CsK:A valódi Barenziah IV

Innen: Elder Scrolls Lapok

A valódi Barenziah IV
A sötételf Barenziah királynő valódi élettörténetét bemutató sorozat negyedik kötete - Barenziah dicsőséges érkezéséről Mournholdba, királynővé válásáról, házasságáról Symmachus-szal, uralkodásának hosszú gyermektelen éveiről és egy titokzatos bárddal folytatott románcáról, mely által akaratán kívül egy veszedelmes ősi ereklyét szabadított a világra.
Ismeretlen író tollából



- Minden, amit valaha szerettem, elveszett - gondolta csüggedten Barenziah, nézve az előtte és mögötte vonuló lovasságot és az öltöztetőnőit szállító lovaskocsit. - Mégis gazdagságra és némi hatalomra tettem szert, és az ígéretre, hogy ezekből hamarosan még többet kapok. Nagy árat fizettem érte. Most már jobban értem Tiber Septim ragaszkodását a hatalomhoz. Ha arra gondolok, hogy neki is hasonló árat kellett fizetnie nem is egyszer. De bizonyára megéri az árat, amit fizetünk érte. - Barenziah, kívánsága szerint egy aranyderes kancán lovagolhatott, harcosként öltözve, sötételfek készítette láncvértet viselve.

Ahogy lassan múltak a napok, és kelet felé lovagoltak a kanyargós utakon, körülöttük fokozatosan megjelent a Morrowind-hegység emelkedő lába. A levegő vékony lett és állandósult a késő őszi hideg szél. De ez a levegő mást is hozott, az édes, fűszeres illatát a későn virágzó fekete rózsának, ami Morrowind egyik őshonos növénye, és fellelhető a felföld minden egyes árnyékos zugában és hasadékában, táplálékul szolgálva még a legkövesebb hegygerincen is. A kisebb falvakban és városokban, kopott ruhás sötételfek gyűltek az út mellett, és nevét kiáltozták, vagy egyszerűen csak ásítoztak. Lovagi kíséretének legtöbbje ragada volt, egy kevés magaself, valamint északiak és bretonok is kísérték. Amint haladtak útjukon egyre beljebb Morrowindbe, úgy nőtt egyre kényelmetlenebbé és szorosabbá a köré vont védgyűrű. Még az elf lovagok is elővigyázatosabbnak tűntek.

Ám Barenziah végre otthon érezte magát. Úgy érezte, az egész táj őt üdvözli. Az ő birodalma. Az ő földje.



Symmachus Mournhold határában találkozott vele lovagi kíséretével, aminek legalább a fele sötételf volt. Birodalmi hadi öltözékben.

Nagy parádét rendeztek a városba érkezésre, és üdvözlő beszédeket tartottak az állami főméltóságok.

- Magammal hoztam a királynői öltözéket, méretedre szabták - mondta később a tábornok, mikor elérték a palotát -, de természetesen bármit megváltoztathatsz rajta, ami nem illik az ízlésedhez. - Aztán a koronázás részleteit kezdte magyarázni, amit ezen a héten fognak megtartani. A tábornok megint a régi parancsosztogató módon viselkedett, ám Barenziah most valami mást is érzett szavai mögött. Szinte áhítozta beleegyezését az előkészületeket illetően, igazándiból valósággal vadászott gondolataira. Ez új volt. Korábban sosem kérte a véleményét.

Symmachus semmit nem kérdezett a Birodalmi Városban eltöltött időről, vagy akár a Tiber Septimmel kapcsolatos szerelmi viszonyáról, noha Barenziah bizonyos volt benne, hogy Drelliane mindenről pontosan beszámolt neki, vagy levélben, vagy élőszóban.

Maga az ünnepség, mint oly sok minden, a régi és az új keveréke volt, tartalmazott Mournhold ősi sötételf hagyományaiból és a birodalom törvényei által diktált dolgokból is vegyesen. Esküt tett a birodalom és Tiber Septim szolgálatára csakúgy, mint Mournhold és népe védelmére. Elfogadta az állampolgári esküjét a népnek, a nemességnek és a tanácsadói testületnek. Ez utóbbi vegyesen tartalmazott birodalmi követeket ("tanácsadókat", amint ők mondták) és a mournholdi nép által meghatalmazott képviselőket, akik legtöbbje összhangban az elf szokásokkal, az idősebbek közül került ki.

