon tartva, próbált nyugodt maradni. Összegyűjtötte udvarhölgyeit és lovagjai kíséretében távozott. Végül elérték a hintójukat. Igaz, lakosztályuk közel volt a palotához, de királyi méltóságok nem gyalogolhattak, még ilyen kis távolságra sem és ez egyszer Barenziah hálás volt ezért az értelmetlen rendeletért. A hintó szinte menedéknek tűnt számára, holott tudta, ez meglehetősen hamis érzés.

Egy fiú oldalba bökte az egyik őrt és egy tekercset adott át neki, aztán a hintóra mutatott. Az őr odavitte a tekercset. A fiú ragyogó szemmel várt. A levél egy rövid és udvarias tudakozódás volt, hogy vajon Mournhold királynője kegyeskedik-e fogadni Eadwyre királyt, Nyugalm urát, aki sokat hallott már Barenziahról, és most szeretne személyesen is találkozni vele.

Barenziah első reakciója a visszautasítás volt. Egyetlen vágya volt, elhagyni a várost! Semmi hajlandósága most végighallgatni egy elkápráztatott ember udvarlási parádéját. Rosszalló tekintettel nézett fel, mire az őr megmutatta, ki küldte a levelet. - Úrnőm, a fiú azt mondja, ura amott várja a választ. - Barenziah a jelzett irányba pillantott és egy jóképű, idős férfit látott lóháton, fél tucat lovag és udvaronc társaságában. A férfi tisztelettudóan meghajolt, miközben széles ívben meglendítette maga előtt tollforgós kalpagját.

- Rendben - monda Barenziah hirtelen elhatározással. - Mondd meg uradnak, meglátogathat engem ma este, vacsora után - Eadwyre király udvarias, komoly embernek tűnt és inkább aggódónak, mint szerelemtől űzöttnek.

Barenziah a torony ablakában várt. Érezte familiárisa közeledtét. Habár az éjszakai égbolt az ő szemének épp oly világos volt, mint a nappali, nem látta őt. Ám hirtelen ott termett, gyorsan mozgó pont az éjszakai felhők alatt. Pár perccel később a nagy éjsólyom befejezte ereszkedését, összehajtotta szárnyait és kimeresztett karmokkal kapaszkodott Barenziah karvédőjén.

Barenziah az ülőrúdjára tette a madarat, hogy az kipihenje magát. Nyugtalan ujjakkal kereste a madár lábára erősített kapszulát. A sólyom tudatának egy része úgy érezte, jól végezte munkáját, feladatát befejezte, itt a megérdemelt pihenés... de a felszín alatt feszült volt. A dolgok rosszra fordultak, ezt még a szárnyas szerény elméje is fel bírta fogni.

A királynő ujjai reszkettek, amint kibontotta a levelet és a görcsös írásra pillantott. Nem Symmachus merészen ívelő betűi voltak. Barenziah lassan leült, kisimította az üzenetet és felkészült, hogy nyugodtan fogadja a katasztrófát, már ha arról tudósított a levél.

Márpedig arról.

A Birodalmi Testőrség magára hagyta Symmachust és csatlakozott a lázadókhoz. Symmachus meghalt. A maradék hűséges katonai erő megsemmisítő vereséget szenvedett. Symmachus meghalt. A lázadók vezetőjét a birodalmi követek elismerték Mournhold királyának. Symmachus meghalt. Barenziah és gyermekei árulókká lettek nyilvánítva, és vérdíjat tűztek ki a fejükre.

Symmachus meghalt.

Tehát a kora reggeli császári meghallgatás csak trükk, szemfényvesztés volt. Színlelés. A császárnak már tudnia kellett. Csak azért kellett ez az egész, hogy ne tegyen semmit, nyugton maradjon. Vedd könnyen a dolgokat, Királynőm, élvezd a Birodalmi Várost és a gyönyöreit, maradj oly sokáig, ameddig csak akarsz. A Birodalmi Város gyönyörei? Börtön ez! És minden bizonnyal küszöbön áll a letartóztatása. Nem dédelgetett téveszméket helyzetét illetően. Tudta, hogy a császár és alattvalói nem engednék távozni a városból, soha többé. Legalábbis élve nem.

