CsK:A Szent Tanú
Írta: Enric Milnes
Találkoztam már bárónőkkel és kéjnőkkel, császárnőkkel és boszorkányokkal, harcos hölgyekkel és békés szutykosokkal, de egy olyan nővel sem, mint az Éjanya.
És ez sosem fog újra megtörténni.
Író vagyok, illetve egy kis hírnévvel rendelkező költő. Ha megmondanám neked a nevemet, talán már hallottad volna, de nagyon valószínű, hogy nem. Az utóbbi évtizedekben otthonomként fogadtam el Őrszem városát Pörölyföld partján, és más művészek, festők, kárpitszövők és írók társaságát élveztem. Az ismerőseim közül senki sem ismert egy orgyilkost sem, még kevésbé a királynőjüket, a Vérvirágot, a Halálhölgyet, az Éjanyát.
Nem mintha nem hallottam volna róla.
Néhány éve az a szerencse ért, hogy találkozhattam Pelarne Assival, egy tisztelt tudóssal aki Pörölyföldre jött, hogy anyagot gyűjtsön Diagna rendjéről szóló könyvéhez. Egy esszéje, a "[[CsK:A_sötétség_testvérei|A_sötétség_testvérei" és a Ynir Gorming által írt "Tűz és Sötétség: A Halál Testvériségei" hitelesnek tekintett könyvek a tamrieli orgyilkosrendekről. Szerencse, hogy maga Gorming is Őrszemben volt, és az a kiváltság jutott nekem, hogy kettejükkel üldögéljek egy sötét skoomaodúban a város dohos nyomornegyedében. Miközben füstölgettünk, a Sötét Testvériségről, a Morag Tongról és az Éjanyáról beszéltünk.
Nem vontuk kétségbe, hogy az Éjanya örökéletű vagy legalábbis nagyon sokáig él, Assi szerint valószínűleg néhány nő - és talán pár férfi - vette birtokba a megbecsült címet az évezredek során. "Nem volna logikusabb azt állítani, hogy csak egyetlen Éjanya létezik, mint hogy Őrszemnek csak egy királya volt." - jelentette ki.
Gorming azt állította, hogy sosem létezett Éjanya, legalábbis nem volt emberi. Az Éjanya Mephala maga volt, akit a Testvériség Sithis után elsőként tisztelt.
- Nem hiszem, hogy létezik akármilyen módja annak, hogy biztosan megtudjuk - mondtam diplomatikusan.
- Biztosan van rá mód. Beszélhetsz a csuklyás alakkal a sarokban - suttogta Gorming vigyorogva.
Azelőtt észre sem vettem azt az embert, aki magában ült, csuklyával takart szemekkel, aki látszólag éppen annyira része volt a helynek, mint az érdes kő és a takarítatlan padló. Visszafordultam Ynirhez, és megkérdeztem, miért pont ő tudhat valamit az Éjanyáról.
- Ő egy Sötét testvér - sziszegte Pellarne Assi. - Ez olyan nyilvánvaló, mint a holdak. Még viccelni se merj arról, hogy megkérdezed Róla.
Más témákra tértünk át a Morag Tonggal és a Testvériséggel kapcsolatban, de sohasem felejtettem el a magányos ember képét, aki a semmit és a mindent nézi, a piszkos szoba sarkában, ahol skoomagőzfoszlányok lebegtek körülötte, mint a szellemek. Amikor hetekkel később megláttam Őrszem utcáin, követtem.
Igen, követtem. Az olvasó ésszerűen kérdezheti: "miért" és "hogyan". Nem hibáztatlak érte.
A "hogyan" egyszerűen annak a kérdése, mennyire jól ismerem a városomat. Nem vagyok tolvaj, különösen nem biztos lábú és csendes, de az évtizedek óta bensőségesen megismertem Őrszem sikátorait és utcáit, melyeken érdemes végigbaktatni.
Tudom, mely hidak recsegnek, mely épületek vetnek rendellenesen hosszú árnyékokat, milyen időközönként kezdik az őshonos madarak esti daluk elhuhogását.
Viszonylag könnyen tartottam az iramot a Sötét testvérrel, a halló- és látótávolságán kívül.
A válasz a "miért"-re még egyszerűbb. Megvan bennem a született író természetes kíváncsisága. Amikor egy új ritka állatot látok, meg kell figyelnem. Ez az író átka.
Követtem a köpenyes embert a város mélyére, egy szűk sikátoron keresztül, ami épphogy egy rés volt két bérház között, egy görbe kerítésen át, és hirtelen a csodával határos módon olyan helyen voltam, amit még soha nem láttam.
Egy kis temető volt egy udvaron, egy tucatnyi vén korhadt fa sírkővel. Egyik épületnek sem volt errefelé néző ablaka, tehát senki nem tudta, hogy ez a kicsinyített nekropolisz létezik.
Senki, kivéve az ott álló hat férfit és egy nőt. Meg engem.
A nő azonnal meglátott, és intett, hogy jöjjek közelebb. Futhattam volna, de - nem, mégse. Egy rejtélyre bukkantam, éppen a megszokott Őrszemben, és nem hagyhattam ott.
