CsK:A valódi Barenziah III

Innen: Elder Scrolls Lapok

A valódi Barenziah III
Mournhold népszerű anyakirálynőjének valódi élettörténetét bemutató sorozat harmadik kötete Barenziah-nak a császári udvarban töltött idejét meséli el. Megtudjuk, hogyan vált engedetlen, könnyűvérű fruskából bájos nemes hölggyé, majd az idősödő Tiber Septim szeretőjévé, és végül az is kiderül, mi vetett véget románcuknak.
Ismeretlen író tollából



Pár napig Barenziah még érezte az elhagyott barátai miatti bánat súlyát. De a második hét után kicsit könnyebb lett a lelke. Rájött, élvezi, hogy újra úton lehet, bár jobban hiányolta Szalma társaságát, mint azt előtte gondolta volna. Egy csoport ragada lovag kísérte őket, akikkel nagyon jól érezte magát, jóllehet ezek sokkal fegyelmezettebbek és illedelmesebbek voltak, mint azok az egyszerű karavánkísérők, akikkel eddig találkozott. Szívélyesek voltak, ám tisztelettel álltak ellen kacérkodási kísérleteinek.

Symmachus négyszemközt lehordta, mondván: egy királynőnek fenn kell tartani királyi méltóságát minden körülmények között.

- Úgy érted soha többé nem lehetek boldog? - tudakolta ingerülten.

- Nem. Effélékkel sosem. Ők alattad vannak. Udvariasnak lenni lehet, ám bizalmaskodni velük nem kívánatos, úrnőm. Szerénynek és szemérmesnek kell maradnod, amíg a Birodalmi Városban tartózkodsz.

Barenziah bosszús pofát vágott.
- Mintha Sötétlápban lennék. Az elfek természetüknél fogva a szabad szerelem hívei, tudod. Mindenki ezt mondja.

- Akkor mindenki téved. Vannak, akik ilyenek és vannak, akik nem. A császár (és én) elvárjuk tőled a jó ítélőképességet és a jó ízlést. Emlékeztetlek, úrnőm, nem csak a véred jogán vagy királynő, hanem Tiber Septim jóindulatából is. Ha ő alkalmatlannak ítél, akkor ott ért véget a királynőséged, ahol elkezdődött. Neki egy intelligens, engedelmes, tapintatos és teljesen lojális valakire van szüksége, és ő a szerény és erkölcsös nőket kedveli. Határozottan arra kérlek, hogy magatartásodat a mi jó Drelliane-ünkről mintázd, Úrnőm.

- Bárcsak Sötétlápban lennék! - mondta hirtelen Barenziah, sértve érezte magát, hogy a rideg és prűd Drelliane-t kell utánoznia.

- Az nem lehetséges, úrnőm. Ha nem leszel Tiber Septim hasznára, ő gondoskodni fog arról, hogy ellenségei számára is haszontalan légy - jósolta a tábornok. - Ha meg akarod őrizni fejed a nyakadon, óvatos légy. És hadd tegyem hozzá, a hatalom több gyönyört kínál, mint az érzékiség és a közönséges emberekkel való hancúrozás.

Symmachus beszélni kezdett a művészetekről, irodalomról, zenéről, drámáról és a császári udvarban tartott nagy bálokról. Barenziah egyre növekvő érdeklődéssel hallgatta, és nem csak a fenyegetés által inspirálva. Aztán félénken érdeklődött, hogy folytathatja-e mágikus tanulmányait a birodalmi városban. Symmachus elégedettnek tűnt, és megígérte, hogy megszervezi a tanulását. Ezen felbátorodva azt mondta, észrevette, hogy a kísérő lovagok között van három nő és szeretne velük edzeni egy kicsit, csak a gyakorlatozás miatt. A tábornoknak ez már kevesebb örömet szerzett, de beleegyezését adta és nyomatékosította, hogy kizárólag nőkkel gyakorolhat.

Szép késő téli idő volt, épp csak kicsit fagyos az útjuk hátralévő részén, így gyorsabban haladhattak. Útjuk utolsó napján az olvadásokkal beköszöntött a tavasz.



