CsK:2920. - Fagyhullás (X)

Innen: Elder Scrolls Lapok

2920. - Fagyhullás (X)
Az Első Kor utolsó éve - 10. kötet
Nagyszabású történelmi regényciklus az Első Kort lezáró év Morrowind és a Birodalom szempontjából fontos eseményeinek személyes pillanatairól. A 10. hónap során Mournhold hercegének száműzött kedveséből tehetséges boszorkány lesz, korábbi utitársa pedig bosszút forral egykori megbízója, Vivec ellen. Mindeközben a császári udvarba egy fiatal ragada lány érkezik a császár kivégzett szeretőjének pótlására.
Világfi Carlovac tollából

2920. Fagyhullás havának 10. napja
Phrygias, Sziklaföld

Az előttük álló valami csillogó szemmel pislogott, száját nyitogatta, mintha újra tanulná hogyan is működik. Nyál csorgott, lógott tépőfogairól. Turala eddig még sosem látott hozzá hasonló hüllőszerű masszív lényt, ami úgy áll hátsó lábain mint egy ember. Mynistera lelkendezve tapsolt.

- Gyermekem - kárálta - Oly messzire jutottál oly rövid idő alatt. Mire gondoltál amikor ezt a daedrát megidézted?

Eltartott egy percig amíg Turala visszaemlékezett, hogy egyáltalán gondolt-e valamire. Kimerítette, ahogy keresztülnyúlt a valóság szövetén Oblivion birodalmába, ahogy kitépte onnan ezt az utálatos teremtményt, ahogy erre a világra szólította elméje erejével.

- A vörös színre gondoltam - mondta Turala - A vörös egyszerűségére és tisztaságára. Azután... elfogott a vágyakozás és kimondtam a varázslatot. És ezt sikerült előidéznem.

- A vágy hatalmas erő egy fiatal boszorkányban - mondta Mynistera. - Ebben az esetben pedig minden a helyén van. Ez a daedra nem más, mint a szellemi erő megnyilvánulása. Vajon ugyanilyen könnyedén el is tudod engedni?

Turala lehunyva szemeit kimondta az elbocsátó igét. A szörny, miközben még mindig zavarodottan pislogott, elhalványult, mint egy festmény a napfényen. Mynistera elkápráztatottan nevetve átölelte sötételf tanítványát.

- Sosem hittem volna, hogy egy hónap és egy nap múlva már többre viszed, mint az összes többi itt tanuló nő. Hatalom árad ereidben, Turala, úgy érinted a szellemvilágot, mintha a szeretődet érintenéd. Egy napon te fogod vezetni ezt az iskolát - látom előre.

Turala mosolygott. Szerette ha dicsérték. Mournhold hercege dicsérte bájos arcát; családja pedig finom modorát, egészen addig, míg a nő meg nem becstelenítette őket. Cassyr egyszerű társ volt, semmi más. Bókjai semmit nem jelentettek. De Mynistera egész más volt, nála otthon érezte magát.

- Hosszú évekig fogod még vezetni az iskolát, nagy nővér - mondta Turala.

- Így is szándékozom tenni. Ám jóllehet, a szellemek csodálatos társak, és hiba nélkül megmondják az igazat, gyakran bizonytalanok a mikorral és a hogyannal kapcsolatban. Igazán nem hibáztathatod őket. A mikor és hogyan nem sokat jelent nekik. - Mynistera a kunyhó ajtaját kinyitva beengedte az őszi szellőt, ami rövid kergetőzés után messzire űzte a daedroth után itt maradt kesernyés, büdös füstöt. - Feladatot adok neked. El kell menned Nyugalmba. Csak két hét az oda-vissza út lóháton. Vidd magaddal Doryathát és Celephynát. Bármennyire is szeretnénk önellátóak lenni, vannak növények, amiket nem tudunk itt termeszteni, és úgy tűnik, hamarosan nagy mennyiségű ékkövet kell majd elköltenünk. Fontos, hogy a városiak úgy ismerjenek meg, mint a Skeffington iskola bölcseinek egyikét. Meg fogod látni, hogy a közismertség áldásai jócskán ellensúlyozzák a vele járó kényelmetlenségeket.

Turala a nő kívánsága szerint járt el. Nővéreivel lóra szállt, Mynistera kihozta Bosrielt, Turala öt hónapos gyermekét egy anyai búcsúcsókra. A boszorkányok szerették az apró dunmer gyermeket, kinek atyja egy komisz herceg, és aki vad ayleid elfek között született egy erdőben a Birodalom szívében. Turala tudta, hogy akár életükkel fogják védelmezni gyermekét. Sok csók és búcsúszó után a három ifjú boszorkány kilovagolt a napfényes lombú fák közé, vörös, sárga és narancs lepel alatt.

