CsK:A valódi Barenziah I

Innen: Elder Scrolls Lapok

A valódi Barenziah I
A sötételf Barenziah királynő valódi élettörténetét bemutató sorozat első kötete - arról, hogyan tett fogadalmat egy Symmachus nevű bányászfiú édesanyja halálának megbosszulására; Barenziah viszontagságos gyermekkoráról, nevelkedéséről Égkoszorúban, szökéséről egy lovászfiúval, és nem utolsó sorban a sötételf leányok laza erkölcseiről.
Ismeretlen író tollából




Ötszáz éve élt egy vak özvegy egyetlen gyermekével Mournholdban, az ékkövek városában. Ez a magas és izmos gyermek bányász volt, mint az apja, egyszerű munkás Mournhold urának bányájában és mint ilyennek, igen kevés mágikus tehetsége volt. Nehéz munkát végzett becsületesen, ám a fizetség kevés volt. Édesanyja süteményeket sütött, és azt árulta a város piacán, kiegészítendő szűkös kasszájukat. Mindig azt mondogatta, épp elég annyit keresniük, amivel megtömik bendőjüket, ruhát is csak egyet hord egyszerre az ember, és a tető is csak akkor lyukas amikor épp esik. De fia, Symmachus többre vágyott ennél. Azt remélte, egyszer a bányában szerencséje lesz, és valami értékeset talál, ami nagy jutalmat hoz neki. Szabadidejében a barátaival sörözött és kártyázott az ivóban. Sokat sóhajtozott a csinos kis elf lánykák után, jóllehet, egyik után sem érdeklődött huzamosabb ideig. Tipikus sötételf földművesek leszármazottja volt és egyetlen figyelemre méltó dolog a termete. Azt pletykálták, csörgedezik ereiben némi északi vér is.

Symmachus harmincnyolcadik évében nagy örömünnepet ültek Mournholdban, az úrnő leánygyermeknek adott életet. Egy királynő - dalolta a nép - egy királynő született nekünk! Mournhold népének szemében a leányörökös a jövőbeli béke és jólét hírmondója volt.

Mikor eljött az ideje a királyi gyermek Névadó Szertartásának, a bányák bezártak és Symmachus hazasietett tisztálkodni és felvette legjobb ruháját.

- Hazasietek és elmondom neked milyen volt - ígérte az anyjának, aki nem tudott vele menni. Betegség gyötörte, nem tett volna jót neki a tolakodás, és amúgy sem látott volna semmit, lévén vak.

- Fiam - mondta -, mielőtt odamégy, küldj nekem papot vagy gyógyítót, másképp itt hagyom a halandók síkját mire visszaérsz.

Symmachus az ágyához lépett és aggódva tapasztalta, hogy édesanyja homloka forró és lélegzése felszínes. Felfeszítette a padlódeszkát, ami alatt kicsinyke spórolt pénzét rejtette el. Közel sem volt elegendő megfizetni a papot. Oda kell hát adnia mindet és tartoznia a maradékkal. Symmachus felkapta a köpenyét, és elsietett.

Az utcák tele voltak a szent ligetbe siető néppel, de a templomok zárva voltak, tábláikon az állt: "Az ünnepség idejére zárva."

Symmachus keresztülkönyökölte magát a tömegen és megpróbált utolérni egy barna csuhás papot.
- A szertartás után testvérem - mondta a pap -, ha van elég aranyad, boldogan segítek az anyádon. Az uraság minden papot felfogadott segédkezni és nekem nincs szándékomban megsérteni őt.

- Az anyám súlyos beteg - vitatkozott Symmachus - az uraság bizonyára nem fog hiányolni egyetlen alacsony rangú papot.

- Ez igaz, ám a főkanonok annál inkább - mondta a pap idegesen, és kitépte a csuháját Symmachus kétségbeesett szorításából, majd eltűnt a tömegben.

Symmachus próbálkozott más papokkal, sőt még mágusokkal is, de nem eredményesebben. Páncélba öltözött őrök meneteltek át az utcán, és félrenyomták őt a lándzsáikkal és Symmachus rájött, hogy épp a királyi menet közeledik.

Amint az uralkodókat szállító hintó mellé ért, Symmachus áttört az őrök között és felkiáltott:
- Uram! Uram! Az anyám haldoklik!