A Birodalmi Városba vezető nagy hídhoz épp naplementekor érkeztek. A lemenő nap ragyogása a főváros fehér márványépületeinek rózsaszínes árnyalatot kölcsönzött. Az egyik lovag, orra alatt dörmögve meg is jegyezte, hogy egy városnak azért ennél komolyabb színekben kellene pompázni, de aztán ezt a véleményét nem nagyon hangoztatta, nehogy megsértsen holmi rózsaszínhez vonzódó előkelőséget. Egyébként az egész város nagyon nagynak, nagyon újnak és makulátlannak tetszett. Csak az a zavaró rózsaszínes árnyalat tűnne már el a falakról. Egy széles sugárút vezetett a palota felé. Mindenféle fajú és rangú emberek töltötték meg az utcákat. Fények gyulladtak ki az üzletek és fogadók ablakai mögül, ahogy leszállt az est, és kettesével-hármasával csillagok gyulladtak ki az égen. Még a mellékutcák is szélesek és kivilágítottak voltak. A palota közelében kissé keletre a roppant nagy Mágustorony emelkedett, míg nyugati irányban a festett üveges tabernákulum csillant a halódó fényben.

Symmachus egy pazar épületben foglalt lakosztályt maguknak, két tömbnyire a palotától, közvetlenül a templom mellett.

- Az Egyetlen Temploma - mondta Symmachus, amint elhaladtak mellette. - egy ősi északi hit, amit Tiber Septim újjáélesztett. Azt is mondta, hogy be kell lépnie hozzájuk, ha elfogadható akar lenni a császár szemében. A hely nagyszerű volt, noha Barenziah ízlésének kicsi. A falak és bútorok tökéletesen fehérek voltak, ezt csak néhol törte meg némi arany díszítés. A padló sötéten csillogó fekete márványból készült. Barenziah szeme megfájdult a színek kölcsönhatásától és az agyafúrt árnyékolástól.

Reggel Symmachus és Drelliane elkísérte őt a császári palotába. Barenziah észrevette, hogy bárki, akivel találkoztak, hódoló tisztelettel, sőt némelyek alázattal köszöntötték Symmachust. Szemlátomást a tábornok ezt teljesen természetesnek vette.

Aztán bekísérték őket a császár színe elé. A felkelő nap árasztotta el a hatalmas ablakú kis szobát, végigmosta fényével a pazarul megrakott reggelizőasztalt és az egyetlen embert, aki ott ült. Talpra ugrott, amint beléptek és feléjük sietett.

- Ahh, Symmachus a mi leghűbb barátunk, visszatérted örömmel üdvözöljük. - Kezeit röviden, kedvesen Symmachus vállára tette, felénél megállítva a mély térdhajlítást.

Barenziah pukedlizett, amint Tiber Septim felé fordult.

- Barenziah, a mi kis pajkos szökevényünk. Hogy érzed magad gyermekem? Hadd nézzelek! Nocsak, Symmachus, hiszen ez elbűvölő, abszolút elbűvölő. Miért rejtegetted előlünk ennyi éven át? Túl sok a fény gyermekem? Összébb húzzuk a függönyöket? Igen, természetesen. - Egy mozdulattal félresöpörte Symmachus ellenvetését, és saját kezével húzta el a függönyt, nem fárasztva magát azzal, hogy szolgát hív. - Bocsánatod kérjük az udvariatlanságunk miatt, kedves vendégünk. Oly sok dolgot kell átgondolnunk, bár ez csekély mentség a vendégszeretet mellőzésére. De jaj, hát csatlakozz hozzánk. Van itt kitűnő nektarin, egyenesen a Fekete-mocsárból.

Helyet foglaltak az asztalnál. Barenziah megdöbbent. Tiber Septim nem az a sötét, bősz és hatalmas harcos volt, akit elképzelt. Átlagos magasságú, fél fejjel alacsonyabb Symmachusnál, jó kötésű és ruganyos mozgású. Megnyerő mosolya és átható pillantású kék szemei voltak, egyenes szálú fehér haj koronázta a ráncos, idő barázdálta arcot. Akárhány éves lehetett negyven és hatvan között. Evett és ivott rá, majd megismételte azt a kérdést, amit a tábornok tett fel neki napokkal ezelőtt.