Symmachus meghalt.

- Úrnőm?

Barenziah összerezzent, megriasztotta szolgája közeledte.
- Mit akarsz?

- A breton megérkezett, úrnőm. Eadwyre király - tette hozzá a nő segítőkészen, észrevéve Barenziah értetlenségét. Tétovázott. - Új hírek, úrnőm? - kérdezte az éjsólyom felé biccentve.

- Semmi olyasmi, ami nem várhat - mondta gyorsan Barenziah. Hangja visszhangzónak tűnt a belsejében hirtelen támadt démoni ürességben. - Törődj a madárral - aztán lábra állt, végigsimította ruháját és felkészült királyi látogatója fogadására.

Dermedtnek érezte magát. Dermedtnek, mint a kőfalak, amelyek körülvették, hidegnek, mint az éjjel lehűlő levegő... élettelennek mint egy holttest.

Symmachus meghalt!


Eadwyre király komolyan és udvariasan köszöntötte, talán kicsit túlzottan is. Azt állította magáról, hogy buzgó rajongója Symmachusnak, aki kiemelkedő alakja családi legendáiknak. Aztán a beszélgetést fokozatosan a császárral kapcsolatos ügyeire terelte. Részletek felől érdeklődött és azt tudakolta, az eredmény vajon kedvező-e Mournhold számára. Miután a választ túl diplomatikusnak találta, hirtelen elhatározással kiterítette kártyáit.

- Úrnőm, hinned kell nekem. Az a férfi, aki császárnak vallja magát egy szélhámos! Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de én...

- Nem - vágott közbe hirtelen Barenziah. - Teljességgel igazad van, király uram. Tudok róla.

Eadwyre először ernyedt el székében, szemeit összehúzta.
- Tudsz róla? Remélem nem csak gúnyt akarsz űzni valakiből, akiről azt gondolod, bolond?

- Biztosíthatlak, Uram, nem - vett mély lélegzetet Barenziah. - És mit gondolsz, ki van a császár álcája mögött?

- A birodalmi csatamágus, Jagar Tharn.

- Ah. És király uram, esetleg hallottál már valakiről, aki a Csalogánynak nevezi magát?

- Igen, Úrnőm, hallottam. Szövetségeseim és én úgy hisszük, hogy ez a személy, valamint a renegát Tharn egy és ugyanaz.

- Tudtam! - ugrott fel Barenziah, majd megpróbálta leplezni felindultságát. A Csalogány nem más, mint Jagar Tharn! Ó, az a férfi egy démon! Ördögi és ravasz. És nagyon okos. Tökéletesen megszervezte bukásukat, hiba nélkül! Symmachus, én Symmachusom...!

- Úrnőm... - köhintett szégyenlősen Eadwyre - Úrnőm, a segítségedre van szükségünk.

- Azt hiszem, ezeket a szavakat nekem kellene mondanom - mondta Barenziah zord mosollyal és nem kevés iróniával -, de kérlek folytasd, király uram, miféle segítséget nyújthatok én?

Az uralkodó gyorsan vázolt egy tervet. A hamis császár árulónak bélyegezte és megölette a varázsló Ria Silmane-t, a gonosz Jagar Tharn utolsó tanítványát. Utolsó erejével kapcsolatban tudott maradni azokkal, akiket jól ismert a halandók síkján. Kiválasztott egy bajnokot, aki megkeresi majd a Káosz Botját, amit egy ismeretlen helyen rejtett el az áruló varázsló. Ez a bajnok Jagar Tharn elpusztítására fogja használni a Bot erejét, aki máskülönben sebezhetetlen. Majd megmenti az igazi császárt, akit az áruló egy másik dimenzióban tart bebörtönözve. Azonban a bajnok, jóllehet életben van, most a birodalmi börtönben hervadozik. Tharn figyelmét el kell terelni, míg a kiválasztott Ria szellemének segítségével visszanyeri szabadságát. Barenziah az, aki betölti a hamis császár gondolatait, és ezt ki kell használni. A kérdés csak az, megteszi-e Barenziah mindezt?

