CsK:A fekete nyílvessző I
Még fiatal voltam, mikor Woda hercegnője felbérelt a nyári palotájának lakájaként. A neves arisztokráciáról való tapasztalataim igen korlátozottak voltak addig a napig. Megfordultak ott gazdag kereskedők, diplomaták, hivatalnokok, akiknek fontos feladatai voltak Őstövesdben, de az én rokonaim messze álltak ezektől a köröktől.
Nem volt kész családi üzlet, amit továbbvihettem volna felnőtté válásom után, de a nagybátyám hallott egy birtokról, messze a várostól, ahol szolgákat kerestek. Olyan távolságban volt, hogy igen valószínűtlennek tűnt, hogy bárki is jelentkezne a feladatra. Már öt napon keresztül jártam Valenvadon erdeit, mikor találkoztam egy lovas csoporttal, akik az én irányomban haladtak. Három bosmer férfi, egy bosmer nő, két breton nő és egy dunmer férfi voltak, a kinézetükből ítélve kalandozók.
- Te is Moliva felé tartasz? - kérdezte Prolyssa, a breton nők egyike, miután bemutatkoztunk.
- Nem tudom mi az - válaszoltam. - Én lakájnak szeretnék jelentkezni Woda hercegnőjénél.
- Elviszünk a kapujához - mondta a dunmer, Missun Akin, miközben felültetett maga mellé a lovára. - De nem lenne bölcs megemlítened Őnagysága előtt, hogy molivai tanulók kísértek. Mármint ha tényleg a szolgálatába kívánsz állni.
Akin magyarázott miközben továbblovagoltunk. Moliva volt a legközelebbi falu a hercegnő birtokához, ahol egy híres-neves íjász telepedett le, hosszú katonai szolgálat után. A neve Hiomaste volt, és bár visszavonult, elfogadott tanítványokat, akik az íjászat művészetéről akartak tanulni. Idővel, mikor a jó tanár híre elterjedt, egyre több és több diák érkezett, hogy a mestertől tanulhasson. A breton nő egészen a Sziklaföld nyugati végéből jött. Akin egészen a Morrowind nagy vulkánjánál lévő házától utazta végig a kontinenst.. Megmutatta az ébennyilakat, amiket a szülőföldjéről hozott. Még soha semmit nem láttam, ami olyan fekete lett volna.
- Ahogy mi hallottuk - mondta Kopale, az egyik bosmer férfi -, a hercegnő egy birodalmi, akinek a családja már régebb óta itt él, minthogy a birodalom megalakult volna. Úgy gondolnád, hogy hozzászokott már Valenvadon lakosaihoz. Semmi nem állhatna messzebb az igazságtól. Megveti a falut, az iskolát, mindent.
- Gondolom, ő akarja irányítani az egész forgalmat az erdeiben - nevetett Prolyssa.
Hálásan fogadtam az információkat, és egyre ijesztőbbnek találtam a hercegnővel való első találkozásom gondolatát. A kastély képe, amit a fák között láttam kibontakozni, semmivel sem enyhítette félelmemet.
Egyáltalán nem hasonlított egy épületre sem, amit eddig láttam Valenvadonban. Egy hatalmas kő és vas építmény, lőrésektől csipkés oromzattal, mint egy hatalmas szörnyeteg kitátott pofája. A kastély melletti fák jó része régóta ki volt döntve: alig tudom elképzelni, mekkora botrányt okozott, és a gondolatba is beleborzongok, hogy mennyire tarthattak a bosmer lakosok a Woda hercegnőjétől, hogy megengedték ezt. Helyettük egy széles szürkészöld sáncárok gyűrűzte körbe a kastélyt, így úgy nézett ki, mintha egy tökéletes, mesterséges szigeten állt volna. Láttam már hasonló látképeket a Birodalmi Provinciában és sziklaföldi kárpitokon, de a szülőföldemen még soha.
Egy őr áll a kapunál, úgyhogy itt most elválnak útjaink - mondta Akin, miközben megállította a lovát. - Azt hiszem jobb, ha nem ásod el magad már most azzal, hogy velünk voltál.
Megköszöntem útitársaimnak, és jó szerencsét kívántam nekik a tanulmányaikhoz. Ők továbblovagoltak, én gyalog folytattam az utamat. Néhány perccel később, a főkapu előtt találtam magam. Mikor a kapuőr megértette, hogy az inasi állás iránt érdeklődöm, továbbengedett, és jelzett egy másik őrnek, hogy eresszék le a felvonóhidat, és engedjenek át a sáncárkon.
Még egy utolsó biztonsági pont volt: a főajtó. Egy hatalmas vasrengeteg, Woda címerével a tetején, több vasgerendával megerősítve, egy egyszerű arany kulcslyukkal. Az őrt álló ember kinyitotta az ajtót, és beengedett a komor, szürke kőépítménybe.