Tudta a nevemet, egy édes mosollyal mondta ki. Az Éjanya egy kis öreg hölgy volt pihés fehér hajjal, ráncos almához hasonlítható arccal, ami még mindig őrizte az ifjúság hevét, barátságos szemekkel, melyek kékek voltak, mint az Iliac-öböl. Lágyan megfogta a karomat, amíg leültünk a sírok felé, hogy megvitassuk a gyilkosságot.
Nem volt mindig Pörölyföldön, nem volt mindig elérhető közvetlen megbízásra, de úgy látszott, élvezi a beszédet az ügyfeleivel.
- Nem azért jöttem, hogy felbéreljem a Testvériséget - mondtam tisztelettudóan.
- Akkor miért vagy itt? - kérdezte az Éjanya. A szemével mindig az enyémbe tekintett.
Megmondtam, hogy többet akarok róla tudni. Nem vártam erre választ, de kaptam.
- Nem kifogásolom a történeteket, amiket ti, írók megálmodtok rólam - kuncogta. - Néhányuk nagyon mulattató, néhány még jót is tesz az üzletnek. Különösen szeretem a vonzó, díványon lebzselő sötét nőt Világfi Carlovac képzelgéseiben. Igazság szerint az én történetemből nem lehet túl drámai mesét faragni. Tolvaj voltam, réges-rég, még mikor a Tolvajok Céhe még épp csak megalakult. Olyan kellemetlen, amikor körbe kell lopakodni a házat betörés közben, és sokunk azt találta a leghatékonyabbnak, ha megfojtja a ház lakóját. Csak a kényelemért. Azt javasoltam a Céhnek, hogy rendünk egy része szentelje magát a gyilkosság művészetének és tudományának.
- Számomra nem látszott vitás elgondolásnak - vont vállat az Éjanya. - Voltak specialistáink betörésben, zsebmetszésben, zártörésben, orgazdaságban, a munka összes fontos részében. De a céh szerint a gyilkosságra bátorítás nem tenne jót az üzletnek. Túl sok, túl sok, érveltek.
- Talán igazuk volt - folytatta az öreg hölgy. - De felfedeztem, hogy ebből lehet hasznot húzni, ugyanebből, a hirtelen halálból. Nem csak kirabolhatja valaki az áldozatát, hanem meg is ölheti pénzért, ha vannak ellenségei, ami gazdagoknál gyakran előfordul. Másképp gyilkoltam az embereket, miután ezt felfedeztem. Miután megfojtottam őket, két követ nyomtam a szemükbe, egy feketét és egy fehéret.
- Miért? - kérdeztem.
- Egyfajta névjegyem volt. Író vagy - nem akarod, hogy a könyveiden szerepeljen a neved? Nem használhattam a nevem, de azt akartam, hogy a leendő ügyfeleim megismerjenek engem és a munkámat. Már nem csinálom, nincs rá szükség, de akkoriban ez volt az aláírásom. Híre kelt, és hamarosan igen sikeres üzletem lett.
- Ez lett a Morag Tong? - kérdeztem.
- Nem, kedvesem - mosolygott az Éjanya - A Morag Tong régen az én időm előtt megvolt már. Tudom, hogy öreg vagyok, de annyira azért nem. Csupán felbéreltem néhány orgyilkosukat, amikor elkezdtek szétesni az utolsó Potentát meggyilkolása után. Nem akartak többé a Tong tagjai lenni, és mivel én voltam az egyetlen említésre érdemes gyilkoscsoport, csatlakoztak.
A következő kérdésemet óvatosan fogalmaztam meg.
- Most megöl, mert mindezt elmondta?
Szomorúan bólintott, nagymamásan sóhajtva.
- Olyan kedves, udvarias fiatalember vagy, utálok véget vetni az ismeretségünknek. Nem gondolom, hogy tennél egy-két engedményt az életedért cserébe, vagy mégis?
Örökös szégyenemre, beleegyeztem. Azt mondtam, hogy semmit nem fogok mondani a találkozásunkról, ami - ahogyan az olvasó láthatja - olyan ígéret volt, amit évekkel később úgy döntöttem, nem tartok be. Hogy miért veszélyeztettem az életem?
Azok miatt az ígéretek miatt, amiket viszont betartottam.
Segítettem az Éjanyát és a Sötét Testvériséget olyan tettekben, melyek túl véresek, hogy papírra vessem őket. Reszket a kezem, ha azokra az emberekre gondolok, akiket elárultam attól az éjszakától kezdve. Megpróbáltam verseket írni, de a tinta vérré látszott változni. Végül elmenekültem, megváltoztatva a nevem, egy olyan helyre megyek, ahol senki nem ismer.
És megírtam ezt. Az Éjanya igaz történetét, azokból a beszélgetésekből a találkozásunk éjszakáján. Ez lesz az utolsó dolog, amit valaha is megírok, tudom. És minden szava igaz.
Imádkozz értem.
Szerkesztői megjegyzés: Bár eredetileg névtelenül adták ki, sosem merült fel kérdés a szerző kilétét illetően. Minden laikus, aki ismeri Enric Milnes költő munkáit felismeri a hasonló hangnemet és stílust az olyan könyveivel, mint az "Alik'r". Röviddel a megjelenés után Milnes-t meggyilkolták. A gyilkost nem találták meg. Megfojtották és két követ, egy feketét és egy fehéret nyomtak a szemgödrébe. Igen brutálisan.