Barenziah később úgy vette észre, hogy ideje nagy részét ennek a két frakciónak és híveiknek a kibékítése foglalta le. Az időseknek legtöbb problémájuk a reformokkal volt, amiket a birodalmiak a földtulajdonjoggal és a gazdálkodással kapcsolatosan akartak bevezetni. Sok problémát okozott még a sötételfek hitvilága. Tiber Septim, "az Egyetlen nevében" új hagyományok alapjait fektette le, és nyilvánvaló volt, hogy még az istenektől és az istennőktől is engedelmességet várt el.

Az új királynő belevetette magát munkájába és tanulmányaiba. Szakított a szerelemmel és a férfiakkal hosszú, hosszú időre, hacsak nem örökre. Voltak más örömök is, amiket felfedezett és amit Symmachus ígért neki régebben: ezek a gondolkodás és a hatalom örömei voltak. Meglepő módon (mivel mindig lázadt tanítói ellen a Birodalmi Városban) mély érdeklődést érzett a sötételfek történelme és mitológiája iránt, és egyre többet akart tudni a népéről. Elégedetten szerzett tudomást arról, hogy büszke harcosaik, ügyes kézműveseik és ravasz varázslóik voltak már az ősrégi időkben is.

Tiber Septim még fél évszázadig élt, ez idő alatt számos alkalommal találkozott vele, mikor a Birodalmi Városban tartózkodott az országa ilyen-olyan ügyeit intézve. A császár melegen üdvözölte ezeken a találkozókon, és hosszasan beszélgetett vele a birodalom ügyeiről, amikor csak idejük engedte. Úgy tűnt, mintha elfeledte volna a közöttük történteket, és semmi több sem lett volna közöttük, mint könnyed barátság és jelentős politikai szövetség. Keveset változott csak az idő múlásával, és azt pletykálták, hogy varázslói kifejlesztettek valami bűbájt, amivel megnövelték élete hosszát, sőt, talán az Egyetlen halhatatlanságot adományozott neki. Aztán egy napon futár érkezett a hírrel, Tiber Septim meghalt, és unokája, Pelagius lett a következő császár.

Kettesben hallotta a hírt Symmachusszal. A valahai birodalmi tábornok és most bizalmas Első Miniszter sztoikusan vette tudomásul a hírt, mint a legtöbb dolgot életében.

- De hát ez lehetetlen - mondta Barenziah.

- Én mondtam neked. Ez az emberek sorsa. Rövid életűek. De ez nem számít. A hatalma életben maradt, és most az unokája viseli.

- Régebben a barátodnak hívtad. Semmit sem érzel? Nem is gyászolsz?

- Volt idő, mikor te sokkal többnek hívtad mind egyszerű barátnak - vont vállat Symmachus. - Mit érzel te, Barenziah? - egymás között már régen nem használták a hivatalos címeiket.

- Ürességet. Magányosságot - mondta, és ő is vállat vont. - De ez nem új számomra.

- Tudom - mondta gyengéden, és megfogta a kezét. - Barenziah... - aztán maga felé fordította arcát, és megcsókolta.

Barenziah megdöbbent ezen cselekedettől. Még csak nem is emlékezett, valaha is megérintette-e korábban. Sosem gondolt rá még ekképp. Eddig. És most tagadhatatlanul végigterjed rajta a régi, ismerős forróság. Már rég elfeledte, milyen jó is volt ezt érezni. Nem az a perzselő hő volt, amit Tiber Septim mellett érzett, hanem vigasztaló, erős lelkesedés, ami valamiképpen... Szalmához tartozott! Szalma. Szegény Szalma. Oly sokáig nem gondolt rá. Most középkorú lehet, ha még él egyáltalán. Bizonyára egy tucat gyermek veszi körül, gondolta elérzékenyülve... és egy szerető feleség, aki remélhetőleg kettejük helyett is beszél.

- Légy a feleségem, Barenziah - mondta Symmachus, mintha megérezte volna gondolatait a házasságról, gyermekekről és feleségekről. - Eleget dolgoztam, gürcöltem és vártam, nem?

Házasság. Egy paraszt paraszti álmokkal. A gondolat tisztán merült fel elméjében. Talán nem ő használta-e ezeket a szavakat Szalma jellemzésére évtizedekkel ezelőtt? És ha igen? Ha nem Symmachus, akkor ki más?

