CsK:2920. - Napkelte (II)
2920. Napkelte havának 3. napja
Artaeum szigete, Nyár-sziget
Sotha Sil mozdulatlanul figyelte tanítványait, ahogy egymás után emelkedtek a levegőbe a hatalmas gyümölcsfa törzsénél. A terméstől és virágoktól roskadozó ágak elég magasan voltak ahhoz, hogy csak a legjobbak érhessék el őket, így tényleg csak a rátermetteknek volt esélye arra, hogy teljesítsék a mesterüktől kapott feladatot. A fiatal tanoncok többségének ugyan sikerült megkaparintania egy-egy gyümölcsöt, de a leérkezést már kisebb eleganciával tudták megoldani. Hamarosan azonban, aznap először, Sotha Silnek elismerően bólintania kellett.
- Elég nagy és érett, elfogadható! - mondta, ahogy az utolsó tanítvány a kezébe adta a gyümölcsöt és virágját. A mester egyetlen mozdulattal újra a fához forrasztotta a letépett terméseket, majd egy másikkal a megdöbbent kísérőit kapta föl, akik akaratlanul is félkörbe rendeződtek körülötte. Ekkor egy aprócska gömb lebegett ki hófehér köpenye egyik ujjából, majd hamarosan megállt úgy, hogy mindegyik tanonc jól láthassa.
- Mi ez? - kérdezte rezzenéstelen arccal.
Az beavatottak megértették, hogy mit kér tőlük mesterük. Mindannyian becsukták szemüket, majd erősen koncentrálni kezdtek a kicsi tárgyra. Az energiájának egyedi rezgése volt, mint a legtöbb anyagi és szellemi testnek, ami megtöltötte a teret. Egy negatív lenyomat, ami mégis sokkal többet árul egy gyakorlott mágusnak, mint az anyagi forma.
- Egy golyó! - jelentette ki egy fiatal északi, Welleg, halk kuncogást váltva ki ezzel társaiból, de még a szemöldökét ráncoló Sotha Silből is.
- Ha nem tudsz normálisan válaszolni, akkor legalább ne tegyél ilyen szórakoztató kijelentést. - mormogta a varázsló, majd a leginkább zavarban lévő fiatal elf lányra nézett.
- Lilatha, te tudod?
- Ez egy grom - suttogta bizonytalanul Lilatha -, amit a dreughok hagynak maguk után a k-k-kr-krevinasim során.
- Karvinasim, de egész jó. Most mondd el, hogy mi is ez pontosan?!
- Nem tudom. - vallotta be Lilatha, és a többiek is a fejüket csóválták.
- A dolgok megértésének több útja van, - kezdte az oktatást Sotha Sil - Egy közönséges ember ránéz egy tárgyra, és megpróbálja beilleszteni azt, az ő általa ismert világba. Azok, akik ismerik a régi elfeledett módszereket, jártasak a misztikumban, ránéznek egy tárgyra és megpróbálják beazonosítani azt, az általuk ismert tanok szerint. De ahhoz, hogy valamit teljesen megérts, még egy utat végig kell járnod. A tárgyat a tanok és az igazság útján is meg kell vizsgálni, csak így alkothatsz teljes képet róla. Ebben az esetben, ez tényleg egy grom, egy dreugh készítette anyag, egy olyan fajé, ami messze a kontinens északi és nyugati partján él. Mindegyikük életében eljön egyszer az az év, amikor átmennek a Karvinasimon, és rövid ideig járhatnak a szárazföldeken. Ezt követően visszatérnek a tengerekbe és elpusztítják bőrüket, szerveiket, amelyek a szárazföldi léthez szükségesek voltak. Aztán pedig kihányják ilyen kicsi kis golyókban, mint ez itt. Grom. Dreugh hányás.
Miközben a tanoncok undorodó pillantásokat vetettek az émelyítő gömböcskére, Sotha Silben újra felrémlett, miért is szereti annyira ezt a leckét...
2920. Napkelte havának 4. napja
A Birodalmi Város, Cyrodiil
- Kémek, - mormolta dühösen a császár, miközben gőzölgő fürdőjében ült, és a lábfején éktelenkedő dudort bámulta. - Kémekkel és árulókkal vagyok körülvéve!