- Én megbocsátom neki, hogy így tesz ezen a dicső napon! - kiáltott az uraság kacagva, és pénzt szórt a tömegbe. Symmachus elég közel volt ahhoz, hogy érezze a bort a királyi leheleten. A hintó másik oldalán az úrnő mellére szorította a babáját, résnyire nyitott szemmel nézett Symmachusra, és orrát megvetően felhúzta.

- Őrség - kiáltotta - távolítsátok el ezt a fajankót! - Zord kezek ragadták meg Symmachust. Megverték, és kábultan hagyták az út mellett.

Symmachus fájó fejjel követte a tömeget, és végignézte a hegy tetején lezajlott Névadás Szertartását. Láthatta a barna csuhás papokat és a kék köpenyes varázslókat gyülekezni az előkelő urak közelében.

Barenziah.

A név tompán jutott el Symmachus fülébe amikor a főpap felemelte a bepólyázott gyermeket, és felajánlotta az iker holdaknak a horizont két oldalán: felkelő Jone, lenyugvó Jode.

- Lássátok: Barenziah úrnő Mournhold földjére született! Áldassék ő a jóindulatú istenek által, mi által uralkodhassék majdan egész Mournhold fölött, boldogságban és tudásban!

- Áldott legyen, áldott legyen! - kántálta a tömeg felemelt kézzel urukkal és úrnőjükkel.

Egyedül Symmachus állt hangtalanul, fejét lehajtva, szíve mélyén tudta, az anyja már nem él. És akkor megesküdött magában, hogy ő lesz urának átka, és bosszút áll anyja szükségtelen haláláért, a gyermek Barenziah a felesége lesz és végül Symmachus gyermeke, a halott anya unokája fog uralkodni Mournhold fölött.



Az ünnepség után, egykedvűen figyelte a királyi menetet, amint visszatér a palotába. Megtalálta a papot, akivel legelőször beszélt. A férfi örömmel jött immár a segítségére a Symmachusnál lévő és a későbbre beígért arany reményében.

De már elkéstek.

A pap sóhajtott és zsebre vágta az aranyat. - Sajnálom testvér. És tartsd meg a fizetség többi részét, itt már én semmit sem tehetek. Valószínűleg...

- Add vissza az aranyam - mordult rá Symmachus -, semmit nem tettél érte - és fenyegetően felemelte jobbját.

A pap hátralépett, és átkot akart mondani, de Symmachus belevert a képébe, mielőtt három szónál többet mondott volna. A pap lezuhant a földre, a tűzgödör kövének hegyes sarkába verve a fejét. Azonnal meghalt.

Symmachus felkapta az aranyat és elszökött a városból. Futása közben egyetlen szót motyogott maga elé újra és újra, miként a varázslók kántálnak. - Barenziah. Barenziah. Barenziah.



Barenziah a palota egyik erkélyén állt, onnan nézve az udvaron gyakorlatozó csillogó páncélú katonákat. Épp alakzatba álltak és éljenezték szüleit, akik a palotából léptek ki tetőtől talpig ében vértezetben, hosszú bíbor palást úszott mögöttük. Pompásan felszerszámozott, fénylő fekete lovakat hoztak eléjük, felszálltak rá és a kapuk felé haladtukban köszöntötték lányukat.

- Barenziah! - kiáltották - Szeretett Barenziánk, az istenek legyenek veled!

A kicsi lány visszafojtotta könnyeit és fél kézzel bátran integetett nekik. Másik kezével a kedvenc állatfiguráját egy Wuffen nevű kitömött szürke farkasbabát szorította magához. Még sosem vált el szüleitől és elképzelése sem volt arról, hogy nyugaton háború folyt, sem pedig arról, hogy mindenki ajkát félelemmel és gyűlölettel hagyta el a Tiber Septim név.

- Barenziah! - kiáltottak a katonák, magasba emelt kardokkal, íjakkal és lándzsákkal. Szülei ezzel kilovagoltak, nyomukban lovagokkal, majd az udvar teljesen kiürült.



Aztán eljött a nap amikor Barenziah arra ébredt, hogy a dadája felrázza, gyorsan felöltözteti és kiszökteti a palotából.

Minden, amire később emlékezni tudott azokból a félelmetes időkből, egy égő szemű félelmetes árny volt, ami betöltötte fölöttük az egész eget. Kézről kézre adták. Idegen katonák tűntek fel, majd el és néha látott ismétlődni már ismerős arcokat is. A dadája eltűnt, és furcsa idegen alakok vették át a helyét. Napokig, vagy talán hetekig tartott az utazás.