Morrowind sok nagy nemesi családját eltörölte Tiber Septim nagy egyesítő háborúja az egyezség megkötése előtt. A sötételfek kerültek ugyan hatalomra, az igaz, de nem az ősi, nem az igazi nemesség. Legtöbbjük úgy kezdte, mint Symmachus, és a felük sem szolgált meg pozíciójáért feleannyira sem, mint ő. Megküzdött azért, hogy Mournhold egységes és egészséges maradjon, mikor az úgynevezett tanácsnokok csontig lefosztották volna, és még azt is szárazra nyalogatták volna, miként tették azt Ébenszívvel is. Harcolt Mournholdért, harcolt Barenziahért, míg a királyság fejlődött és gyarapodott. Hirtelen hálát érzett és, hiába is tagadta volna, szeretetet. Symmachus erős és megbízható volt. És jól szolgálta Barenziahot. És szerette őt.

- Miért ne? - mondta mosolyogva, és megfogta kezét. Aztán megcsókolta.



Az egyesítés jó volt, mind politikai, mind pedig személyes vonatkozásban. Tiber Septim unokája, Első Pelagius császár kaján szemekkel tekintett rá, és tökéletesen megbízott nagyapja régi barátaiban.

Symmachust, mindemellett még mindig gyanakvó szemmel nézték a makacs morrowindi elfek, a földműves ősei és a birodalommal való szoros kapcsolatai miatt. De a királynő megrendíthetetlenül népszerű volt. - Barenziah úrnő közülünk való - suttogták -, ugyanúgy fogoly, mint mi.

Barenziah elégedettséget érzett. Volt munka és volt élvezet, és mi mást is kívánhatna valaki is az élettől?

Az évek gyorsan teltek, válságokkal kellett szembenézni, majd viharokkal és éhínséggel, bukásokat kellett elviselni, összeesküvéseket meghiúsítani és az összeesküvőket kivégezni. Mournhold stabilan tört felfelé. Barenziah népe biztonságban és jóllakottan érezte magát, földjei és bányái jól jövedelmeztek. Minden remekül ment, kivéve hogy a királyi házasságból nem született gyermek. Nem született örökös.

Az elfeknek ritkán születtek gyermekei, épp ezért nagyon várták jöttüket, a nemesi gyermekáldás még inkább óhajtott esemény volt. Ezért évtizedeknek kellett eltelnie ahhoz, hogy aggódni kezdjenek.

- A hiba bennem van, Symmachus. Megsértettem az isteneket - mondta Barenziah keserűen. - Ha mást akarsz magadhoz venni....

- Senki mást nem akarok - mondta Symmachus gyengéden - és abban sem vagyok biztos, hogy benned van a hiba. Lehet, hogy nekem nem lehet gyermekem. Bárhogy is, de gyógyírt fogunk keresni. Ha valami baj van, azt helyre is lehet hozni.

- Hogyan? Mikor senkire sem bízhatjuk rá az igaz történetet. A gyógyítók esküjét nem mindig tartják be.

- Az nem számít, ha megváltoztatjuk kicsit az időpontot és a körülményeket. Bármit is mondunk, Mesemondó Jephre sosem pihen. Az istenek leleményes elméje, és fürge nyelve buzgón terjeszti a pletykákat és szóbeszédeket.

Papok, gyógyítók és varázslók jöttek és mentek, de minden ima, ital és kuruzslás eredménytelen maradt, még csak ígéretét sem hozták a virágzásnak, ami akár egyetlen gyümölcsöt is termett volna. Végül elzavarták a gondot gondolataik közül, és az istenekre bízták a dolgot. Elfként fiatalnak számítottak, még évszázadok álltak előttük. Volt idejük. Az elfeknek mindig van idejük.

Barenziah a nagy csarnokban ült a vacsoránál, az ételt turkálta a tányéron, nyugtalannak és unottnak érezte magát. Symmachus távol volt, a Birodalmi Városba hívatta Tiber Septim dédunokája, Uriel Septim. Vagy az ükunokája volt? Már rég nem tartotta számon a generációkat, döbbent rá. Arcaik összemosódtak. Lehet, hogy vele kellett volna mennie, de épp Könnypatak követséget látta vendégül egy fárasztó, ám tapintatosságot igénylő ügyben.

