CsK:A mérgezett ének III

A Elder Scrolls Lapok wikiből

A mérgezett ének III
Dunmer történet az Első korból, a Vörös-hegyi csata után kiirtott Hatodik ház egyik leszármazottjáról. Regény bosszúról, vívódásról, rengeteg vérontásról, és egy titokzatos méregdalról, ami egyre inkább betölti egy fiú elméjét.
írta: Bristin Xel



Tay az Első Kor 685. évében, 18 évesen látta meg először Mournholdot, a toronyvárost, amely az Istennő otthona. Az unokatestvére, Kalkorith, aki már régebb óta Beavatott volt a Templomban, adott neki pár szobát a házának földszintjén. Bútorozatlanok és kicsik voltak, de az ablak előtt fűszernövény nőtt, és a szél kellemes, fűszeres levegővel töltötte be őket.

Az Ének hangjai nem aggasztották őt többé. Néha szinte közönyös volt iránta, annyira halk és dallamos volt. Néha megesett, hogy a Templom felé vezető úton valaki elhaladt mellette, és akkor az Ének újra hangossá vált, de csak azért, hogy aztán újra elhalkuljon. Akármi is volt más azokban az emberekben, sohasem próbált többet megtudni róluk. Élesen élt még benne az emlék, amikor hagyta, hogy az Ének vezesse őt, és az unokatestvére, Vaster megölésére szólította fel. Az emlék nem aggasztotta túlságosan, de nem akart többé bántani senkit, hacsak nem szükséges.

A futárok rendszeresen hordták neki a leveleket Baynarahtól, Gorne szigetéről, Sandil házából. Elmehetett volna tanulni a Templomba, mivel elég eszes volt, de nem azt az utat választotta. Egy, legfeljebb két éven belül el kellett foglalja a helyét az Indoril-házban, de neki nem volt sietős. Szívesen fogadott minden csekély fontosságú, pletykákkal teli levelet, és válaszul a maga tanulmányairól, románcairól mesélt.

A Mournholdban eltöltött harmadik hónapjában már találkozott egy lánnyal. Acra volt a neve, és szintén a Templomban tanult. Tay lelkesen írt róla Baynarahnak, s úgy írta le őt, mint Sotha Sil elméjének, Vivec életerejének és Almalexia szépségének birtokosát. Baynarah vidáman válaszolt, hogy ha tudta volna, hogy a Templom tanítványai ilyen istenkáromlóak is lehetnek, ő is a Templomhoz szegődött volna.

- Nagyon szeretitek egymást az unokatestvéreddel - nevetett Acra, mikor Tay megmutatta neki a levelet -, csak nem egy régvolt románc utolsó maradékait olvasom?

- Nagyon szeretem, de sosem gondoltam rá úgy - mondta Tay kissé gúnyos hangnemben -, sosem érdekelt a vérfertőzés.

- Akkor tehát egy nagyon közeli unokatestvér, ugye?

Tay elgondolkodott egy pillanatra:

- Nem is tudom. Végül is... soha senki nem beszélt az ő vagy az én szüleimről, nem is tudom, hogyan vagyunk mi rokonságban. Azt tudom, hogy voltak családi veszteségeink a Vörös-hegyi háborúban, de mindig, amikor a szüleinkről kérdeztük a felnőtteket, mintha ez egy sötét lepelként nehezedett volna rájuk, és tréfával sütötték el a dolgot. Egy idő után nem kérdezősködtünk többet. De te is indoril vagy. Talán közelebbi rokonom, mint Baynarah.

- Talán igen - Acra mosolyogva felkelt a székéből. Kiengedte a haját, amelyet azelőtt a jól nevelt papnőnövendékek formai kötelezettsége szerint felkötve hordott. Tay figyelmétől kísérve kivette a tűt a csatból, amelyikkel a ruháját a vállán rögzítette. A puha, selymes szövet lassan csúszott le róla felfedve Tay előtt sötét, karcsú testét. - Nos, ha azok vagyunk, most érdekel a vérfertőzés?

Szerelmeskedésük közben az Ének újra feléledt, és rákezdte lassú, mennyei ritmusát Tay fejében. Acra látomása lassan elsötétedett, és rémképek vették át a helyét, a rémálmaiból jött képek. Mikor végül Tay összeomlott, a szoba megtelt az álmai vörös, tüzes felhőivel, a fejében pedig a nő és a gyereke sikoltozása visszhangzott. Kinyitotta a szemeit. Acra volt előtte, és mosolygott rá. Tay megcsókolta, és hálás volt, amiért a karjaiban tarthatta.

A rákövetkező két hétben Tay és Acra nem váltak el egymástól. Még akkor is, amikor órákon voltak a két ellentétes szárnyban, csak rajta járt az esze, és valahogyan tudta, hogy Acra is rá gondol. Attól kezdve együtt voltak egymást bűvölve Tay szobáiban éjszakánként és a Templomkert egyik félreeső szegletében napközben.

Egyik délután Tay épp szerelméhez sietett, mikor egy ráncos öregasszonyhoz közeledve fülsiketítő hangon felhangzott az Ének. Behunyta a szemeit, és próbálta elhallgattatni, de mikor újból ránézett az egyik árusnál pergament vásároló öregasszonyra már tudta, hogy ki ő. A régi dadája Gorne-ból, Edebah, aki képes volt egyetlen búcsúszó nélkül elhagyni őt, hogy a családjához költözzön a főkontinensre.