Rijja, a császár khajiit ágyasa most is a háta mögött ült, és lágyan simogatta testét, miközben lábait dereka köré fonta. Az évek során már kiismerte annyira Remant, hogy tudja, mikor van szüksége igazán egy olyan érzéki nőre, mint ő. Ha urának ilyen hangulata volt mint most, legtöbbször csendesen hallgatott, megpróbálta gyengédséggel lecsillapítani indulatait, és csak akkor szólalt meg, ha kérdést intéztek hozzá. A császár ezt most is megtette:
- Rijja mondd, mit gondolsz arról, ha egy alak rálép a Császári Felség lábára, és csak úgy odaveti "Sajnálom, Császári Felség"? Nem gondolod, hogy a "Kérem, bocsásson meg Császári Felség" sokkal helyénvalóbb? "Sajnálom" ez úgy hangzik, mintha az a fattyú argóniai csak azt akarta volna mondani, sajnálom, hogy te vagy a Császár. Vagy még inkább, hogy azt reméli, elveszítjük a háborút Morrowinddel.
- Mitől lesz jobb kedved? - kérdezte Rijja. - Attól, ha megkorbácsoltatod? Úgy emlékszem említetted, ez a gyík Léleknyugta ura. A korbács majd megtanítaná arra, hogy legközelebb figyeljen hová lép!
- Az apám talán megtette volna, sőt a nagyapám lehet, hogy kivégeztette volna ezért, de engem nem érdekel. Feltéve legalábbis addig, amíg tisztelnek engem, és nem szőnek összeesküvéseket a hátam mögött! A fiam Juilek is lehetne egy kicsit óvatosabb. Féltem őt Rijja!
- Bíznod kell valakiben!
- Én csak benned bízom! - mosolygott a császár, és lassan megfordult, hogy megcsókolja szeretőjét.
- És mi van a Potentátussal és a tanáccsal?
- Kémek és árulók mindannyian. De amíg te hűséges vagy hozzám, képes vagyok rá, hogy irányítsam akár az egész világot! - Reman átölelte ágyasát, majd szeretkezni kezdtek...
2920. Napkelte havának 16. napja
Mournhold, Morrowind
Turala Mournhold hatalmas fekete, ékkövekkel díszített kapujánál állt. A dermesztő téli hideg, süvítő jeges széllel párosult, így aki csak tehette, a házak melegében töltötte még a nappalt is. De ő nem érzett semmit...
A herceg dühösen fogadta a hírt, hogy kedvenc ágyasa teherbe esett és parancsba adta, hogy tartsák távol tőle. Bár Turala többször is megpróbált a közelébe férkőzni, újra és újra beszélni vele, az őrök ezt mindig megakadályozták. Végül, kétségbeesésében saját családjához fordult segítségért, és elmondta nekik az igazat. De bárcsak ne tette volna. Hazudhatott volna bármit, hogy gyermekének apja egy zsoldos, egy vándor, vagy bárki más, de semmiképpen sem egy, az Indoril-házból származó herceg. Tudta, hogy apja úgy fog cselekedni, ahogy bármelyik más büszke Redoran családfő tett volna a helyében.
Keze még mindig sajgott a vörös-fekete sebtől, a száműzetés jelétől, amivel könnyes szemű apja bélyegezte meg. De még a sebtől is jobban fájt szívének a herceg kegyetlensége, akit oly régóta szeretett. Most tekintetével a város előtt elterülő havas dombokra meredt. Kicsavart, élettelen, alvó fák mindenütt, szürke, felhős égbolt. Valószínűleg nem lenne senki Morrowindben, aki befogadná. Messzire kell mennie, nagyon messzire. Lassan, szomorú léptekkel indult el, és maga mögött hagyta a várost, ahol oly sokáig boldog volt.
2920. Napkelte havának 16. napja
Senchal, Anequina (Elsweyr)
- Mi bánt, kedvesem? - kérdezte Hasaama királynő meglepően rosszkedvű férjétől. A Szerelem Napja olyan ünnep volt, amin soha senki nem szomorkodott, az emberek ilyenkor elfeledkeztek a mindennapi gondjaikról. Általában a király is vidám volt, végigtáncolta az estét a rengeteg vendéggel, de most kivételesen korán visszavonult lakosztályába. Mikor felesége megtalálta, komoran, semmibe révedő tekintettel, a fekete takarójába burkolózva feküdt az ágyában.
- Nem bírom kiverni a fejemből annak az istenverte bárdnak a történetét, Polydorról és Eloisaról. - mormogta - Miért kellett olyan nyomasztónak és lehangolónak lennie?