Egy reggelen felébredve, amikor kilépett a kocsiból, hideg helyen találta magát, egy nagy szürke kőből épített várkastély üres udvarán. Végtelen zöldes-szürke hegyek vették körül, néhol egy kis szürkésfehér havas résszel "tarkítva". Két kézzel melléhez szorította Wuffent, pislogva és vacogva állt a szürke hajnalban, nagyon kicsinek és szomorúnak érezve magát egy hatalmas szürkésfehér űrben.

Ő és Hana, egy barna bőrű, fekete hajú leány, kivel több napon át együtt utazott, beléptek a várba. Egy nagydarab szürkés-szőke hajú nő állt egy kandalló mellett az egyik szobában. Ijesztő világoskék szemekkel nézett Barenziahra.

- De hiszen ő... fekete! - mondta Hanának. - Én még sosem láttam ezelőtt sötételfet.

- Én magam sem tudok róluk sokat, úrnőm - válaszolt Hana. - De ennek itt vörös haja van, és hozzá illő temperamentuma, annyi már biztos. Vigyázz vele. Harap. Sőt!

- Erről majd én hamarost leszoktatom - vett egy nagy levegőt a másik nő. - És mi az a piszkos rongycsomó amit szorongat? Pfuj! - És azzal a nő hirtelen kikapta a kezéből Wuffent és beledobta a kandallóba.

Barenziah sikított és majdnem utánaugrott a lángok közé, de visszatartották annak ellenére, hogy ez csak rengeteg harapás és karmolás elviselése árán sikerült. Szegény Wuffenből csak egy pici hamukupac maradt.



Barenziah úgy nőtt, akár egy égkoszorúi kertbe ültetett dudva, Sven gróf és felesége Inga úrnő gyámsága alatt. Külsőre szépen fejlődött, de mindig maradt legbelül egy üres és hideg hely.

- Úgy neveltem fel, mintha saját gyermekem volna - sóhajtott Inga úrnő, mikor a szomszédos hölgyekkel összeült diskurálni - de mégis csak egy sötételf, mi mást várhatnánk tőle?

Szerintük Barenziah nem hallhatta volna meg ezeket a szavakat, ám hallása sokkal élesebb volt, mint északi vendéglátóinak. Más, kevésbé kívánatos sötételf jellemvonásai is voltak, mint például lopás, hazugságok, és egy kicsi nem helyénvaló mágia, egy kis tűzvarázs itt, egy kis levitáció ott. És amint növekedett, vele együtt az érdeklődése is megnőtt a fiúk és a férfiak iránt, akik nagyon kellemes időtöltést jelentettek számára, és legnagyobb meglepetésére ajándékokat. Ez utóbbit Barenziah számára érthetetlen módon Inga helytelenítette, így aztán amennyire csak lehetett, titokban tartotta.

- Csodásan bánik a gyermekekkel - tette hozzá Inga, öt fiára hivatkozva, kik mind fiatalabbak voltak mint Barenziah - azt hiszem, sohasem tudna nekik ártani. - Egy tanárt hozattak, mikor Jonni hat és Barenziah nyolc éves lett, és onnantól együtt tanulták leckéiket. Barenziah fegyveres gyakorlatozást is szeretett volna, ám ez a dolog végképp megbotránkoztatta Sven grófot és hitvesét. Ám végül Barenziah kapott egy kicsiny íjat és együtt gyakorolhatta a céllövészetet a fiúkkal. Figyelte őket, mikor fegyvereikkel gyakoroltak, és vívott is velük, mikor nem látták felnőttek. Tudta, hogy van olyan jó, vagy még jobb is mint ők.

- Mindennek ellenére nagyon öntelt, nem? - suttogta az egyik hölgy Ingának, és Barenziah úgy tett, mintha nem hallaná és nem is látná a válasz gyanánt tett apró biccentést. Ugyan nem segített rajta, de felsőbbrendűnek érezte magát a grófékkal szemben. Volt bennük valami, ami miatt megvetést érzett irántuk.

Később megtudta, hogy Sven és Inga nagyon távoli rokonai Sötétláp utolsó urainak és végül megértette. Ezek csalók, szélhámosok, csak játsszák itt az urat és egyáltalán nem uralkodásra születtek. Ez a gondolat különösen feldühítette, és a megvetést felváltotta az igazi, tiszta gyűlölet. Eztán förtelmes és visszataszító férgeknek tekintette őket, már kicsit sem félt tőlük, hanem megvetette őket.



