CsK:A mérgezett ének II

Innen: Elder Scrolls Lapok

A mérgezett ének II
Dunmer történet az Első korból, a Vörös-hegyi csata után kiirtott Hatodik ház egyik leszármazottjáról. Regény bosszúról, vívódásról, rengeteg vérontásról, és egy titokzatos méregdalról, ami egyre inkább betölti egy fiú elméjét.
Írta: Bristin Xel


Tay nem érzett bűntudatot, ami megrémítette. Végig a hosszú hazaúton a szurdoktól, keresztül az erdőn, át a kiszáradt patakmedren, vidáman fecsegett Baynarahval, teljes tudatában annak, hogy nemrég követett el egy gyilkosságot. Minden alkalommal, mikor gondolatai elkalandoztak a beszélgetésről, s visszagondolt Vaster rövid életének utolsó pillanataira, a Dal magasba szárnyalt. Bár a gyermek halálát nem tudta maga elé idézni, tudta, ő felelős érte.

- Tiszta piszok vagy! - rótta meg Ulliah nénje, amint meglátta őket kilépni a rengetegből a Sandril-ház földjére. - Hol voltatok?

- Vaster még nem mesélte? - kérdezte Tay.

S a szín eljátszatott, épp úgy, ahogy Tay elképzelte, a Dal minden táncosa megtette a maga lépéseit, ahogy elrendeltetett. Ulliah néni azt felelte, nem látta Vastert. Baynarah, még nem rémülten, ártatlanul azt hazudta, hogy hárman a közelben kóboroltak, s Vaster biztos eltévedt. A pánikfélelem lassú, de kitartó ritmusa egyre erősödött az éj közeledtével, hiszen Vaster még nem tért haza. Baynarah és Tay könnyek között (meglepően könnyű volt sírni minden érzelem nélkül) bevallotta hol is járt pontosan, majd elvezette Triffith bácsit és egy csapat szolgát a szeméttelephez. A zokogás. A könnyű büntetés - a düh hiábavaló kiáltása -, mit elszenvedtek fiatal öccsük elvesztéséért.

A felnőttek úgy gondolták - legalábbis leolvasni vélték megdöbbent arcukról -, hogy a gyerekek már így is elég bűnösnek érzik magukat. Szürkületkor ágyba küldték őket, de a kutatás tovább folytatódott.

Tay félálomban lebegett, mikor Edebah dadus bejött hozzá. A töretlen szeretet és odaadás nem tűnt el szeméből, míg kezét kezében fogva a fiú hálásan álmai és rémálmai közé nem merült. A Dal szinte érzékelhetetlenül zsibbadt a levegőben; újra látta azt a szobát a kastélyban. A leányt és a csecsemőt. A madarat az ereszen. A halódó tüzet. Az erőszak hirtelen kitörését. Elfulladt lélegzettel Tay kinyitotta szemét.

Edebah az ajtón lopódzott ki, finoman maga elé dúdolva a Dalt. Egy másodpercre Tay azt hitte, fel fog sikoltani. Honnan ismeri a Dalt?! Tudta, hogy megölt egy másik fiút azért a kristálygömbért?

Valahol mégis érezte, hogy segíteni akar neki, mindent tud, és valahogy meg akarja óvni.

A következő nap, a következő hét, a következő hónap mind ugyanolyan volt. Senki sem beszélt sokat, ha mégis megszólalt, tervet szőtt a hiányzó fiú felkutatására. De már mindent alaposan átnéztek. Tay kíváncsi volt, miért nem nézték meg a szurdok alját, de maga is tudta, milyen megközelíthetetlen az a hely.

Vaster eltűnésének egyik folyománya az volt, hogy a Kena Gafrisi irányítása alatt töltött oktatások komolyabbak, szinte tudományos szintűek lettek. A fiatalabb fiú izgágasága, minduntalan más felé forduló figyelme lerövidítette az órákat, de az érzékeny Baynarah és a csöndes Tay ideális tanulók voltak. Gafrisit legjobban az lepte meg, milyen figyelmesek lettek egy ugyancsak száraznak mondható, Morrowind Házai heraldikáját taglaló lecke alatt.

- A hlaaluk címere egy mérleget ábrázol - szipákolta megvetéssel. - Nagy megalkuvóknak tartják magukat, mintha ebben bármi dicsőséges is lenne. Évszázadokkal korábban, mikor még törzsi államformában éltek Resdaynt követve, azt választották...