- Miért hagytad el az otthonodat? Az őreid rosszul bántak veled?

- Nem, kegyelmes uram - válaszolt Barenziah -, valójában nem... ámbár néha elvágyódtam onnan - Symmachus kitalált neki egy történetet, amit most Barenziah elmondott, jóllehet kis ferdítéssel. Az istállófiú, Szalma, meggyőzte arról, hogy őrei, mivel képtelenek voltak megfelelő férjet találni neki, arra jutottak, hogy ágyasként eladják Rihadban, és amikor a ragadák megérkeztek, pánikba esett és elmenekült Szalmával.

Tiber Septimet lebilincselte a történet, szemlátomást elbűvölten hallgatta, amikor karavánkísérőként eltöltött életéről beszélt. - Ez teljességgel olyan mint egy ballada! - mondta - Az Egyetlen nevére mondom, megzenésíttetem udvari muzsikusommal. Micsoda bájos fiút alakíthattál.

- Symmachus tábornok mondta... - Barenziah zavarodottan megállt egy pillanatra, aztán folytatta - Azt mondta... nos, hogy már egyáltalán nem úgy nézek ki, mint egy fiú. Én... nőttem az utóbbi pár hónapban. - Lesütötte szemeit, reményei szerint szűzi erkölcsösséggel.

- Symmachus, hű barátunk igen kifinomult érzékekkel rendelkezik, és ízlése is kiváló.

- Tudom, hogy nagyon esztelen lány voltam, kegyelmes uram. Bocsánatodért esedezem, és jóságos őreimet is meg kell követnem. Én... én már rájöttem erre egy ideje, de túlságosan megszégyenült voltam ahhoz, hogy haza merjek menni. De már nem is szeretnék visszamenni Sötétlápba. Kegyelmes uram, én Mournholdhoz tartozom. Lelkem saját hazám után sóvárog.

- Kedves gyermekünk. Hazamehetsz, megígérjük neked. De kérünk téged, maradj velünk még egy kis ideig, így felkészülhetsz arra a komoly és fontos feladatra, amivel meg szeretnénk bízni.

Barenziah komoly tekintettel nézett a császárra, szíve hevesen dobogott. Minden úgy működött, amint Symmachus tervezte. Hirtelen a hála meleg érzése árasztotta el irányában, de elég óvatos volt ahhoz, hogy figyelmét továbbra is a császár felé fordítsa.
- Megtiszteltetésnek érzem, kegyelmes uram, és legkomolyabban veszem az érted és az általad épített hatalmas birodalomért teendő szolgálataimat. - Ez eléggé politikus válasz volt, de Barenziah valójában így is gondolta. Hódolatot érzett a város nagyszerűsége és a rend és fegyelem kézzelfogható volta iránt, ráadásul izgatott volt amiatt, hogy mindennek része lehet ő is. Mindemellett Tiber Septim nemes és finom lénye is megragadta.



Néhány nap után Symmachus elment Mournholdba, hogy a kormányzás feladatát ellássa Barenziah érkezéséig és trónra lépéséig, ami után mint Első Miniszter fog szolgálni. Barenziah (és Drelliane mint gardedám) a császári palotában lévő lakosztályban kapott szállást. Számos tanító állt szolgálatára és okította mindenféle, királynők által ismerendőnek tartott dologra. Ez idő alatt mély érdeklődést tanúsított a varázslás művészete iránt, ami nem volt elmondható a történelemről és a politikáról.

Alkalmanként találkozott Tiber Septimmel a palota kertjében, aki kifogyhatatlan, ám udvarias kérdésekkel halmozta el fejlődésével kapcsolatban, és mosolyogva bár, de megrótta az államügyekkel kapcsolatos érdektelensége miatt. Azonban mindig boldog volt mikor a mágia apróbb finomságaira mutathatott rá, és még a történelmet és a politikát is érdekessé tudta tenni. - Itt népekről van szó, gyermekem, nem pedig száraz tényekről egy poros kötetben.