Havonta érkezett hírvivő a császártól, kicsiny zsák aranyat hozott magával, Sven és Inga számára, és egy nagyobbat morrowindi szárított gombával, Barenziah kedvenc ételével. Ezen alkalmakkor mindig szalonképessé tették, legalábbis amennyire egy szikár sötételf az tudott lenni Inga szemében, mielőtt a hírvivő elé léphetett volna egy rövid beszélgetés erejéig. Ugyanaz a hírvivő ritkán jött kétszer, de egytől egyig mind csak úgy nézett át rajta, mint egy paraszt a még vásárképtelen disznón.

Barenziah tizenhatodik életévét pont tavasszal töltötte be, és szerinte a hírvivő már vásárérettnek tartotta.

Alapos mérlegelés után úgy döntött, nem akarja, hogy piacra vigyék. A lovászfiú, Szalma, egy nagy, izmos szőke fiatalember, esetlen, szelíd és befolyásolható és kissé együgyű, már néhány hete unszolta, hogy szökjenek meg. Barenziah ellopta a hírvivő hozta aranyat, magához vette a kamrából a gombákat, fiúnak álcázta magát Jonni egyik régi tunikájának és egyik levetett régi térdnadrágjának segítségével, majd egy szép tavaszi éjszakán ő és Szalma elkötötték a két legjobb lovat a karámból, és egész éjjel keményen vágtáztak Fehér Sprint, a legközelebbi város felé, ahová Szalma akart mindenképp eljutni. De Mournhold és Morrowind is keleti irányban feküdt, és úgy vonzották magukhoz Barenziaht, mint a mágnes a vasat.

Reggel Barenziah döntésére elváltak lovaiktól. Tudta, hogy követni fogják őket, és ezzel próbálta félrevezetni üldözőiket.

Gyalog folytatták útjukat, késő délutánig, mindig mellékutakon haladva, és több órát töltöttek egy elhagyatott kunyhóban. Alkonyatkor indultak tovább, és még pirkadat előtt Fehér Sprint városába értek. Barenziah összetákolt egy megbízólevelet Szalmának, amiben egy földesúr küldi őt a város egyik templomába. Ő maga egy levitáció varázslat segítségével sussant át a fal felett, mivel úgy gondolta - és mint kiderült helyesen -, hogy az őrök figyelmét már bizonyára felhívták a sötételf lányra és a vele együtt utazó északi fiúra. Másfelől meg az olyan egyedül utazó falusi népek, mint Szalma, eléggé szokványosak voltak errefelé. Egyedül és papírokkal, ez valószínűtlen, hogy felkeltette volna akárki figyelmét.

Egyszerű terve simán ment. Szalmával a kapuhoz közeli templomban találkozott. Barenziah már volt itt néhányszor különféle okokból, Szalma viszont sohasem távolodott el pár mérföldnél jobban Sven birtokától, szülőhelyétől.

Együtt mentek tovább egy lerobbant fogadóba, amit Fehér Sprint legszegényebb környékén talált meg az, aki elég szerencsétlen volt ahhoz, hogy egy ilyen helyen tudjon csak megszállni. Kesztyűben, köpenyben és a reggeli hideg ellen felvett kapucniban, Barenziah sötét bőre és vörös szeme nem látszott, így nem is figyeltek fel rá. Külön léptek be az épületbe. Szalma egyszemélyes fülkét bérelt, nagy adag ételt és két korsó sört. Barenziah pár perccel később belopakodott hozzá.

Vidáman ettek ittak, örvendeztek szökésüknek, és a szűk ágyon olyan hempergést csaptak, hogy még a legtapasztaltabb lepedőakrobatáknak is belepirult volna az orcájuk. Aztán kimerült, álmatlan alvásba zuhantak.



Egy hétig maradtak Fehér Sprintben. Szalma kisebb megbízatásokkal keresett némi pénzt, Barenziah pedig betört néhány házba esténként. Továbbra is fiúnak öltözött, rövidre vágatta és feketére festette lángvörös haját, és továbbra is megpróbált észrevehetetlen maradni, amennyire csak lehetséges. Kevés sötételf élt Fehér Sprint városában.

Egy napon Szalma egy kelet felé utazó kereskedőkaraván mellett talált maguknak ideiglenes munkát, mint fegyveres kísérő. A félkezű őrmester bizonytalanul méregette őket.

- Hehh - kuncogott -, te meg setételf vagy mi? Kecskére ja káposztát, mi? De hát, niccs mit tenni, szükségem van emberekre, és morrovinnek mé a közelibe se megyünk, de nemám, ímmeg nemtucc elárúni minket a népednek. Meg asztán nekünk is vannak banditáink, akik ugyanúgy eevágnák a te torkodat mint az enyimét.