Nem látta meg őt, így mikor elindult az utcán Tay megfordult, és követte. Így haladtak együtt árnyas sikátorokon, utcákon keresztül a város legszegényebb negyedébe, amely oly ismeretlen volt számára, akárcsak Akavir legvadabb fejedelemsége. Egy névtelen utcában aztán az asszony kinyitott egy kicsi faajtót, mikor Tay végül nevén szólította. Nem fordult meg, de mikor Tay követte, az ajtót félig nyitva találta.

A kamra sötét és szemetes volt, mint egy barlang. Szemben állt a nővel, akinek arcára számtalan barázdát festett a bánat - sokkal ráncosabb volt, mint amilyennek emlékezett rá. Becsukta Tay mögött az ajtót, megfogta a kezét és megcsókolta.

- Milyen erős vagy, és magas! - mondta Edebah, és sírni kezdett. - Meg kellett volna ölnöm magam, mielőtt engedem, hogy messze ragadjanak tőled.

- Hogy van a családod? - kérdezte Tay hűvösen.

- Csak te vagy a családom - suttogta -, az indoril disznók eltaszítottak, és pengéiket döfték az arcomba, mikor rájöttek, hogy a te családodat szolgálom, és nem őket. Baynarah, az a szajha, látott engem gyászoló imádságom közben.

- Úgy beszélsz, mint egy bolond - gúnyolódott Tay. - Hogy szerethetnél engem és a családom, ha gyűlölöd az Indoril-házat? Én is indoril vagyok.

- Elég idős vagy már, hogy megtudd az igazságot - mondta Edebah hevesen. Tay viccelődött a nő őrültségéről, de most tényleg valami ahhoz közelit látott izzani a szemeiben. - Te nem az Indoril-házban születtél; a háború után vittek oda téged, mint minden ház az árvákat. Ezt az egyetlen utat látták, hogy eltüntessék az ellenségeik utolsó nyomait is, és kitöröljék őket az emlékezetből, hogy maguk közé emelték leszármazottaikat.

Tay az ajtó felé fordult:

- Tudom már, miért vittek el téged Gorne-ból, vénasszony. Őrült vagy!

- Várj! - könyörgött Edebah egy penészes szekrényhez rohanva. Kivett belőle egy üveggömböt, amely színesen világított; ez nem illett a kamra búskomorságába. - Emlékszel erre? Levágtad azt a kis fiút, Vastert, mert az övé volt. Én elvettem ezt a szobádból, mert még nem álltál készen, hogy szembenézz az örökséged és a felelősséged tényeivel. Nem csodálkoztál, hogy ez a kis csecsebecse úgy vonzott téged?

Taynak elakadt a lélegzete, és bár nem akarta, mégis kicsúszott a száján:

- Néha hallok egy Éneket.

- Az a felmenőid Éneke, az igazi családodé - bólintott a nő. - Ne harcolj ellene, ez a sors Éneke. El fog vezetni ahhoz, amit meg kell tenned.

- Hallgass! - üvöltötte Tay. - Minden szavad hazugság! Őrült vagy!

Edebah teljes erejéből földhöz vágta a gömböt, ami iszonyatos robajjal széttört. Szilánkjai szerteszét fröcsköltek a levegőbe. Semmi más nem maradt a helyén, csak egy kicsi ezüstgyűrű, rajta egy finoman munkált koronával. Az öregasszony nyugodtan felemelte és belerakta Tay kezébe, aki ott állt reszketve, hátát az ajtónak vetve.

- Ez az örökséged, mint a Hatodik ház leszármazottjának.

A gyűrűn a korona hivatalos levelek, a Ház papírjainak lepecsételésére készült. Tay látta már nagybátyja hasonló, az Indoril-ház pecsétjével díszített gyűrűjét. Ez a gyűrű más volt, egy bogarat ábrázolt, amelyre emlékezett még arról a napról, amikor Kena Gafrisi a házak címertanát magyarázta neki és Baynarah-nak.

Ez a kiátkozott Dagoth-ház jelképe volt.

Az Ének átjárta az összes érzékét. Hallotta a zenéjét, érezte szörnyűségének illatát, ízlelte bánatát, érezte hatalmát, és az egyetlen, amit látott, az a pusztításának tüze volt. Tudatán kívül felhúzta a gyűrűt a kezére. Tay nem tudott magáról; kihúzta tőrét hüvelyéből, és beledöfte dadája szívébe.

Nem is hallotta végső szavait, amikor Edebah vérezve a földre omlott, és egy véres mosoly kíséretében kinyögte:

- Köszönöm.

Mikor az ének fátyla eltűnt róla, Tay először nem is fogta fel, hogy már nem álmodik. Lángok égtek előtte, azok a bizonyos lángok, melyek elpusztították születése helyét, és most megint lángokat látott. De ezek egy olyan tűz lángjai voltak, amit ő maga gyújtott az omladozó viskó külsején, és amelyek már beszőtték a ház falait, és rákúsztak öreg dadája testére.

Tay futásnak eredt az utcákon keresztül, amikor az emberek kiáltozni kezdtek az őrökért.


Balin

Előző: A mérgezett ének II

Összefoglaló: A mérgezett ének

Következő: A mérgezett ének III