- Úgy gondolom, el tudok intézni nála még egy meghallgatást - mondta Barenziah megfontoltan -, de vajon ez elegendő lesz-e? Meg kell mondanom, hogy én és gyermekeim ebben a pillanatban lettünk a birodalom árulóivá nyilvánítva.

- Mournholdban, talán, úrnőm és Morrowindben is. De a Birodalmi Városban és a provinciákban másképp mennek a dolgok. Ugyanaz az adminisztrációs posvány, ami majdnem lehetetlenné teszi a bejutást a császárhoz és minisztereihez, ugyanúgy meggátolja, hogy törvénytelenül bebörtönözzenek téged, vagy bármi más olyan módon megbüntessenek, amit nem támaszt alá törvényes eljárás. A te és gyermekeid esetében, Úrnőm, a helyzetet bonyolítja királyi rangotok is. Egy királynő és utódai szentek és sérthetetlenek. Ez tény. - A király vigyorgott. - A birodalom bürokráciája, Úrnőm, kétélű kard.

Így hát egyelőre biztonságban volt ő is, gyermekei is. Aztán hirtelen egy kérdés merült fel benne.
- Király uram, hogyan értetted azt, hogy én töltöm be a szélhámos gondolatait?

Eadwyre láthatóan kényelmetlenül érezte magát.
- Azt suttogják, hogy Jagar Tharn a hasonmásodat tartja egy szentélyszerűségben.

- Értem - egy pillanatra a Csalogánnyal kapcsolatos őrült románcára gondolt. Veszettül szerelmes volt a Csalogányba. Esztelen nő. És a férfi, kit egyszer szeretett, megölte azt, akiért igaz szerelemmel ég. Égett. Szerette. Most pedig nincs többé... ő... Egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy Symmachus meghalt. De még ha meg is halt, mondta magának határozottan, a szerelme még él és meg is fog maradni. Symmachus mindig vele fog maradni, ugyanúgy, miként a fájdalom is. Annak fájdalma, hogy élete hátralevő részét nélküle kell eltölteni. Minden napot túlélni, minden éjszakát, nélküle, vigasztalása nélkül, szerelme nélkül. Tudni, hogy sosem láthatja már szép párrá felnövő gyermekeiket, akik sohasem ismerhetik meg igazán apjukat, bátorságát, erejét, hogy mily csodálatos volt, mennyire szerette őket... különösen a kicsi Morgiah.

És mindezért, mindenért, amit a családommal tettél, Csalogány... halállal fogsz lakolni.

- Meglep?

Eadwyre szavai megtörték gondolatait.

- Micsoda? Mi az, ami meglep?

- A hasonmás. Tharn szobájában.

- Ó! - arckifejezésére nyugalom költözött. - Igen. És nem.

Eadwyre látta, hogy nem kívánatos dolgot feszeget, ezért témát váltott. Visszatért a terveikhez.

- A kiválasztottunknak pár napra van szüksége a szökéshez, úrnőm. Tudsz ennyi időt szerezni nekünk?

- Megbízol bennem, király uram. Miért?

- Kétségbe esettek vagyunk, úrnőm. Nincs választásunk. De még ha lenne is... igen. Igen, akkor is megbíznánk benned. Én határozottan bízom benned. Férjed mindig is jó szándékú volt a családommal szemben. Symmachus úr által...

- Halott.

-Tessék?

Barenziah gyorsan és higgadtan elmondta a közelmúlt eseményeit.

-Úrnőm... királynő... de hisz ez szörnyű! Sajnálom...

Barenziah hűvös tartása megrendült. A felé áradó szimpátiával szemben nem tartott ki a kifelé mutatott higgadtsága. Összeszedte maradék lélekjelenlétét, és nyugalmat erőltetett magára.

- Ezen körülmények között, úrnőm, aligha kérhetünk meg...

