CsK:A mag

Innen: Elder Scrolls Lapok

A mag
A dwemerek ősi meséi, II. kötet
A dwemerek ősi meséi sorozat 2. kötete az argóniaiak híres Szisszfájáról mesél el egy érdekes történetet. A kiadó utószavából kiderül, hogy eredetileg argóniai rabszolgák meséje volt a zsarnok dunmerekről. A könyv elolvasása bárd képzettségünket fejleszti.
Írta: Marobar Sul


Lorikh egy csendes, békés dwemer falucska volt, mely befészkelte magát a Dejasyte egyszerű szürke és sárgásbarna dűnéi s sziklái közé. Sem zöldségek, sem más fajta növények nem nőttek Lorikhban, csak régóta halott fák megfeketedett maradványait lehetett látni mindenütt. Kamdida egy karavánnal érkezett ide, s kétségbeesetten tekintett új otthonára. Azokhoz az északi erdőkhöz volt szokva, ahová édesapja családját hurcolták el. Itt azonban nem volt sem árnyék, sem kicsiny vízfolyás, csak a végtelen, szabad ég. Halott földnek látszott.

Kamdidát és az öccsét néhai édesanyjuk családja fogadta be, és bár nagyon kedvesek voltak hozzájuk, ő mégis magányosnak érezte magát az idegen faluban. Egészen addig, amíg nem találkozott egy öreg argóniai nővel, aki a vízi üzemben dolgozott, s Kamdida végre barátra nem lelt. A nőt Sigerthének hívták, s azt állította, hogy az ő családja már a dwemerek megérkezése előtt Lorikhban élt, amikor az még hatalmas és szépséges erdő volt.

- Mitől pusztultak el a fák? - kérdezte egyszer Kamdida.

- Mi, argóniaiak, amikor még egyedül éltünk ezen a földön, sosem vágtunk ki több fát, mint amennyire feltétlenül szükségünk volt tüzelésre, vagy az épületeinkhez. Amikor a dwemerek megérkeztek, megengedtük nekik, hogy használják a növényeket, ha szükségük volt rájuk, feltéve, hogy sosem nyúlnak a Szisszfához, amely nemcsak a mi, hanem ennek az egész földnek a védelmezője is volt. Éveken keresztül éltünk békében. Senki sem kívánt semmit.

- És mi történt aztán?

- Néhányan a tudósaitok közül fölfedeztek egy bizonyos fanedvszivárgást, melyből ha formázzák, majd kiszárítják, készíteni tudnak egy gyanta elnevezésű rugalmas páncélzatot - mondta Sigerthe. - A legtöbb helyi fa nagyon kevés nedvet termelt az ágaiban, de nem így a Szisszfa. Sok-sok ága egészen csillogott az életnedvtől, s ez kapzsivá tette a dwemer kereskedőket. Föl is béreltek egy Juhnin nevű favágót, hogy kezdje el kiaknázni a szent növényt a haszonért.

Az idős hölgy a kihalt pusztára tekintett, majd fölsóhajtott:

- Természetesen, mi argóniaiak tiltakoztunk ez ellen. Hisz ez volt az otthonunk, s ha a Szisszfa szelleme egyszer eltávozik, többé sosem tér vissza. A kereskedők újra megfontolták, de Juhnin magára vállalta, hogy letöri ellenállásunkat. Egy szörnyű véres napon be is bizonyította, hogy a bárddal való bámulatos képességét ugyanúgy tudja használni a lakosok ellen, mint fákkal szemben. Minden argóniait, aki az útjába állt, szétvagdalt, még a gyermekeket is. Lorikh dwemer lakosai bezárták ajtajaikat s füleiket, hallván a gyilkolás sikolyait.

- Borzalmas - zihálta Kamdida.

- Nehéz megmagyarázni - kezdte Sigerthe -, de lakosaink halála nem volt olyan borzalmas, mint fáink pusztulása. Meg kell értened, hogy népemnek a Szisszfa az, ahonnan jöttünk, és ahová jutunk. Semmiség, ha elpusztítják a testünket, viszont ha megölik a fáinkat, akkor teljesen megsemmisítenek. Amikor Juhnin bárdját a Szisszfára emelte, megölte a földünket. A víz eltűnt, az állatok elpusztultak, s minden más élet, amit a fák tápláltak, elbomlott, s porrá száradt.
- De te még hogyhogy mindig itt vagy? - kérdezte Kamdida. - Miért nem mentél el?

- Mi csapdába estünk. Én egyike vagyok haldokló népem utolsó képviselőinek. Néhányunk elég erős ahhoz, hogy tovább éljen ősi erdeinkből, s néha még most is Lorikh illata száll a levegőben, amely életet ad nekünk. Azonban nemsokára mind eltávozunk.