Egy bárd énekelt a csarnok egyik ablakában, de Barenziah nem is hallotta. Az utóbbi időkben minden dallam egyformának tetszett előtte, akár új volt, akár régi. Aztán egy versszak hirtelen felkeltette figyelmét. Szabadságról és kalandokról énekelt, meg arról, hogy Morrowind megszabadul láncaitól. Hogy merészeli! Barenziah kiegyenesedett ültében és a dalnokra meresztette szemeit. Még rosszabb volt, mikor rájött, hogy egy ősi, most már jelentőségét vesztett háborúról énekel, amit az északi égkoszorúiakkal vívtak és Edward király, Moraelyn és bátor bajnokaik hősiességéről is zengett a dal. A történet nagyon régi volt, de a dal új, és ez azt jelenti... Barenziah nem lehetett benne biztos.

Merész fickó ez a bárd, de erős, szenvedélyes a hangja és a füle is jó a zenéhez. Meglehetősen jóképű is, a maga módján. Nem nézett ki túl jómódúnak, és nagyon fiatalnak sem. Nem lehetett fiatalabb száz évnél. Miért nem hallotta még soha énekelni, és miért nem hallott még soha róla?

- Ő kicsoda? - tudakozódott egyik udvarhölgyétől.

- Csalogánynak hívja magát, úrnőm. Úgy tűnik, senki sem tud róla semmit.

- Beszédem van vele, ha végzett énekével.

A Csalogánynak hívott férfi elé járult dala végeztével, megköszönte a királynő kegyét, hogy színe elé járulhat és a vaskos erszényt, amit személyesen tőle vehetett át. Viselkedése már nem tűnt merésznek, inkább halknak és szerénynek. Másokról mindig kész volt diskurálni, ám saját magáról semmit nem mondott, minden kérdést viccel ütött el, vagy ha más mód nem kínálkozott, egy trágár történettel. De még ezeket is oly elbűvölő módon adta elő, hogy lehetetlen volt sértésként fogadni.

- Az igazi nevem? Úrnőm, nekem olyan nincs. A szüleim Senki Alfonznak neveztek.... vagy talán Annon Nimusnak, ki tudhatja már? De számít ez? Nem számít. Hogy is nevezhették volna el azt, akit nem ismertek. Ahh! Azt hiszem, ez volt a név, Nem Ismert. De ez elég hülyén hangzik, úgyhogy időtlen idők óta a Csalogány nevet viselem. Mióta is? Az utolsó hónapja volt a... nem is! Az utolsó hete. De minek is? Minden emlékezetemet a dalok és történetek töltik ki, úrnőm. Nem maradt helyem a magam számára. Milyen buta is vagyok! Hol születtem? Nekeresden. És azt tervezem, hogy Kóborfalván telepszem majd le, ha egyszer odajutok... de nem sietek ám.

- Értem. És akkor bizonyára Sosembiztost veszed majd feleségül?

- Milyen éles megfigyelő vagy, úrnőm. Meglehet, meglehet! Noha mindeközben Bárkimás kisasszonyt is eléggé bájosnak találom.

- Óh. Akkor eléggé ingatag vagy, nem?

- Mint a szellő, úrnőm. Fújok erre, arra, hideget és meleget, ahogy a helyzet hozza. Gúnyám a véletlenből szövetett. Semmi más nem áll jól nekem.

- Maradj velünk egy ideig - mosolygott Barenziah -, ha szeretnél, Vonzó Uram.

- Ahogy kívánod, Fénylő Úrnőm.



Rövid eszmecsere után Barenziahban újra fellángolt az életkedv. Minden, ami már unalmas volt, újra érdekessé vált. Szívvel lélekkel üdvözölt minden napot, örömmel várta a beszélgetést Csalogánnyal, és dalait ajándékként fogadta. Más bárdokkal ellentétben, ő sohasem énekelte úrnője dicséretét, sem pedig más nőkét, kizárólag nagyszerű kalandokét és bátor tettekét.

Mikor Barenziah erről kérdezte, ezt válaszolta:

- Mi lehetne szépséged nagyobb dicsérete annál, amit tükröd mutat, ha belenézel, úrnőm? Ha szavaid lennének, a tieid lennének a legnagyobbak, mikkel az én tapasztalatlan frázisaim fel nem érhetnének. Hogyan versenghetnék azzal én, ki épp csak egy hete születtem.