-Dehogyis nem, uram. Ezen körülmények között megteszek mindent, hogy bosszút álljak gyermekeim apjának gyilkosán. - Szemei erődjéből egyetlen könnycsepp szökött csak meg. De nem vezetett messzire útja, mert kapkodó kéz kente el a komor arcon. - Viszonzásképp annyit kérek, védelmezd árva gyermekeimet minden erőddel.

Eadwyre kihúzta magát. Szemei ragyogtak.
- Saját akaratomból, esküvel kötelezem magam, legbátrabb és legnemesebb királynőm. Szeretett földünk istenei és maga Tamriel legyen a tanúm.

Képtelennek tűnő szavai meghatották a nőt.
- Szívemből és lelkemből köszönöm néked, jó Eadwyre király uram. Tiéd az én s gyermekeim ö... ör... rök h... hál...

Barenziah összeesett.



Nem aludt azon az éjszakán, hanem a székében ült, kezét takaróján nyugtatva figyelte a mélyülő sötétséget, majd a hajnalt. Gyermekeinek még nem mondta meg, még nem. Addig nem, amíg nem muszáj.

Nem volt szükséges kérelmet benyújtania a császárhoz. A reggel első napsugaraival megérkezett a hír, a császár elé idézték.

Gyermekeinek azt mondta, most pár napig távol kell maradnia, megígértette velük, hogy nem bosszantják a szolgákat, majd búcsúcsókot adott nekik. Morgiah kicsit pityergett, unatkozott és magányos volt a Birodalmi Városban. Helseth savanyú képet vágott, de nem szólt semmit. Nagyon hasonlított az apjára. Az apja...

A birodalmi palotában Barenziahot nem a nagy fogadóterembe vezették, hanem egy kisebb társalgóba, ahol a császár magányosan fogyasztotta reggelijét. Üdvözlésképp biccentett és az ablak felé intett, hellyel kínálta.
- Nagyszerű látvány, nem igaz?

Barenziah kinézett az ablakon, a nagy város tornyaira. Ekkor ébredt rá, hogy ez az a szoba, ahol először találkozott Tiber Septimmel sok-sok évvel ezelőtt. Évszázadokkal ezelőtt. Tiber Septim. Még egy férfi, akit szeretett. Kiket szeretett eddig? Symmachust, Tiber Septimet... és Szalmát. Eszébe jutott a nagy, szőke istállósfiú és a váratlan, ám annál hevesebb vonzalom. Mostanáig sosem gondolt bele, de szerette Szalmát. Csak sosem mondta meg neki. Nagyon fiatal volt még, gondtalan napok voltak, szép idők... mint minden, amíg... amíg el nem jött. Nem Symmachus. Hanem a Csalogány. Megbotránkozott saját magán. Ez a férfi még mindig befolyással van rá. Még most is. Mindazok után, ami történt.

Mikor visszafordult, Uriel Septim köddé vált... és a Csalogány ült a helyén.

- Tudtad - mondta a férfi halkan, arcát figyelve. - Rögtön tudtad. Meg akartalak lepni. Legalább színlelhetted volna a meglepetést.

Barenziah széttárta karjait, megpróbálta a lelke mélyén tomboló orkánt elcsitítani.
- Attól tartok az én színlelésem össze sem mérhető a tiéddel, uram.

- Dühös vagy - sóhajtott a férfi.

- Be kell valljam, egy kicsit - mondta hűvösen - Semmit sem tudtam rólad, és árulásnak tartottam, amit tettél.

- Ez túl emberi tőled.

- Mit akarsz tőlem? - mondta nagy lélegzetet véve.

- Na, most színlelsz - állt fel és nézett a szemeibe. - Jól tudod, hogy mit akarok tőled.

- Kínozni, gyötörni akarsz. Rajta. Hatalmadban áll. De a gyermekeimet hagyd békén.

- Nem, nem, nem. Ezt egyáltalán nem akarom, Barenziah. - Közelebb lépett, és mély, behízelgő hangon beszélt, amitől a nő testén borzongás futkározott fel s alá. - Hát nem látod? Ez volt az egyetlen módja. - És kezeik összekulcsolódtak.

