CsK:A mérgezett ének I

Innen: Elder Scrolls Lapok
A mérgezett ének I
Dunmer történet az Első korból, a Vörös-hegyi csata után kiirtott Hatodik ház egyik leszármazottjáról. Regény bosszúról, vívódásról, rengeteg vérontásról, és egy titokzatos méregdalról, ami egyre inkább betölti egy fiú elméjét.
Írta: Bristin Xel


Újra elkezdődött. Bár minden békésnek tetszett (az utolsó parázs lassan kihunyóban a tűzhelyen, a gyermekével az ajtó melletti székben szendergő szolgálóleány, falon a félig kész szőttes, mely várta, hogy holnap befejezzék, a bárányfelhőn áttetsző holdak, egy madár, ki a látómezőn kívülről nyugalommal fecsegte énekét), Tay mégis hallotta a Dal első disszonáns taktusait a távolból.

A madár az ereszen felkárogott és elröppent. A gyermek a lány karjában felébredt és sírni kezdett. A Dal felhangosodott, mégis alig érzékelhető maradt, s nem gyorsult ritmusa. Úgy tetszett, minden ehhez igazodik, akár egy furcsa koreográfiában: az ablakhoz lépő leány, az alant elterülő poklot visszaverő fellegek, a lány sikolya - mind megnémult, elnyelte őket a Dal. Mindent, mi ezután történt, Tay már látta, annyiszor, hogy már nem is tűnt rémálomnak.

Élete Gorne szigetére érkezése előtti részére nem emlékezett, de érezte, hogy van valami különleges múltjában, mi elvezette őt rokonaitól. Nem csak az az egyszerű tény, hogy szülei meghaltak. Unokahúga, Baynarah szülei is odavesztek a háborúban. Házának sem Gorneban, sem Mournhold környékén élő tagjai nem kegyetlenkedtek vele. Azzal az udvarias megkülönböztetéssel kezelték, melyet minden indoril tartogat a láb alá kerülő nyolcéves fiúcskák számára.

De valami módon Tay mégis teljes bizonyossággal tudta, hogy egyedül van. Más. A Dal miatt, mit mindig hallott, a rémálmai miatt.

"Nagy képzelőerőről teszel tanúbizonyságot" - jegyezné meg Ulliah nénje, mielőtt őt elhessentve visszatérne kézirataihoz vagy házimunkájához.

"Más? A világon mindenki azt hiszi, hogy ő "más" - ez teszi ezt a kijelentést olyan hétköznapivá" - említené Kalkorith nagybátyja, ki papnak készült a Templomba, s jó érzéke volt a paradoxonokhoz.

"Ha bárkinek azt állítod, hogy zenét hallasz akkor, amikor nincs is zene, őrültnek fognak nevezni és eltemetnek Sheogorath szentélyében" - morogna Triffith bácsikája, mielőtt elsietne, hogy az üzleti ügyeivel törődjön.

Edebah dada lenne az egyetlen, ki komolyan venné, s bólintana halvány büszkeséggel. De sosem szólna egy szót sem.

Unokatestvérét és fő játszótársát, Baynaraht érdekelték legkevésbé történetei a Dalról és rémálmairól.

- Milyen unalmas is vagy, Tay - mondta nyolcadik születésnapja ebédjén. Ők ketten és öccsük, Vaster, a virágzó fák közepén elterülő tisztáson sétáltak. A fű nagyon alacsony volt, alig érte fel a bokájukat, előző őszről nagy, fekete levélhalmok maradtak hátra. - Hagyjuk inkább! Mit játsszunk?

Tay habozott egy pillanatig.
- Talán eljátszhatnánk Orsinium ostromát.

- Az meg mi? - firtatta örök társuk, a három évvel fiatalabb Vaster.

- Orsinium az orkok otthona volt, messze, Wrothgariában. Évszázadokon át egyre és egyre növekedett. Az orkok állandóan lejöttek a hegyekből és végigdúlták Sziklaföldet. Aztán Joile, Tőrsuhatag királya, Gaiden Shinji Diagna Rendjéből és még valaki Őrszemből, akire nem emlékszem, szövetkezett Orsinium ellen. Harminc éven át csak csatáztak és csak csatáztak. De Orsinium falai vasból készültek, és hiába próbálták, nem tudták áttörni.

- És mi történt? - kérdezte Baynarah.

- Olyan jó vagy a kitalálósdiban, miért nem találsz ki valami befejezést?