Egyszer négyszemközt beszélgettek. A királynőt álmatlanság gyötörte, és behívatta szobájába, hogy zenéje ringassa őt álomba.

- Lusta vagy és gyáva, változz, vagy nincs kegyem feléd.

- Úrnőm, hogy dicsérjelek, ismernem kellene. De sosem ismerhetlek. Titkokkal takarózol, a bűbáj fellegei között.

- Nem. A te szavaid szövik a bűbájt. Szavaid... és szemeid. És a tested. Ismerj meg, ha akarsz. Ismerj meg, ha mersz.

A bárd hozzá lépett, közel és megcsókolták, majd megölelték egymást.

- Még Barenziah sem ismerheti igazán Barenziahot - suttogta a bárd -, akkor hogyan is ismerhetném meg én? Úrnőm, mi kellhet még neked, mi az, minek híját szenveded?

- Szenvedély - válaszolt. - És egy szenvedély szülte gyermek.

- És mi jut majd gyermekednek? Mi lesz övé születése jogán?

- Szabadság - mondta Barenziah - szabadon lehet majd az, akinek lennie kell. Mondd meg nekem, te, kit szemeim és füleim és a lelkem, mit ezek összekötnek a legbölcsebbnek találnak. Hol találhatom meg azt, mit keresek?

- Egy hazugság melletted, egy másik alattad. De mered-e kinyújtani érte kezeid, hogy elvedd, ami tiéd lehetne, s gyermekeidé?

-Symmachus...

- Bennem rejlik egy része a válasznak, mit keresel. A másik alattunk rejtőzik, mélyen a királyságod bányáiban, ezek biztosítják számunkra az erőt, hogy elérjük és kiteljesítsük álmainkat. Miként Edward és Moraelyn felszabadította Sziklaföldet a gyűlölt északi befolyástól. Ha helyesen használják, úrnőm, senki sem tud majd ellenállni, még a birodalom irányító ereje sem. Azt mondod, szabadság? Barenziah, a szabadság a láncokból ered, amikkel megbéklyóztak. Gondolkodj el ezen, úrnőm. Újra lágyan megcsókolta, majd visszavonult.

- Csak nem távozni akarsz - jajdult fel. A teste sóvárgott a dalnok után.

- Egy időre - mondta. - A hús csábítása semmi ahhoz képes amit nekünk tennünk kell. Szeretném, ha elgondolkodnál azon, amit neked mondtam.

- Nincs szükségem gondolkodni. Mit kell tennünk? Milyen előkészületekre van szükségünk?

- Milyenre? Semmilyenre! Igaz, hogy a bányákba nincs szabad bejárás, de oldalamon a királynővel ki állhatna utunkba? Ha lent vagyunk, elvezetlek az említett titokhoz, és kiemeljük nyugvó helyéről.

Aztán a végtelen tanulmányaiból felszínre tört a válasz:

- Az Idézés Kürtje - suttogta ámulattal. - Igaz lehet? De hogyan tudtad? Azt olvastam, hogy mélyen eltemették Tőrsuhatag tárnáiban.

- Nem, elég sokáig tanulmányoztam ezt, ahhoz hogy rájöjjek. Edward király őrzésre átadta a kürtöt öreg barátjának, Moraelyn királynak. Aztán Mournhold alatt lett elrejtve Ephen isten őrizetére bízva. Most már tudod mindazt, amit nekem évek munkájába és rengeteg fárasztó mérföldbe került kiderítenem.

- És mi van az istennel, Ephennel?

- Bízz bennem, úrnőm. Minden rendben lesz - nevetett puhán, utolsó csókot lehelve, majd távozott.



Hajnalban zavartalanul elhaladtak az őrök mellett a bánya bejáratánál. A szokásos ellenőrző körút álcája alatt haladtak barlangról barlangra. Végül elérkeztek egy elhagyatottnak látszó ősrégi lepecsételt ajtóhoz, amin áthaladva rég félbehagyott munkák nyomai, itt-ott földön heverő szerszámok poros alakjai köszöntötték őket. Veszélyes volt itt közlekedni, mert a régi tárnák némelyike beomlott, és utat kellett csinálniuk maguknak a törmelék között, csak azért, hogy újabb legyőzni való akadályokat találjanak maguk előtt. Sötét patkányok és koromfekete pókok siettek dolgukra, pár kisebb állat sérelmére. Persze a sértődöttségük rövid ideig tartott. Mondhatni, épp csak egy kis harapásnyi ideig. Ami viszont bosszantó volt, hogy némelyik sötétben neszező úgy gondolta, királyi húsra vágyik. A királynő így utólag (igaz, szándéktalanul) bosszút állt rajtuk, s tűzlövedékeit nagyban segítette Csalogány fürge tőre.