Barenziah érezte, hogy határozottsága alábbhagy, utálata gyengül. - Magaddal kellett volna vinned. - Könnyek gyülekeztek a szemeiben.

A Csalogány megrázta fejét. - Nem volt meg a hatalmam hozzá. Ám de most! Most megvan mindenhez! Hatalmam van, az enyém, tehát megoszthatom, oda is adhatom... neked. - Ismét az ablak felé intett, az alattuk fekvő városra. - Egész Tamriel az enyém és a lábaid elé teszem... és ez csak a kezdet.

- Késő. Túl késő. Te otthagytál neki.

- Halott. A paraszt halott. Pár év mindösszesen, mit számít?

- A gyermekek...

- Örökbe fogadom őket. És lesznek sajátjaink is, Barenziah. Ó, micsoda gyermekek lesznek! Micsoda dolgokat hagyhatunk rájuk örökül. A te szépséged és az én varázstudományom. Oly erőknek parancsolok, amik még legvadabb álmaidban sem jutnának eszedbe - közelebb hajolt, meg akarta csókolni.

- Nem hiszek neked - mondta Barenziah és elfordult.

- De hiszel, ezzel te is tisztában vagy. Mindösszesen csak annyi a baj, hogy dühös vagy. - Szája mosolygott, de szemei nem. - Mondd meg, mit kívánsz tőlem, Barenziah. Szerelmem, Barenziah. Mondd meg. És tiéd lesz.

A nő egész élete lepergett szeme előtt. A múlt, a jelen és ami még előtte állhat. Más idők, más életek, más Barenziahok. Melyik volt vajon az igazi? Ki a valódi Barenziah? De a választáshoz el kell döntenie, milyen végzetet akar magának.

Eldöntötte. Tudta. Tudta már, ki volt a valódi Barenziah, és hogy ki akar lenni.

- Sétáljunk a kertben egy kicsit, uram - mondta. - Egy dal. Esetleg kettő.

- Azt szeretnéd, hogy udvaroljak neked? - nevetett a Csalogány.

- Miért ne? Hiszen ebben verhetetlen vagy. Mellesleg rég volt már részem ebben az élvezetben.

- Legyen hát így, felséges Barenziah királynőm. Kívánságod számomra parancs - azzal megcsókolta a kezét. - Most és mindörökké.



Eztán udvarlással töltötték napjaikat... sétáltak, beszélgettek, énekeltek és együtt nevettek. A birodalom ügyeit pedig az alárendeltek intézték.

- Szeretném látni a Botot - mondta egy nap Barenziah. - Csak egy pillantást vethettem rá, erre emlékezhetsz te is.

- Semmi sem okozna nekem nagyobb örömet, szívem gyönyörűsége... ám ez egyszerűen lehetetlen.

- Nem bízol bennem - duzzogott Barenziah, de azért csókra tartotta ajkait.

- Ez badarság, egyetlenem. Természetesen megbízom benned. De nem itt tartom - felkuncogott. - Az igazság az, hogy nincs sehol a Bot - megcsókolta újra a nőt, de most szenvedélyesebben.

- Újra rébuszokban beszélsz. Látni akarom. El nem pusztíthattad.

- Ah. Bölcsebb lettél, mióta legutóbb találkoztunk.

- Te inspiráltál a tanulásra - állt fel a nő. - A Káosz Botja elpusztíthatatlan. És nem lehet eltávolítani Tamrieltől, legalábbis anélkül nem, hogy a föld szörnyen meg ne sínylené a dolgot.

- Ahh. Lenyűgözöl, szerelmem. Mindez igaz. Elpusztíthatatlan és Tamrieltől eltávolíthatatlan. Mégis igaz, amikor azt mondtam, nincs sehol sem. Meg tudod oldani ezen rejtvényt? - karjai közé vonta, és hozzá hajolt. - De ennél nagyobb rejtély is van - suttogta. - Hogy válhatnak eggyé ketten? Én képes vagyok rá, és meg fogom neked mutatni. - Eztán egymásba gabalyodott végtagokkal tanulmányozták az eggyé válás ősi művészetét.