Amint szélesedett felfogása, beszélgetéseik egyre hosszabbra, mélyebbre nőttek és egyre gyakoribbak lettek. A császár az egyesült Tamriel látomásáról beszélt, minden faj külön, ám közös gondolatokkal, közös célokért küzd és járul hozzá a közös boldoguláshoz. - Vannak egyetemes dolgok, amik közösek minden jó érzésű lényben - mondta. - Így tanít minket az Egyetlen. Egyesülnünk kell a rosszindulatú és durva lények ellen, az orkok, trollok, goblinok és még sokkal rosszabb dolgok ellen, és nem egymás ellen kell küzdenünk.

Világoskék szemei szinte kigyúltak, ahogy álmának részleteibe mélyedt, Barenziah pedig elragadtatottan ült és hallgatta. Ha a császár közelebb húzódott hozzá, szinte elemésztő izzás volt érezhető körülötte. Ha kezeik találkoztak, egész teste végigbizsergett, mintha villámvarázs érte volna.

Egy napon a császár váratlanul kezei közé fogta Barenziah arcát és megcsókolta. Barenziah néhány pillanat múlva visszahúzódott megdöbbenve saját érzelmei hevességétől, a császár (nem túl fejedelmi módon) rögtön mentegetőzni kezdett - Mi... mi csak... nem akartuk. Csak... oly gyönyörű vagy kedvesem. Oly szép. - Nagylelkű szemei reménytelen sóvárgással néztek a sötételfre.

Barenziah elfordult, könnyek szántották arcát.

- Haragszol ránk? Beszélj. Beszélj, kérünk.

Barenziah megrázta fejét:

- Sosem haragudnék rád, kegyelmes uram. Én... én szeretlek. Tudom, hogy helytelen, de nem tehetek róla.

- Hitvesünk van - mondta a császár - Ő jó és erényes asszony, gyermekeink és későbbi örököseink anyja. Sosem mellőznénk őt. Mégis, már semmi sincs közöttünk, nincsenek megosztásra váró gondolataink. Másként kellene élnünk, mint ahogy tesszük. Mi vagyunk a leghatalmasabb személy egész Tamrielen és... Barenziah... mi... én... én azt hiszem, a legmagányosabb is. Hirtelen felállt. - Hatalom! - mondta megvetően - Elcserélném fiatalságra és szerelemre, ha az istenek is beleegyeznének.

- De hiszen te erős és élettel teli vagy, jobban, mint bárki, akit valaha is ismertem.

- Ma talán. Mégis kevesebb vagyok mint tegnap voltam, vagy tavaly, vagy tíz éve. Érzem halandóságom karmait és fájdalmasak ám.

- Ha csillapíthatom fájdalmadat, hadd tegyem - mondta Barenziah közelebb lépve, széttárva karjait.

- Nem. Nem vehetem el ártatlanságodat.

- Nem is vagyok én annyira ártatlan.

- Hogyan? - A császár hangja hirtelen reszelőssé vált, szemöldöke összehúzódott.

Barenziah szája kiszáradt. Mit mondott! De már nem szívhatta vissza. A császárnak tudnia kell róla.

- Szalmáról van szó. - dadogta - Én... én is magányos voltam. Elhagyatott. És koránt sem olyan erős, mint te - alázatosan lesütötte szemeit. - Gondolom... nem volt valami derék cselekedet részemről. Méltatlan vagyok, kegyelmes uram!

- Nem, nem. Barenziah. Én Barenziahom. Nincs sok időnk, mert Mournhold trónja vár rád. Rám pedig a saját kötelességeim. Osszuk meg azt a kevés időt, amink van, amit tudunk, és könyörögjünk, hogy az Egyetlen bocsássa meg nekünk esendőségünket.

Tiber Septim előre nyújtotta kezét és Barenziah szótlanul, készségesen lépett hozzá.



- A vulkán kráterének peremén szökdécselsz, gyermek - figyelmeztette Drelliane, amint Barenziah a pompás csillagzafír gyűrűt csodálta, amit a császári szeretőjétől kapott megünneplendő egy hónapos viszonyukat.