Pontosan ezt tették. Tay lett az orkok királya, feltelepedett egy fára amit Orsiniumnak neveztek el. Baynarah és Vaster játszotta Joile király és Gaiden Shinji szerepét: kavicsokkal és ágakkal dobálták Tayt, aki a legmélyebb hangján dühítette őket. Közösen úgy határoztak, hogy Kynareth istennő (akit Baynarah alakított kettős szerepben) meghallgatta Gaiden Shinji imáit, és Orsiniumot rettenetes esőjével elmosta. A falak elrozsdálltak, s szétmállottak. Végszóra Tay engedelmesen lezuhant a fáról és hagyta, hogy Joile és Gaiden Shinji cafatokra vagdossa mágikus kardjával.

A nyár további részében, az Első Kor 675. esztendejében, Tay szinte észre sem vette a nap hevét. Bár nem voltak fellegek, majdnem minden éjjel esett, így Gorne szigetén a növényzet vad burjánzásnak indult. Maguk a kövek is napfényként izzónak tetszettek, az árkok réti édeskétől és vadpetrezselyemtől fehérlettek; körötte minden virágillattól és szél nem érte fáktól volt terhes; a növények lilászöld, kékeszöld, hamuzöld, fehéreszöld színben játszottak. Tágas kupoláival, kanyargós macskaköves sikátoraival és zsúpfedeles házaival Gorne kicsiny faluja és a Sandril-ház masszív sziklatömbje neki maga volt a varázslat.

Mégis az álmok tovább kísértették éjszakáit, és a Dal ott dobolt fülében, akár ébren volt, akár nem.

Ulliah néni intelmei ellenére Tay, Baynarah és Vaster mindig a szabadban reggelizett a szolgákkal. Ulliah kedve szerint bent terített volna meg magának és az idelátogató méltóságoknak: de vendégek ritkán voltak, így gyakran evett egyedül. Először a szolgák csendben ettek, próbáltak viselkedni, de aztán feladták, és pletykákkal, mesékkel, történetekkel és mendemondákkal traktálták a gyerekeket.

- Szegény Arnyle-t megint leterítette a láz.

- Én mondom nektek, átkozottak. Átkozottak azok mind. Csak vizeld le az erdei tündért, azonnal lehugyoz az is téged.

- Hát Starsia kisasszonyka, no, nem úgy néz ki, mint aki kicsinykét megvastagodott deréktájt?

- Nem is!

Csak Tay dadája, Edebah nem szólt egy szót sem. Nem volt szép, mint a többi cseléd, de azért az arcát a hegek nem torzították el. Rosszul összeforrt törött orra, s rövid haja valami idegen titokzatossággal vette körül. Maga elé bámulva, csöndesen mosolygott a pletykákon, s szinte rémisztő szeretettel és rajongással nézett Tayre.

Egy napon, reggeli után Baynarah odasúgta nekik:
- El kell mennünk a sziget másik felére a hegyekhez.

Már máskor is használt ilyen parancsoló hangnemet, s mindannyiszor valami csuda dolgot mutatott: páfrányok és karcsú sziklák mögé bújt vízesést, napos fügelugast, parasztok által összetákolt nyugalmas menedéket, romba dőlt falakat, mit ezerévesnek hittek, az általuk Merellának nevezett balsorsú hercegnő utolsó menedékének.

Hármasuk átvágott az erdőn, hogy egy tisztásra érjen. Néhány száz lábnyira előttük a legelő kiszáradt, kicsiny, sima kövekkel telt patakmederben ért véget. Ezt követték a sötét rengetegbe, hol a fák magasan a fejük felett borultak össze. Elszórtan piros és sárga virágok nyíltak a nedves aljnövényzetben, de egyre ritkábbá váltak ahogy a gyerekek továbbmasíroztak a szilfák és tölgyek árnyékában. A levegő csikorgott a madarak szaggatott kórusa nyomán - a Dal egy mellékakkordjától.

- Hova megyünk? - kérdezte Tay.

- Nem az számít, hogy hova megyünk, hanem az, hogy mit fogunk látni - felelt Baynarah.

Az erdő beburkolta a három gyermeket, megfürösztötte őket homályos színeiben, rájuk lehelte nedves csettintéseit és sóhajait. Könnyű volt azt képzelniük, hogy egy szörny gyomrában vannak, s épp ott sétálnak kanyargós kőgerince mentén.

Baynarah felevickélt valahogy a meredek partfalon és kikukucskált a fák és bokrok fala mögül. Tay a puha fűbe kapaszkodva kiemelte Vastert a patakmederből, s felmásztak ők is. Itt már nem vezetett ösvény, amit követhettek volna, a földi szeder és az ágak megbéklyózott szörnyek karmaiként kaptak feléjük. A madarak kiáltásai még harsogóbbá váltak, mintha feldühítette volna őket e betolakodás. Az egyik ág vért fakasztott Vaster arcán, de ő nem sírt fel. Még Baynarahnak is - ki éteri lényként volt képes végigosonni a legáthatolhatatlanabb rengetegen - meggyűlt a baja egy hajfonatába akadó, s a bonyolult motívumot összeromboló indával. Megállt, kioldotta a másik fonatot is, rakoncátlan haja szabadon omlott vállára. Most már más volt, nimfa, ki átvezeti a másik kettőt erdei birtokán. A Dal pedig pulzusként kezdett lüktetni.

