CsK:A hátvéd
A várat tartani kell. Nem számít az ár, Cascabel csarnok falait sosem vehetik be, ám ez csekély vigasz volt Menegur számára. Éhezett. Igazság szerint sosem volt még ennyire éhes. Az erőd kútja ellátta akár a Negyedkorig elegendő vízzel, de a gyomra minden pillanatban táplálékot követelt.
A szekérnyi készlet szinte gúnyosan állt az udvar sarkában, ami egy rakománynak igen megerőltető lehetett, de azért ha sokáig figyelte az ember, már-már észrevette a szekér száját, amint vigyorogni kezd. Képzelődik. Mikor Magányvára királyának serege elvonult Cascabel csarnokaiból, elég embert hagyott itt hátvédként és egy társzekeret, hónapokra elegendő étellel. A következő napon szemrevételezte az éléstárat, és semmi ehetőt nem talált a szekéren. Egymás után nyitotta ki a ládákat, és mind tele volt a hadsereg morrowindi portyázása során szerzett légmedúza páncélokkal. Északi szövetségeseik talán azt hitték az alig áttetsző anyagról, hogy kétszersült kocsonyával. Ha a dunmer karaván, amitől rabolták ez árut, tudomást szerezne a helyzetről, bizonyára a tengerig gurulnának a fetrengős röhögéstől és talán még ott sem tudnák abbahagyni. Lehet, hogy a szekér is ezért vigyorog Menegurra ilyen törvénytelen módon.
Menegur arra gondolt, hogy zsoldos társai és Aerin unokahúga is szórakoztatónak találnák a helyzetet. Aerin, aki elismert szaktekintély a légmedúza vérteket illetően, és ért mindenféle könnyű páncélhoz, most bizonyára nem mulasztaná el megemlíteni, hogy ez keménysége okán ehetetlen. Sajnos nincs itt, hogy élvezhetné a helyzet iróniáját, gondolta Mengur keserűen. Visszatért Morrowindbe, mielőtt a király serege elvonult volna, előnyben részesítve egy körözött szökevény életét a hideg Égkoszorún.
A Cascabel csarnokai védelmének tizenhatodik napjára elfogyott minden fű és gaz az udvarról. Az egész vár ki lett pucolva, rothadó gumók a szeméthalmokból, száraz virágcsokrok a hercegnő hálókamrájából, majdnem minden rovar és patkány áldozatul esett az éhező védőknek. A könyvtár fanyar tintaízű ehetetlen törvénykönyveit keverték maradék kenyérmorzsákkal. Menegur még a mohát is lekaparta a kövekről. Lehetetlen volt nem tudomásul venni, éhen fognak halni, mielőtt a hadsereg visszatér megtörni az ostromzárat.
- A legrosszabb az egészben - mondta Menegur, aki utóbb már magában beszélt - tudni, hogy milyen közel van az étel.
Hatalmas almáskert terült el közvetlenül a vár falain kívül. A napfény csábítóan csillant meg a gyümölcsökön, és a kegyetlen szél kínzóan édes illatokat hozott Cascabel felé.
Mint a legtöbb bosmer, Menegur is íjász volt. A nagy és közepes távolságú harc mestere, de ha kimerészkedne az almáskertbe, az ellenség táborába, közelharcban nem tartana ki sokáig. Tudta, eljön az idő, mikor ki kell mennie, de félte azt a napot. Végül egyedül maradt a várban, és az a nap is eljött.
Menegur először viselt légmedúza vértet, érezte a porszerű, majdnem bársonyos felületét, ahogy a bőréhez ért. Volt egy alig érzékelhető pulzálás, amit a légmedúza mérgező húsának maradék életjeleként ismert fel, a legyengült méreg még a halál után hónapokkal is bizsergést okozott. Különös módon úgy érezte, erőt ad neki. Aerin az érzetet pontosabban le tudta volna írni, ahogyan azt is, hogyan védekezzen légmedúza páncélban.
Az éj leple alatt Menegur kimászott a hátsó várkapun, és egy ormótlan kulccsal bezárta maga mögött. Olyan halkan közelített az almafák felé, ahogy csak tudott, mégis észrevette egy őr. Maradj nyugodt, emlékeztette magát Menegur Aerin tanítására, csak akkor mozdulj, amikor rád támad. Az őr pengéje megcsúszott a páncélon, és balra pattant kibillentve a fiatal férfit egyensúlyából. Ez volt a trükk, fel kell készülni a csapásra, majd egyszerűen az ütéssel együtt kell mozogni, engedni, hogy a rugalmas páncél elnyelje a becsapódás erejét.