Őfelsége a szalonjában fogadott. Vékony volt és ráncos, mint egy hüllő, egy egyszerű vörös köntösbe öltözve. Lerítt róla, hogy soha nem mosolygott még. A meghallgatásom egyetlen kérdésből állt.
- Tudsz valamit arról, milyen inasnak lenni egy birodalmi nemes hölgy szolgálatában? - a hangja ősinek tűnt.
- Nem, felséged.
- Jó. Egy szolga sem érti meg mit kéne tenni, és különösen idegesít ha azt hiszik, hogy tudják. Fel vagy véve.
Az élet a kastélyban örömtelen volt, de legalább az inasi pozíció nem követelt túl sokat. A napok nagy részében semmit nem kellett tennem, azt kivéve, hogy kívül maradjak a hercegnő látóterén. Ilyenkor általában pár mérföldet gyalogoltam a Moliva felé vezető úton. Tulajdonképpen nem volt semmi különös a faluval kapcsolatban, rengeteg hasonló hely volt Valenvadonban. De a közeli hegyoldalon ott állt Hiomaste mester íjász akadémiája, és én gyakran kaptam fel az ebédemet, és ott fogyasztottam el, miközben néztem a gyakorlatozókat.
Prolyssa és Akin néha odajött hozzám utána. A társalgásunk Akinnal nagyon ritkán tért el az íjászattól. Bár nagyon kedveltem, Prolyssát elbűvölőbb beszélgetőtársnak találtam, nemcsak mert egy nagyon helyes breton lány volt, hanem mert az íjászat birodalmán túl más is érdekelte.
- Van egy cirkusz Sziklaföldön, amit még kislány koromban láttam, Tollpihe Cirkusz a neve - mondta az egyik sétánk közben, ami a fák közt vezetett. - Már ott vannak, mióta csak az eszemet tudom. Meg kell nézned őket, amint alkalmad nyílik rá. Játszanak színdarabokat, és nekik vannak a legelbűvölőbb akrobatáik és íjászaik, akiket valaha is láttam. Az én álmom, hogy csatlakozhassak hozzájuk, ha már elég jó vagyok.
- Honnan fogod tudni, hogy mikor vagy már elég jó íjász? - kérdeztem.
Nem válaszolt, és mikor megfordultam, rájöttem, hogy eltűnt. Zavarodottan körbenéztem, aztán meghallottam a nevetését a felettem lévő fáról. Ott ült az egyik ágon és vigyorgott.
- Mi van, ha nem íjászként csatlakozom, hanem akrobataként? - kérdezte. - Vagy mindkettő. Úgy gondoltam, Valenvadon az a hely, amit meg kéne néznem, hogy eldönthessem, mit tanuljak. Itt az a sok jó tanár, akik a fákon ugrálnak. Azok a majomemberek.
Megtekeredett, megtámasztotta a bal lábát mielőtt a jobbjával előrébb szökkent volna. Egy pillanattal később átugrott a szomszédos ágra. Alig tudtam megszólalni.
- Az Imgára gondolsz? - hebegtem. - Nem félsz olyan magasan?
- Tudom, közhely - mondta, miközben egy még magasabb ágra szökkent -, de a titka, hogy soha ne nézz le.
- Nem akarsz lejönni?
- Hát, talán tényleg le kéne - mondta. Már legalább 30 láb magasan volt, kitartott kezekkel egyensúlyozva egy keskeny ágon. Rágrimaszolt a kapura, ami épp csak kivehető volt a lombkoronák között. Ez a fa tulajdonképpen pont olyan közel van, amilyen közel valaha is kerülni szeretnék a hercegnőd palotájához.
Visszatartottam a lélegzetem, amint lelibbent az ágról, bukfencezve, amíg le nem ért a földre, a térdeit gyengéden behajlítva.
- Ez a trükk - magyarázta. -, reagálni a becsapódásra, mielőtt az megtörténne.
Elmondtam neki meggyőződésemet, hogy nagy attrakció lenne ő a Tollpihe Cirkuszban. Persze, most már tudom, hogy ez nem így történt.
Azon a napon, ha jól emlékszem, korán vissza kellett térnem. Egy volt azok közül a ritka napok közül, mikor volt valami dolgom, illetve hasonló, amit meg kellett csinálnom. Mikor a hercegnőnek vendégei voltak, ott kellett lennem a kastélyban. Nem mintha lett volna bármi különös dolgom, kivéve hogy "bevetésre" készen álljak az ebédlőben. A pincérek és cselédlányok mindent megtettek, hogy az étel tálalva legyen, és el is mosogattak, az inas csak egyszerű díszítés volt, formalitás.
De legalább fültanúja lehettem a drámának ami következett.
|
Előző: Nincs |
Összefoglaló: A fekete nyílvessző |
Következő: A fekete nyílvessző II |