- De hát nem ez az igazság a történetben, kedvesem? Nem a világ kegyetlen törvényei miatt pusztultak el?
- Nem számít mi az igazság, csak az a lényeg, hogy az a rohadt bárd, egy rohadt történetet ad elő, és én nem fogom megengedni neki, hogy ezt még egyszer megtegye! - Dro'Zel király felpattant az ágyról, szemei könnybe lábadtak - Mit is mondott, honnan jött? - rázta meg a királynőt.
- Azt hiszem valahonnan a Valenvadon keleti részén fekvő Gilverdaleből. Mit akarsz tenni, uram? Uram!
Dro'Zel már nem hallotta felesége szavait, néhány lépéssel kint termett a folyosón, majd felsietett lakótornyába. Ha Hasaama királynő tudta is volna, hogy mit tervez kedvese, akkor sem próbálta volna megállítani. Az utóbbi időben nagyon kiszámíthatatlanná, érzelmi kitörésekre hajlamossá vált, de felesége nem is gyanította, hogy mennyire elhatalmasodott már rajta az őrültség, és hogy valójában mennyire is gyűlöli a történetet, amit a bárd mesélt el arról, hogy mennyi kegyetlenség és romlottság lakozhat egy halandó ember lelkében...
2920. Napkelte havának 19. napja
Gilverdale, Valenvadon
- Jól figyelj rám, - mondta az öreg ács, és megfogta a vele szemben álló nő vállát. - Ha a harmadik cellában van a réz, akkor a másodikban van az arany kulcs, ha a másodikban van az arany, akkor a harmadikban van a réz. És ha a másodikban van a réz, akkor az elsőben van az arany.
- Értem, szóval a legelső cellában lesz az arany kulcs, igaz?
- Nem! Bár kevés az időnk, de megpróbálom elmagyarázni még egyszer!
- Mamaaaa! - mondta sírva a kisgyerek, miközben az anyja köpenyének ujját cibálta.
- Egy pillanat drágám, az anyu most egy bácsival beszél! - mormolta a nő a szavakat, miközben a rejtvény megoldására próbált koncentrálni, amit az egyre erősödő szél és a hangzavar szinte lehetetlenné tett. - Ha a második cellában van a réz, akkor az elsőben van az arany kulcs!
- Nem! - mondta az öreg ács türelmetlenül - A harmadikban van a réz, ha a másodikban...
- Mammaaa! - kiáltotta a kisgyerek halálra rémülve. Az anyja végre odanézett.
A város főterén hatalmas világos-vörös köd gomolygott, és lassan nyelte el a körülötte lévő épületeket. Az egyre terebélyesedő förgeteg előtt pedig, a fülsüketítő szélviharban ott lépdelt egy vörös bőrű óriás, Molag Bal a démon. Mosolygott...
2920. Napkelte havának 29. napja
Gilverdale, Valenvadon
Almalexia megállította hófehér lovát a hatalmas iszapos mocsár közepén, hogy hátasa végre ihasson egy kis vizet. Meglepődve vette észre, hogy az állat nemcsak, hogy nem kívánja a zavaros folyó vizét, hanem szinte undorodik tőle. Ez a tény nagyon lesújtotta az úrnőt. Tudta, Mournholdtól idáig nagyon kimerítő iramban haladtak, lova pedig hamarosan ki fog száradni, ha nem iszik semmit. Leszállt a lóról, majd miután néhány halk szót suttogott a fülébe, csatlakozott a kíséretéhez.
- Hol vagyunk most? - kérdezte.
Az egyik hölgy elővett egy térképet a hengeres bőrtokjából, majd széthajtotta.
- Ha minden igaz akkor hamarosan elérjük Gilverdale városát.
Almalexia becsukta szemeit, majd néhány másodperc múlva újra kinyitotta őket. Nem volt felkészülve arra a vízióra amit látott. Lassan lehajolt, majd felvett a földről egy mocskos téglát, egy törött csontot és szorosan a szívéhez szorította őket.
- Folytatnunk kell az utunkat Arteumba. - suttogta csendesen.
Az év története az Első Termés kötetében folytatódik.
|
Előző: 2920. - Hajnalcsillag |
Összefoglaló: 2920. - Az Első Kor utolsó éve |
Következő: 2920. - Első Termés (III) |