Használd ki az ellenfél lendületét ellene, szokta mondogatni Aerin.
Sok összecsapása volt az almáskertben, de minden baltacsapás és minden kardsuhintás hatástalan maradt. Almákkal megrakodva Menegur megkezdte vesszőfutását a kapu felé. Becsapta s bezárta maga mögött a kaput, és bőséges lakomát rendezett az almákból.
A bosmer minden héten kilopózott almát szedni. Az őrök már számítottak portyázásaira, de mivel rendszertelenül járt ki, és mindig kicselezte támadóit, nem kapták el. Így élte magányos napjait Cascabel csarnokaiban.
Négy hónappal később, mikor épp almaszedésre indult, Menegur hangos lármát hallott az első kapu felől. Biztos távolból figyelve a csoportot a Király címeres pajzsát, Cascabel hercegét és az ellenséges Farrun királyát vélte felfedezni. Nyilvánvaló, hogy fegyverszünetet kötöttek.
Menegur kaput nyitott, és a vegyes hadsereg beözönlött az udvarra. Farrun sok lovagja rázott vele kezet. Elnevezték Almáskerti Árnyéknak, hogy kifejezzék csodálatukat önvédelmi tudása iránt, és bocsánatot kértek tőle, amiért megpróbálták megölni.
- Hiszen tudod, csak a munkánkat végeztük...
- Alig maradt alma az ágakon - mondta Magányvára királya.
- Nos, a széleken kezdtem, és úgy haladtam befelé - magyarázta Menegur - hoztam egy kicsit a patkányoknak is, hogy elő tudjam csalogatni őket, így jutottam egy kis húshoz.
- Az utóbbi hónapokat a békeszerződés részleteinek kidolgozásával töltöttük - mondta a király. - Ez nagyon kimerítő volt. A herceg visszakapja tulajdonába a várat, de van még egy kis elintézendő dolog. Te zsoldos vagy, és te felelsz a saját kiadásaidért. Ha az én alattvalóm lennél, a helyzet sokkal egyszerűbb lenne, de vannak bizonyos régi szabályok, amiket tiszteletben kell tartanunk.
Menegur felkészült a csapásra.
- A probléma az - folytatta a király - hogy a Herceg nagyon sok termését vetted el. Ésszerűen számolva is elfogyasztottál legalább annyit, mint a zsoldod, sőt még többet is. Nyilvánvalóan nem akarhatom, hogy a vár védelmében végzett remek munkád ellenére a körülmények miatt kár érjen, de el kell ismerned, hogy fontos a régi szabályok megtartása.
- Természetesen - válaszolt Menegur, befogadva a csapást.
- Örömmel hallom - mondta a király. - Becslésünk szerint tartozol Cascabel hercegének harminchét birodalmi aranypénzzel.
- Amit örömmel fizetek ki magamnak, kamatostul az őszi betakarítás után - mondta Menegur. - Még több is maradt a fákon, mint ti azt gondoltátok volna.
A két király és a herceg merev tekintettel bámult a bosmerre.
- Egyetértettünk abban, hogy szigorúan ragaszkodunk a régi szabályokhoz. Nekem pedig sok időm volt olvasgatni, amíg ti a békeszerződésen dolgoztatok. A Harmadkor 246. évében IV. Uriel uralkodása alatt a Birodalmi Tanács az Égkoszorú körüli tulajdonviták lezárása végett hozott egy határozatot. Eszerint bárkinek, aki több mint három hónapig birtokában tart egy kastélyt, odaadatik a birtok és az azzal járó cím. Ez egy jó törvény, megakadályozza, hogy egy távoli és idegen földesúr kezére jusson egy birtok. - Menegur mosolygott, mert érezte mennyire hasonlatos ez ahhoz, mikor eltérít egy csapást - Így hát törvény szerint én vagyok Cascabel hercege.
A hátvéd fia azóta is bírja Cascabel hercegének címét, és ő termeszti a legízletesebb almát az egész birodalomban.