- Hogyan? Boldoggá tesszük egymást. Senkinek sem ártunk. Symmachus kívánsága szerint megválogatom barátaimat. Ki lehetett volna ennél jobb választás? És titoktartóak vagyunk. A nyilvánosság előtt úgy bánik velem, mintha lánya lennék. - Tiber Septim éjszakai látogatásait egy titkos átjárón keresztül tette, amiről csak páran tudtak az egész palotában. Ő maga és pár megbízható testőre.

- Rabszolgájává tett és elvakított. Nem vetted még észre, hogy a császárnő és a fia milyen hűvösen viselkedik irányodban?

Barenziah vállat vont. Mielőtt ő és Septim szeretők lettek volna, addig sem kapott mást a családjától, mint udvariasságot. Puszta udvariasságot.

- Mi a baj? Hiszen a császáré a hatalom.

- De a jövő a fia kezében van. Kérlek, ne vesd meg nyilvánosan a császárnőt sem.

- Hogyan segíthetnék azon, ha az a fapicsa még az ebéd közbeni beszélgetésekkor sem tudja felkelteni férje érdeklődését.

- Kevesebbet beszélgessetek nyilvánosan. Ez minden, amit kérek. A feleség tényleg nem sok hatalommal bír, de a gyerekei szeretik őt, és nem akarhatod ellenségeiddé tenni őket. Tiber Septim nem fog már sokáig élni. Úgy értem - tette hozzá sietve, Barenziah fenyegető tekintete láttán -, hogy az emberek sokkal rövidebb életűek. Tiszavirágok, miként mi, az Ősi Fajok hívjuk őket. Jönnek és mennek, mint az évszakok... de a hatalmasok családjai hosszú életűek. Jóban kell lenned ezzel a családdal, ha hasznot akarsz húzni a kapcsolatotokból. Ó, hogyan is magyarázzam meg neked, aki oly fiatal vagy akár az emberiség! Ha megfogadod tanácsom, és ezt bölcsen tennéd, te és Mournhold addig élhettek, amíg megláthatjátok a Septim dinasztia bukását, miként tanúja lehetsz felemelkedésének is. Így folyik az emberek történelme. Apály és dagály, mint a változékony tenger. Városaik és domíniumaik virágzanak, mint a tavaszi virágok, amik a nyári nap hevétől elszáradnak és elenyésznek. De az elfek kitartanak. Az emberek évei órák csupán, és dekádjaik csak napok számunkra.

Barenziah csak nevetett. Tudta, hogy pletykák keringenek róla és Tiber Septimről. Élvezte, hogy a figyelem középpontjába kerül, és a császárnő és fia kivételével mindenkit megnyert magának. Lantosok zengték sötét szépségének dicséretét és elbűvölő járását. Divatos volt és szerelmes... és hogy ez csak ideiglenes? Miért? Mi nem az? Most volt először boldog, minden napja örömmel és élvezettel telt. Az éjszakái pedig még ennél is többel.



- Mi lett velem? - siránkozott Barenziah. - Nézd, egyetlen szoknyám sem jó rám. Mi lett a derekammal? El fogok hízni? - Barenziah elégedetlenül figyelte a tükörben a tagadhatatlanul megvastagodott derekát, ám karja és lába a megszokott vékonyságú volt.

- Úgy tűnik gyermeket vársz - vonta meg vállát Drelliane. - Az emberekkel való állandó párosodás gyakran korai termékenységet hoz. Nincs más választásod, beszélned kell a császárral erről. Ő dönt felőled. Szerintem az lenne a legjobb, ha azonnal Mournholdba utaznál, és ott hordanád ki a gyermeket, feltéve, hogy ő is beleegyezik.

- Egyedül? - Barenziah növekvő hasára tette kezeit, könny formálódott szemében. Minden vágya az volt, hogy megoszthassa szerelmük gyümölcsét szeretőjével. - Ebbe sosem fog beleegyezni. Nem fog megválni tőlem. Majd meglátod!