- Már régóta távol vagyunk - mondta Barenziah. - Keresni fognak minket. Mit mondunk majd nekik?

- Amit csak akarsz - nevetett Csalogány. - Te vagy a királynőjük, nem?

- Symmachus úr...

- A parasztok a hatalmon lévőnek. Mindig így volt, és így is lesz. Most mi vagyunk hatalmon, szerelmetes úrnőm - ajkai mint a mézédes bor, érintése tűz és jég.

- Most! - mondta Barenziah. - Most tégy magadévá. Készen állok. - Szinte egész teste zsongott, minden idege és minden izma.

- Ne még. Ne itt, ne így - mutatott körbe a régi, poros szemétkupacokon és a zord sziklafalakon. - Csak még egy kicsit várjunk - Barenziah kedvetlenül biccentett, majd folytatták sétájukat.

- Itt - mondta Csalogány a járat sima falú végénél - Itt fekszik. - Rúnát rajzolt a porba és varázslat szavai hangzottak.

A fal eloszlott, mintha sosem lett volna ott. Egy ősi oltár bejáratánál álltak. A közepén egy isten szobra állt, kalapácsát egy adamantit üllő fölött tartva.

- Véremre mondom, Ephen - kiáltotta Csalogány -, ébredj! Ébenszív Moraelyn örököse vagyok, a királyi család utolsó sarja. Morrowind végveszélyben, minden elf retteg, aggódunk lelkeinkért és magunkért, engedd hát szabadjára, amit őrzöl. Mondom néked, sújts le!

Utolsó szavaira a szobor felizzott és megelevenedett, a vak kőszemek parázsként ragyogtak. A masszív fej biccentett, a kalapács rácsapott az üllőre és mennydörgő robajjal kettérepesztette, majd maga a kőisten is szétmorzsolódott. Barenziah fülére szorította tenyerét és összegörnyedt, rémületében reszketett és hangosan sikoltott.

Csalogány bátran előrelépett és elragadtatott kiáltással megragadta a romok között fekvő tárgyat. Magasra emelte.

- Valaki jön! - Kiáltott riadtan Barenziah, majd rémülten vette észre a tárgyat Csalogány kezei között. - Várj, az nem a Kürt, az egy... bot!

- Valóban az, úrnőm! Végre láthatod az igazságot! - Csalogány hangosan nevetett. - Sajnálom, úrnőm, de most itt kell hagyjalak. Egy nap talán újra találkozunk. Addig is... ó, Symmachus! - szólt a mögöttük feltűnő páncélba öltözött alaknak. - Addig is legyen a tiéd. Most már visszakapod a nőt.

- Ne! - sikoltotta Barenziah. Fölugrott és Csalogány felé rohant, de már nem érte el. Épp akkor foszlott semmivé, amikor Symmachus, klémorral a kezében odaért hozzájuk. Pengéje már csak az üres levegőt szelte ketté. Aztán mozdulatlanul állt, mintha az isten kőszobrának helyét vette volna át.

Barenziah semmit nem szólt, semmit nem hallott, semmit nem látott... és semmit nem érzett...



Symmachus azt mondta, a keresésben részt vevő féltucat elfnek, hogy Barenziah királynő és Csalogány eltévedtek, és megtámadta őket egy csoport óriáspók. Csalogány egyensúlyát vesztette és belezuhant egy mély szakadékba, ami ráomlott, így a testét nem lehet megmenteni. A királynőt nagyon megrázta az összecsapás, és mélyen fájlalja barátja elvesztését, aki az ő védelmében esett el. Symmachus egyéniségének ereje meggyőzte a lovagokat egyetlen pillanat alatt, hogy pontosan ez történt. Senki sem vonta kétségbe szavait.

A királynőt visszakísérték a palotában lévő hálókamrájába. Sokáig ült a tükre előtt megdöbbenve, olyannyira zaklatottan, hogy még sírni sem volt képes. Symmachus mögötte állt, és figyelte.