Később, mikor a férfi elszundított, a nő álmos fejében ez járt:
- Egy a kettőből, kettő az egyből, három a kettőből, kettő a háromból... mit sem elpusztítani, sem száműzni nem lehet, talán szétosztható, talán...

Csillogó szemekkel állt talpra. Mosolyogni kezdett.



A Csalogány egy naplót őrzött. Ebben jegyezte fel alattvalói napi jelentéseit. Egy íróasztalban volt elzárva. De a zár nagyon egyszerű volt. Ha ehhez hozzávesszük Barenziah tolvajcéhes múltját.. egy másik életet... egy másik Barenziahot...

Egy reggelen Barenziah egy gyors pillantást tudott vetni rá, amíg a férfi dolgát végezte. Felfedezte, hogy a Káosz Botjának egyik darabja egy ősi törpe bányában, a Karom-barlangban található, de ennek hollétére csak a leghomályosabb utalások voltak. A napló zsúfolásig tele volt csekélységekkel, gyorsírással jegyezve, amit elég nehéz volt kibogarászni.

Egész Tamriel a kezében van, és az enyémben, és lehet hogy több is... ezenkívül...

Minden külső bája ellenére hűvös üresség volt ott, ahol a szívének kellett volna lennie. Néha egy pillanatra észre lehetett venni, mikor szemei üresek és zordak lettek. Barenziah boldogságra és elégedettségre vágyott. Paraszti vágyak, gondolta Barenziah, és hirtelen Szalmát látta szemei előtt, szomorúan és magányosan. Aztán Therris, a macskás khajiit mosolyával. Tiber Septim, erős és magányos. Symmachus, a flegma, ám megbízható Symmachus. A Csalogány. A Csalogány, aki rejtély és bizonyos, hogy egyaránt meg volt benne a gonoszság és a fény. A Csalogány, aki mindent uralni akart, sőt többet... és káoszt teremt a rend nevében.

Barenziah kelletlenül hagyta magára, mikor gyermekeit ment látogatni, akiknek végül megmondta, hogy apjuk meghalt és a császár védelmet ajánlott fel nekik. Nem volt könnyű elmondani nekik. Morgiah korához híven belekapaszkodott anyjába nyomorult módon zokogva, Helseth pedig kirohant a kertbe, egyedüllétet keresve, miután elutasította Barenziah minden, apjára irányuló beszélgetési kísérletét, sőt még azt is, hogy átölelje.

Eadwyre meglátogatta, míg a gyermekeinél tartózkodott. Barenziah elmondta neki, mit tudott meg eddig, és azt is, hogy addig marad ott, míg mindenre fényt nem derít.

A Csalogány folyton ugratta idős hódolójával. Tudatában volt Eadwyre gyanakvásának, de ez egy cseppet sem zavarta, az öreg bolondot senki sem vette komolyan. Barenziah még azt is elérte, hogy némiképp kibéküljenek egymással. Eadwyre nyilvánosan visszavonta kételyeit és az "öreg barátja", a császár megbocsátott neki. Ezek után még vacsorára is meghívták legalább egyszer egy héten.

Eadwyre a gyermekek kedvence lett, még Helsethnek is, aki helytelenítette anyja szerelmi viszonyát a császárral, következésképpen megvetette az uralkodót. Egyre bárdolatlanabb, szeszélyesebb lett a napok múltával, és egyre gyakrabban került összetűzésbe anyjával és szeretőjével. Eadwyre sem örült a viszonynak és a Csalogánynak egyenesen örömet szerzett, hogy vonzalmának kimutatásával bosszanthatja az idős embert.

Természetesen nem házasodhattak össze, Uriel Septimnek már volt felesége. Legalábbis egyelőre. A Csalogány száműzte a császárnőt a palotából röviddel azelőtt, hogy elfoglalta a császár helyét, de nem merte bántani. Az Egyetlen templomában lelt menedéket. Azt mondták, hogy betegeskedik, a Csalogány ügynökei pedig azt terjesztették, hogy ez a betegség nem más, mint az elmebaj. A császár gyermekei pedig Tamriel legkülönfélébb, iskolának mondott börtöneibe kerültek.