Ezután a felettébb kiművelt és szófordulatokban gazdag monológ után Szalmára vetett méricskélő pillantást. Aztán hirtelen visszapördült Barenziah felé, és már a kezében is volt a rövidkardja. De akkor már Barenziah kezében is ott csillant a penge és védekező állást vett fel. Szalma is fegyvert rántott, és a férfi hátába került. Az őrmester leengedte kardját, és újra felnevetett.

- Nem is rossz, fijacskájim, nem is rossz. Noés hogyan bánsz a zíjjal setételf? - Barenziah rövid bemutatót tartott, amit az őrmester tökfödője és néhány szál haja bánt. - Héé! Remek! Pompás! És tetejibe mé' éjjel is jól lácc, meg a hallásod is éles mint a nagycsecsű fogadósné nyelve. Egy megbízható setételf olyan jó harcos amijjet csak kévánni lehet. Tudom. Szolgáltam Symmachus alatt, mielőtt elvesztettem a fél karom és kitettek a légijóból.

- Ki kellene adnunk őket. Ismerek olyanokat, akik jól fizetnének. - mondta Szalma később, lefekvéskor az utolsó éjszakán a rozoga szállásukon - vagy raboljuk ki őket mi magunk. Ezek a kereskedők nagyon gazdagok ám, Bogyókám!

Barenziah nevetett.
- Mit kezdenénk annyi pénzzel? Mellesleg, legalább annyira szükségünk van a védelmükre utazásunk közben, mint nekik a miénkre.

- Vásárolhatnánk egy pici farmot, te meg én, Bogyókám, és letelepedhetnénk szépen.

Paraszt! Gondolta Barenziah gúnyosan. Szalma paraszt volt és ehhez méltó álmokat dédelgetett. De csak ennyit mondott: - Nem itt, Szalma, még túl közel vagyunk Sötétláphoz. Talán keletebbre jobbak lesznek az esélyeink.



A karaván csak Sunguardig utazott. Első Tiber Septim császár sokat tett a biztonság érdekében és rendszeres őrjáratok vonultak a főbb útvonalakon. De a vám nagy volt, és ez a karaván inkább mellékutakon járt. Ez nagyobb veszélynek tette ki őket az útonálló humánok, orkok és egyéb fajú kósza rablók miatt. De ennyit még kockáztattak a nagyobb profit miatt.

Két összeütközésük volt, mielőtt elérték Sunguardot, az egyikre Barenziah éles érzékei figyelmeztették őket, és ezzel időt nyertek a szekerek kör alakzatba rendezéséhez, és így meglepték a támadó khajiit, humán, erdei elf csapatot. A második csapat viszont kicsit jobb felkészültségű volt, mint a többi, annyira, hogy még Barenziah sem hallotta közeledtüket. Ekkor heves küzdelem alakult ki. A támadókat ugyan elkergették, de a karaván két kísérője odaveszett, és Szalma is beszerzett egy sebet a combjára, aztán persze a khajiit támadó torka kapott sebet, elég mélyet ahhoz, hogy mire a földre került, már ne tudjon ezen bánkódni.

Barenziah meglehetősen élvezte ezt az életet. A szószátyár őrmestert egészen megkedvelte, és vacsora idején legtöbb idejét azzal töltötte, hogy történeteit hallgatta a tábortűz mellett ülve Tiber Septim és Symmachus tábornok morrowindi hadjáratáról. Ez a Symmachus Mournhold eleste után lett tábornok, és az őrmester véleménye az volt, hogy kiváló katona, meg hogy nem csak a katonáskodás miatt volt köze Morrowindhez. - Már ha érted mire gondolok. De má hogy is ne értenéd.

- Nem. Nem emlékszem - mondta Barenziah, megjátszott közönyösséggel. - Életem nagy részét Égkoszorúban éltem. Anyám egy égkoszorúi férfihoz ment feleségül. Mindketten meghaltak már. És mondd csak, mi lett Mournhold urával és úrnőjével?

Az őrmester megvonta vállát. - Sose hallottam mi lett velük. Gondolom meghóttak. Nagy csatározások vótak akkó, mijelőtt mekkötötték a fegyverszünetet. Mosmá béke van meg csend. Talán túl nagy csend. Ojjan viharelőtti. Monddcsak, oda tartasz?