- Bocsáss meg, Kena - vágta közbe Baynarah -, de melyik címeren láthatok egy bogarat?

- Nem ismered a Redoran-házat? - kérdezte mentoruk felemelve az egyik pajzsot. - Tudom, hogy eléggé... hm... védett életet élsz itt Gorne szigetén, de azért elég idős vagy ahhoz, hogy felisme...

- Nem arra gondolt, Kena - szakította félbe Tay. - Szerintem egy másik címerre gondolt, amiben bogár van.

- Valóban? - bólintott Kena Gafrisi összeráncolt homlokkal. - Igen, ti még túl fiatalok vagytok, és nem láthattátok a Hatodik Ház, a Dagoth-ház címerét. Ellenségeink voltak azokkal az átkozott, hitehagyott dwemerekkel együtt a Vörös-hegy háborújában, de hála az Úrnak, Anyának és Mágusnak mára már legyőzöttek. Az a Ház átok volt földünkön ezredévig, s mikor utolsó kelevényüket is kiégettük, maga a föld lehelt tüzet és hamut megkönnyebbülésében, több mint egy éven át tartó éjszakát hozva.

Baynarah és Tay tisztában volt vele, hogy itt nem beszélhetnek, de mindent tudó pillantásokat váltottak, ahogy tanítójuk egyre csak szaporította a dwemerek és a Dagoth-ház vétkeit és gonoszságát. Amint az óra véget ért, csöndben sétáltak messze a Sandril-háztól, míg távol kerültek minden kíváncsi fültől.

Az a délután meghosszabbította a legelőt ölelő fák lándzsaárnyait. A távolban az őszi aratásra készülő munkások zaját hallották, érthetetlen, durva kiáltásaikat az ismerős tájszólásban.

- Biztosan az a jel volt, amit azon a pajzson láttunk, a szemét között - szólalt meg végre Baynarah. - Azok csakis a Dagoth-ház maradványai lehettek.

Tay bólintott. Gondolatai a furcsa kristálygömbnél jártak. Testén néma muzsika rezgését érezte, ahogy a Dal új strófára váltott.

- A mieink miért dobáltak mindent oda, és égettek el? - morfondírozott. - Szerinted a Dagoth-ház annyira gonosz volt, hogy minden átkozott, ami kapcsolatban állt vele?

Baynarah nevetett. A nap fényénél minden beszéd átkokról és a sátáni Hatodik Házról csupa feltételezés volt: valami, ami megfűszerezi az életet, de nem olyan, miért túlzottan aggódni kellene. A két gyermek visszasétált egy újabb fagyos, süket vacsorát elkölteni, már sokadikat a sorban. Éjjel Baynara elővette és nézegette szeméttelepen talált kincseit. A holdak fényénél a kicsiny edények, a narancsszín ékköves nyakravaló, arany és ezüst láthatóan céltalan darabjai baljóslatú külsőt öltöttek.

Csodálatát azonnal iszony váltotta fel. Furcsa erő érződött ezeken a dolgokon, a halál és romlottság megkérdőjelezhetetlen esszenciája. Baynarah az ablakhoz rohant, és hányni kezdett.

Alant, a sötét pázsiton egy alakot látott, amint egy hatalmas bogár, a Dagoth-ház címere alakjába rendezett gyertyákat gyújt meg. Amikor észrevette a lányt, visszahúzódott, de arca egy pillanatra így is megvillant a faggyú fényében. Edebah volt az.

A következő reggelen Baynarah korán háta mögött hagyta a kastély földjét, egy zsákban cipelve kincseit. Visszavitte őket a szeméttelepre, és otthagyta. Mikor visszaért, Triffith bácsikájának elárulta, mit látott előző este, csak azt hallgatta el, mi tette őt oly beteggé.

Edebaht minden tárgyalás nélkül száműzték Gorne szigetéről. Zokogott, könyörgött, hogy hadd köszönjön el Taytől, de mindenki úgy vélte, ez túl veszélyes. Mikor Tay megkérdezte, hova tűnt dadája, azt mondták vissza, kellett térnie szülőhazájába a családjához, s amúgy is már túl öreg ahhoz, hogy dadája legyen.

Baynarah sosem árulta el neki, amit tudott. Rettegett.


Zamiel

Előző: A mérgezett ének I

Összefoglaló: A mérgezett ének

Következő: A mérgezett ének III