- Van róla fogalmad mit tettél? - kérdezte végül hidegen és egyszerűen.

- Beszélned kellett volna róla! - suttogta Barenziah. - A Káosz Botja! Még csak álmodni sem mertem volna, hogy itt hevert. Azt... azt mondta... - fájdalmas jajgatás hagyta el torkát, amint kétségbeesésében kétrét görnyedt. - Óh, mit tettem! Mit tettem! Mi lesz most? Mi lesz velünk?

- Szeretted?

- Igen. Igen, igen, igen! Óh Symmachusom, az istenek legyenek hozzám kegyesek, de szerettem őt. De most... most.. nem tudom... nem vagyok biztos... én...

Symmachus komor vonásokkal rótt arca kissé megenyhült, szemeiben új fény csillant amint sóhajtott - Ajj. Akkor... Még anyává tehetlek, ha hatalmamban áll. Ami pedig a többit illeti, Barenziah, kedves Barenziahom, vihart bocsátottál a földekre. Egy ideig érlelődik. De ha ránk zúdul, együtt fogjuk átvészelni. Ahogy mindig is tettük.

Odalépett a nőhöz lehámozta ruháit, és az ágyba vitte. A fájdalomtól és sóvárgástól legyengült teste reagált a másik izmos testre, úgy ahogy addig még soha, kiöntve mindent, amit Csalogány életre keltett és felhalmozott benne. Végül elcsitultak a bárd korbácsolta érzelmei.



Barenziah üres volt. Aztán gyermek növekedett benne. Amint fia növekedett méhében, nyugalmat, hitet és odaadást érzett Symmachus iránt, olyat, ami régi barátságban és töretlen ragaszkodásban gyökerezik, és ez az érzés mostanra igaz szerelemmé érett benne. Nyolc évvel később újra áldott állapotba került, ezúttal egy leánynak adott életet.



Közvetlen azután, hogy Csalogány ellopta a Káosz Botját, Symmachus azonnal gyorsfutárt küldött Uriel Septimhez. Nem ő ment, mint azt normális esetben tette volna, inkább ottmaradt Barenziah mellett a termékeny időszakában, hogy újra fiút nemzzen. Ezért, és a lopás miatt egy kis időre kegyvesztett lett, és a gyanú igazságtalan árnyéka vetült rá. Kémek üldözték a tolvajt, de nem jutottak nyomára, úgy tűnt el, mint amilyen gyorsan megjelent.

- Részben sötételf talán - mondta Barenziah -, de gondolom, részben ember is volt. Másképp nem érhettem volna ilyen gyorsan a termékeny időszakomba.

- Részben sötételf, az biztos, méghozzá az ősi Ra'athim vérvonalból, másképp nem szabadíthatta volna ki a botot - következtetett Symmachus. - Nem hiszem, hogy valaha is lefeküdt volna veled. Elfként nem merte volna megkockáztatni, hogy soha többé nem szabadulhat tőled. - Mosolygott. Aztán komolyra fordította a szót. - Ajj. Tudta, hogy a Bot fekszik ott és nem a Kürt, és biztonságba kell teleportálnia. A Bot nem fegyver, ellentétben a Kürttel, ezt tisztán látnia kellett. Isteneknek hála, hogy nem azt szerezte meg! Úgy tűnik, minden a tervei szerint ment... de honnan tudhatta? Magam helyeztem el ott a Botot a Ra'athim klán egyik leszármazottja segítségével, aki most hálából az Ébenszív kastély trónján ül. Tiber Septim jogot formált a Kürtre, de itt hagyta a Botot őrzésre. Ajj. Most Csalogány a Botot használhatja a viszály magjainak elhintésére, bárhová is megy. De ez még magában nem ad neki hatalmat. Az a Kürtben rejlik és abban, hogy tudja-e valaki használni.

- Nem vagyok abban biztos, hogy Csalogány a hatalmat keresi - mondta Barenziah.

- Mindenki a hatalmat keresi - mondta Symmachus -, és mindenki a maga módján.

- Én nem - válaszolt. - Én, uram, már megtaláltam, amire vágytam.

Luc

Előző: A valódi Barenziah III

Összefoglaló: A valódi Barenziah

Következő: A valódi Barenziah V