Egy sziklapárkányon álltak, mely hatalmas, meredélyekkel körülvett, salakos szurdokra nézett. A hely óriási csatamezőnek tetszett, gigantikus tűzáldozat maradékának. Elszenesedett ládák, fegyverek, állati csontok és azonosíthatatlan törmelék borította a földet. Tay és Vaster szótlanul lépett a fekete mezőre. Baynarah mosolygott, büszkén, hogy végre talált valami igazán bámulatra méltót és rejtélyeset.

- Mi ez a hely? - kérdezte végül Vaster.

- Nem tudom - vonta meg vállát Baynarah -, először azt hittem valamiféle rom, de most már inkább úgy gondolom, szeméttelep, csak nem olyan, amit eddig valaha is láttunk. Nézzétek csak ezeket a dolgokat.

S hármasuk minden rendszert mellőzve nekiállt a hulladék átfésülésének. Baynarah egy elgörbült kardot talált, mit csak kissé feketített meg a láng, tisztítani kezdte, hátha el tudja olvasni a pengébe rótt írást. Vaster azzal foglalta le magát, hogy kezével és lábával törékeny ládákat zúzott porrá; hatalmas erejű óriásnak képzelte magát. Egy viharvert pajzs vonzotta magához Tayt: volt benne valami, ami visszaverte a Dal hangját. Kikaparta, és tisztára törölte felszínét.

- Sosem láttam ezt a címert - mondta Tay válla fölött átlesve Baynarah.

- Azt hiszem én már igen, csak nem emlékszem hol - suttogta Tay, erőlködve próbálta felidézni álmai emlékét. Biztos volt benne, hogy ott látta.

- Ezt nézzétek! - kiáltott fel Vaster, megszakítva Tay gondolatait. A fiúcska egy kristálygömböt emelt magasba. Ahogy keze a felszínéhez ért, ledörzsölve homokot és piszkot, a Dal egyetlen hangja hallatszott, megreszkettetve Tay egész testét. Baynarah odaszaladt, hogy megnézze Vaster kincsét, de Tay teljesen megbénult.

- Hol találtad? - kapkodott levegőért, bámulva a kristály felszíne alatti kavargást.

- Ott, abban a szekérben - mutatott Vaster egy kupac megfeketedett fára, mit csak néhány kerékküllő különböztetett meg a többi ugyanilyen rakástól. Baynarah ásni kezdett a félig elporladt halomban, s már csak a lába látszott. A Dal erőre kapott, átsöpörve a lassan Vaster felé induló Tayon.

- Add oda - suttogta olyan hangon, mit csak nehezen ismert fel sajátjaként.

- Nem - suttogta vissza Vaster, szemét a gömb szívében tükröződő színekre szögezve -, az enyém.

Baynarahnak még több percébe telt, mire keresztülásta magát a roncsokon, de olyan kincset, mint Vaster, nem lelt. Majdnem minden megsemmisült, s ami megmaradt, a legnagyobb jóindulattal is csak középszerűnek lehetett nevezni: törött nyílvesszők, páncéltöredékek, guarcsontok. Csalódottan kászálódott ki a napfényre.

Tay egyedül állt a szakadék szélén.

- Hol van Vaster?

Tay pislantott, vállat vonva fordult unokahúga felé, s fintorgott:

- Visszaszaladt, hogy mindenkinek elbüszkélkedjen legújabb zsákmányával. Találtál valami érdekeset?

- Nem igazán. Talán nekünk is vissza kellene mennünk, mielőtt Vaster fecsegése miatt bajba jutunk.

Tay és Baynarah sietve vágott útnak. Tay tisztában volt vele, hogy Vastert nem találják otthon, mikor megérkeznek, hogy Vaster sosem fog hazaérni. A kristálygömb békésen pihent erszényében, egy kupac szemét alatt, mit hirtelenjében rakott rá. Teljes szívéből kívánta, hogy visszatérjen a Dal, űzze el a szurdok és a hosszú, néma zuhanás emlékét. A fiúcska annyira megdöbbent, hogy már egy sikolyra sem maradt ideje.


Zamiel

Előző: Nincs

Összefoglaló: A mérgezett ének

Következő: A mérgezett ének II