- Egyre romlik az állapota - mondta a Csalogány gondtalanul, a császárnőre hivatkozva, közben Barenziah egyre dagadó keblein és hasán legeltetve elégedett szemeit. - A gyermekei pedig... nos, az élet csupa veszedelem, nem? Össze fogunk házasodni. A te gyermeked lesz az igazi örökösöm.

A férfi akarta a gyermeket, Barenziah ebben biztos volt. Saját magában és érzéseiben azonban korántsem. Folyamatosan vitatkoztak, gyakran igen haragosan, többnyire Helsethről, akit a Csalogány el akart küldeni egy Nyár-szigeti iskolába, a Birodalmi Várostól legtávolabb eső provinciában. Barenziah meg sem próbálta elkerülni ezeket az összetűzéseket. A Csalogányt amúgy sem érdekelte a nyugodt, csendes élet, mindemellett a kibéküléseket is igen kedvelte.

Alkalmanként Barenziah elhatározta, hogy fogja a gyermekeit, és visszaköltözik a régi lakosztályába, kijelentve, hogy most már semmi köze nincs a férfihez. De a Csalogány mindig megtalálta a módját annak, hogy visszatántorítsa tervétől. Oly rendszerességgel történtek ezek a dolgok, mint Tamriel iker holdjainak kelte és nyugta.



Hat hónapja terhes volt már, mikor végre megfejtette a Bot utolsó darabjának rejtekhelyét, ez utóbbi könnyű volt, mert minden sötételf jól tudta, hol van a Dagoth Ur-hegy.

Miután legközelebb összezördült a Csalogánnyal, egyszerűen elhagyta a várost Eadwyre oldalán és sebes vágtába kezdtek Sziklaföld és Nyugalm felé. A Csalogány dühöngött, de vajmi keveset tudott tenni. Bérgyilkosai alkalmatlanok voltak erre a feladatra, ő pedig nem merte elhagyni trónját, hogy személyesen üldözze őket. Nyílt háborút úgyszintén nem mert kezdeni Nyugalm ellen. Nem lehetett jogos követelése sem a nőn, sem pedig megszületetlen gyermekén. Igazság szerint a Birodalmi Város nemessége helytelenítette viszonyukat, ugyanúgy, mint sok évvel ezelőtt a Tiber Septimmel folytatott viszonyt is, és bizony örültek, hogy menni látták.

Nyugalm ugyanolyan bizalmatlan volt vele szemben, de Eadwyre-t fanatikus rajongással vette körbe kicsiny, ám virágzó városállamkája, és elnézték bogaras ötleteit. Barenziah és Eadwyre egy évvel a Csalogány gyermekének születése után házasodtak össze. Ennek ellenére Eadwyre sajátjának nyilvánította a gyermeket. Barenziah nem volt szerelmes a férfiba, ám szerette, és már ez sem volt kis dolog. Nyugalm nagyon jó hely volt felnevelni egy gyermeket, Nyugalomban tölteni az időt és imádkozni a Bajnok sikeréért.

Barenziah csak remélni tudta, hogy a névtelen Bajnoknak nem tart majd sokáig feladatát elvégezni. Sötételf volt, így időmilliomos. Övé volt a világ összes ideje. De nem volt több szerelme, mit elveszthetett volna és nem maradt benne gyűlölet sem. Semmije sem maradt, csak a fájdalom, az emlékei... és a gyermekei. Egyetlen vágya volt, saját család, akiknek jó életet biztosít, és végigélni azt, ami még maradt számára. Nem voltak kétségei, ez hosszú élet lesz, és nyugalomban, békében kívánja eltölteni. Paraszti álmok. Ez volt, amit kívánt. Erre vágyott a valódi Barenziah. Ez volt a valódi Barenziah. Egyszerű álmok.

Kellemes álmok.

Luc

Előző: A valódi Barenziah IV

Összefoglaló: A valódi Barenziah

Következő: Nincs