Kamdida érezte, ahogy könnyek szöknek a szemébe. - És akkor egyedül maradok ezen a borzasztó helyen, fák és barátok nélkül.

- Nekünk, argóniaiaknak van egy mondásunk - mondta Sigerthe, arcán szomorú mosollyal, miközben megfogta Kamdida kezét. - Egy mag számára a legjobb földet a szívedben találod.

Kamdida belenézett a tenyerébe, és meglátta, hogy Sigerthe egy kis fekete golyócskát helyezett bele. Egy magot.

- Halottnak tűnik.

- Csak egy helyen hajt ki egész Lorikhban - mondta az idős argóniai hölgy. - Odakint, a városon kívül, a hegyekben van egy öreg házikó. Én nem tudok elmenni oda, a tulajdonos, amint meglátna, végezne velem, s bármely hozzám hasonlóval, és én túl gyenge vagyok ahhoz, hogy megvédjem magam. De te elmehetsz, hogy elültesd a magot.

- És mi fog történni? - kérdezte Kamdida. - A szisszfa visszatér?

- Nem. De erejének egy része igen.

Azon az estén Kamdida kilopózott a házából, és a hegyek felé vette az irányt. Ismerte az öreg házat, amiről Sigerthe beszélt neki. A nagynénje és a nagybátyja azt mondták, hogy soha ne menjen oda. Amint közeledett, az ajtó kinyílt, majd egy öreg, de erős testfelépítésű férfi jelent meg, vállán egy hatalmas bárddal.

- Mit csinálsz itt, kölyök? - kérdezte. - A sötétben majdnem gyíkembernek néztelek.

- Eltévedtem - válaszolta gyorsan. - Próbálok hazajutni Lorikhba.

- Akkor menj utadra!

- Nincs véletlenül egy gyertyája, amit elkérhetnék? - kérdezte szánalomra méltón. - Körbe-körbe sétálok, és attól tartok, nem fogok visszatalálni fény nélkül.

Az öregember fölmordult és visszament a házba. Kamdida gyorsan ásott egy lyukat a száraz földbe, és olyan mélyre temette a magot, amilyen mélyre csak tudta. A férfi visszatért egy égő gyertyával.

- Figyelj rá, hogy többet ne gyere erre - hördült fel -, különben ketté csaplak!

Ezután visszament a házába és begyújtott. Másnap reggel, amikor fölébredt és kinyitotta az ajtót, azt látta, hogy a kunyhóját teljesen körbezárja egy hatalmas fa. Fölkapta hát a bárdját, és ütötte-vágta a fát, de képtelen volt áttörni rajta. Próbált oldalcsapásokat, de a fa meggyógyította magát. Próbált felső csapást, melyet egy alsó követett, hogy éket formáljon, de a fa összezárult.

Hosszú idő eltelt, mire valaki észrevette Juhnin lesoványodott testét nyitott ajtaja előtt heverni, tartva életlen, törött bárdját. Mindenki számára rejtély volt, hogy mit vághatott vele, de egy legenda kezdett keringeni Lorikhban, miszerint a Szisszfa nedvét találták a pengéjén.

Röviddel ezután a faluban apró sivatagi virágok kezdtek kihajtani a száraz földből. A fákat és a növényeket újra elültették, és növekedni kezdtek, ha nem is túl buján. Bár a Szisszfa nem tért vissza, Kamdida és Lorikh többi lakója egy bizonyos napon úgy vette észre, mintha szürkületkor hatalmas fák hosszú árnyékai övezték volna az utakat és a hegyeket.

A kiadó megjegyzése:

A mag egyike Marobar Sul történeteinek, melyeknek forrása jól ismert. Ez a történet a dél-morrowindi argóniai rabszolgáktól származik. Marobar Sul csupán kicserélte a dunmert a dwemerrel, és azt állította, hogy egy dwemer romnál találta. Ráadásul később azt is mondta, hogy a történet argóniai verziója csupán újból elmeséli az ő eredetijét!

Világos, hogy a Lorikh nem dwemer név, egyszerűen nem létezik, és a Lorikh nevet helytelenül használják a dunmer férfiakra Gor Felim színdarabjaiban. A történet argóniai változata rendszerint Vvardenfellre teszi a helyszíneket, általában Sadrith Mora telvanni városába. Természetesen a Zero Templom úgynevezett tudósai állítani fogják, hogy a történetnek valami köze van Lorkhanhoz, egyszerűen azért, mert a város neve is L betűvel kezdődik.


Kata

Előző: Zarek váltságdíja

Összefoglaló: A dwemerek ősi meséi

Következő: A hol fontossága