- Talán - mondta Barenziah. Igazából ellenállhatatlanul vonzódott Morrowind és Mournhold felé, mint egy lepke az égő házhoz. Szalma érezte, hogy Barenziah szomorkodik. De Szalma is boldogtalan volt, mióta nem hálhattak együtt, Barenziah fiú álcája miatt. Barenziah is hiányolta a dolgot, de láthatólag nem annyira, mint Szalma.

Az őrmester fel akarta fogadni őket a visszaútra is, még jutalmat is adott nekik, de nem tartottak a karavánnal a visszaúton.

Szalma véglegesen le akart telepedni Sunguard közelében, de Barenziah ragaszkodott hozzá, hogy folytassák útjukat tovább keletre. - Jog szerint én vagyok Mournhold királynője - mondta, bár nem volt benne biztos, hogy nem csak egy eltévedt, összezavart gyermek ábrándja ez. - Haza akarok menni. Haza kell mennem. - Ez legalább biztosan igaz volt.



Néhány hét múlva sikerült egy másik kelet felé tartó karavánt találniuk. Tél elejére elérték Riftont, és közelben volt már a morrowindi határ. De az időjárás rosszra fordult, és karavánok már nem indultak tavasz közepéig.

Barenziah a városfal tetején állt, és a Riftont Morrowind hófödte határhegyeitől elválasztó mély szurdokot figyelte.

- Bogyókám - mondta Szalma gyengéden -, Mournhold messze van, majdnem olyan messze, mint ahonnan eljöttünk. És az út farkasokkal, banditákkal, orkokkal és még rosszabb dolgokkal van tele. Várnunk kell tavaszig.

- Ott van a Silgrod torony - mondta Barenziah, utalva arra a sötételf városrészre, ami egy ősi minaret köré épült, őrizve a határt Égkoszorú és Morrowind között.

- Az őrök még a hídon sem engednének át, Bogyókám. Kemény birodalmi őrök. Megvesztegethetetlenek. Ha menni akarsz, menj egyedül. Nem próbállak megállítani. De mit fogsz tenni? Silgrod tornya tele van birodalmi katonákkal. Mosónőjük akarsz lenni? Esetleg markotányosnő?

- Nem - mondta Barenziah lassan, elgondolkozva. Tulajdonképpen az ötlet nem volt teljesen híján a vonzerőnek. Biztos volt benne, hogy a katonák ágyasaként egyszerű élete lett volna. Volt már pár ilyen kalandja, mikor rendes női ruhában elszökött a kedves, ám buta Szalma mellől változatosságot keresve. Megdöbbent, de végül elégedett volt, mikor a férfiak fizettek neki. Szalma egyáltalán nem örült a dolognak, mikor rajtakapta, először ordítozott aztán napokig mogorva volt. Szalma eléggé féltékeny típus volt, és még azzal is megfenyegette, hogy elhagyja őt. Nem mintha valaha is megtette, vagy akár komolyan is gondolta volna.

De a birodalmi katonák köztudottam erőszakosak és durvák voltak, és Barenziah hallott néhány nagyon undorító történetet utazásai alatt. A leggusztustalanabb történetet egy volt katona veterán adta elő a karaván tábortüzénél, és igen büszke volt. Bizonyára csak meg akarta döbbenteni Szalmát és őt, gondolta akkor, de azt is észrevette, hogy a vad történetek mögött bizony, lappangott igazság. Szalma gyűlölte az ilyen mocskos történeteket, és még inkább azt, hogy Barenziahnak hallania kellett őket. Mindennek ellenére volt az énjének egy kicsiny része, amit lebilincseltek ezek a történetek.

Barenziah érezte ezt, és arra bátorította Szalmát, hogy keressen más nőt. De Szalma azt mondta, neki senki más nem kell, csak ő. Barenziah viszont nyíltan megmondta neki, hogy ő nem így érez, de ettől függetlenül Szalma az, aki jobban tetszik neki bárki másnál.
- Akkor miért mégy el más emberekkel? - kérdezte Szalma egy alkalommal.

- Nem tudom.

- Azt mondják a sötételf nők természetüknél fogva ilyenek - sóhajtott Szalma.

- Nem tudom... - vont vállat mosolyogva Barenziah. - Vagyis... dehogyisnem. Igen, értem már. - Megpördült és gyengéden megcsókolta. - Azt hiszem, ez a magyarázat mindenre.

Luc

Előző: Nincs

Összefoglaló: A valódi Barenziah

Következő: A valódi Barenziah II