Drelliane csak fejét ingatta. Nem szólt többet, a szimpátia és együttérzés átadta helyét a szokásos hűvös megvetésnek.

Azon az éjszakán Barenziah mindent elmondott Tiber Septimnek.

- Terhes vagy? - Megdöbbenve nézett. Nem is, inkább bénultan. - Biztos vagy benne? De hiszen úgy tudtam, a te korodbeli elfek még nem eshetnek teherbe...

- Hogyan lehettél benne biztos? - Barenziah kierőltetett egy mosolyt - Én még soha...

- Azonnal hívatom a gyógyítómat.

A magaself gyógyító évei közepén járhatott. Igazolta, hogy Barenziah valóban terhes és ilyen még sohasem történt korábban.

- Ez kétségtelen bizonyítéka Őkegyelmessége potenciájának - mondta talpnyaló hangon a gyógyító. Tiber Septim ráüvöltött.

- Ez nem történhet meg! - kiáltotta. - Csináld vissza! Parancsolom!

- Uram - hápogott rémülten a gyógyító. - Nem tehetem... ez képtelenség.

- Dehogynem tudod, te bugris sarlatán - ragadta meg a császár. - Ez a parancsunk, méghozzá itt és most!

Barenziah szemeit a rémület szélesre nyitotta, lezuhant az ágyra.

- Nem! - sikította - Nem! Hogyan is mondhatsz ilyet?

- Gyermekem - Mondta Tiber Septim melléülve az ágyra, arcára erőltetve legmegnyerőbb mosolyát. - Sajnálom. Igazán. De ez nem történhet meg. A te terhességed veszélyezteti a fiaimat és az ő fiait. Ennél egyszerűbben ezt nem tudom elmagyarázni.

- A te gyermekedet hordom! - jajgatott Barenziah.

- Nem. Ez csak lehetséges, de nem biztos, talán még nem rendelkezik a lélek adományával. Nem engedhetem meg, hogy megszüld. Megtiltom. - Kemény tekintettel nézett az elf gyógyítóra, aki remegni kezdett.

- Uram. Ez az ő gyermeke. A gyermekek ritkák az elfek között. Egyetlen elf nő sem esik teherbe négynél többször, és még az is igen ritka. Kettő a megszokott. Sokan egyetlen egyszer sem esnek teherbe, vagy csak egyetlen gyermekük születik. Ha én most elveszem ezt a gyermeket, lehet hogy sohasem fog még egyszer teherbe esni.

- Azt ígérted, sohasem fog teherbe esni tőlünk. Kicsiny a hitem a további jóslataidban.

Barenziah meztelenül ugrott le az ágyról és az ajtó felé inalt, nem tudta hová mehetne, de maradni semmiképp nem akart. De sosem érte el az ajtót. Sötétség hullott rá.



Fájdalmak között és üresség érzésével tért magához. Űrt érzett ott, hol valaminek lenni kellett volna. Valami élőnek. De már nem volt ott. Örökre eltávozott. Drelliane ott volt, fájdalmát csillapította, és feltakarította a lábai között lévő vértócsát. De semmi sem szüntethette meg az ürességét.

A császár fönséges ajándékokat és óriás virághalmokat küldetett neki, és rövid, rendszeres látogatásokat eszközölt. Barenziah először szívesen fogadta ezeket a látogatásokat. De Tiber Septim egy éjszaka után nem jött többé, és rövid idő után Barenziah sem kívánta látni.

Pár hét múlva felgyógyult, Drelliane elmondta neki, hogy Symmachus levélben kérte, jöjjön a tervezettnél hamarabb Mournholdba. Ki is hirdette, hogy azonnal útra kél.

Nagy kíséretet kapott, költséges, királynőhöz illő kelengyével, körülményesen és nagyszerűen kidolgozott búcsúszertartást rendeztek a Birodalmi Város kapujánál. Sokan sajnálták hogy távozik, és ezt könnyekkel és szomorúsággal juttatták kifejezésre. De voltak, akik nem így éreztek.

Luc

Előző: A valódi Barenziah II

Összefoglaló: A valódi Barenziah

Következő: A valódi Barenziah IV