2920. Fagyhullás havának 12. napja
Dwynnen, Sziklaföld

Egy szerda reggelen az Undok Görény tavernában hatalmas volt a tolongás. A szoba közepén lévő gödörben harsányan égett a tűz, szinte baljós ragyogást vetve a törzsvendégekre. Árnyékuk az arcturiai eretnekek kivégzése inspirálta faliszőnyegre hasonlított. Cassyr a szokásos helyét foglalta el unokatestvérével, és egy korsó sört rendelt.

- Láttad már a Bárót? - kérdezte Palyth.

- Igen, az Urvaius palotában fog nekem munkát adni - mondta Cassyr büszkén. - De ennél többet nem mondhatok. Meg kell értened, államtitok, meg effélék. Mi a fenéért vannak itt ennyien ma este?

- Egy hajórakománnyi sötételf érkezett a kikötőbe. A háborúból jöttek. Alig vártam, hogy ideérj, és bemutathassalak nekik, mint veterán társukat.

Cassyr elpirult, de aztán gyorsan visszanyerte lélekjelenlétét ahhoz, hogy megkérdezze:
- Mit keresnek itt? Fegyverszünet van?

- Nem ismerem a teljes történetet - mondta Palyth -, de állítólag a Császár és Vivec újra tárgyalnak. Ezeknek a fickóknak pedig valami dolguk van, amit nagyon el akartak intézni, és úgy találták, az öböl eléggé nyugis hely hozzá. Az egyetlen módja annak, hogy többet tudjunk meg, ha beszélünk a fejükkel.

Ezzel Palyth megragadta rokona karját, és olyan hirtelen húzta keresztül a báron, hogy Cassyrnak igen erőszakosan kellett volna szembeszegülnie, ha nem akart volna vele menni. Dunmer utazók négy asztalnyi helyet foglaltak el, a helyiekkel együtt nevettek valamin. Többségük barátságos, jól öltözött fiatalember volt, akik egyre szélesebb és vadabb mozdulatokkal gesztikuláltak, ami feltehetően az elfogyasztott likőrnek volt köszönhető.

- Elnézést - szakította félbe Palyth a beszélgetést. - Félénk kuzinom, Cassyr is megjárta a hadak útját, harcolt az élő istenért, Vivecért.

- Az egyetlen Cassyr, akiről valaha is hallottam - mosolygott szélesen és részegen az egyik dunmer, majd megrázta Cassyr szabad kezét. - Sápadt Cassyr volt, aki, mint Vivec mondta, a legrosszabb kém volt a történelem során. El is veszítettük Ald Marakot a kontársága folytán. Csak a te érdekedben, barátom, remélem sosem fognak vele összekeverni.

Cassyr mosolygott és meghallgatta a fajankó történetét a bukásáról, persze olyan túlzásokkal teletűzdelve, amitől harsányan röhögött az egész asztaltársaság. Több szem is felé fordult, de a helybéliek közül senkinek sem fordult meg a fejében, hogy a történet bolondja épp ott áll előttük. A legnagyobb fájdalmat azonban unokatestvére pillantásai okozták, azé a fiatal legényé, aki azt hitte, hogy Dwynnenbe egy igazi hős tért vissza. Egy biztos, mire a Báró fülébe jut a történet, addigra hatalmassá fog duzzadni hülyesége.

Lelke minden zugában gyűlölet ébredt, és elátkozta Vivecet az élő istent.

2920. Fagyhullás havának 21. napja
A Birodalmi Város, Cyrodiil

Corda vakító fehér palástban, a Hegathe Morwha konzervatórium papnőinek uniformisában érkezett a Városba, épp az első téli vihar elvonultával. A felhőket napfény törte meg, és egy szép tizenéves ragada lány jelent meg a széles sugárúton kíséretével a Palota felé lovagolva. Míg nővérei nyúlánk, vékony termetűek voltak, gőgös és szögletes arcvonásokkal, Corda apró, kerek arcú leányka volt, hatalmas barna szemekkel. A helybéliek gyorsan megtették összehasonlításaikat.

- Még egy hónap sem telt el Rijja úrnő kivégzése óta - suttogott egy szobalány, kikukucskálva egy ablakon és szomszédjára kacsintott.

- És zárdában sem telt még el egy hónap - bólintott rá a másik, tovább boncolgatva a botrányt. - Ez is megéri a pénzét. A nővére sem volt épp ártatlan és nézd, miként végezte.

2920. Fagyhullás havának 24. napja
Dwynnen, Sziklaföld

Cassyr a kikötőben állt, és az ólmos esőt figyelte, ahogy a vízre hullt. Milyen kár, hogy hajlamos a tengeri betegségre. Semmi sem maradt már számára sem Tamriel keleti, sem pedig nyugati végében. Vivec meséje a silány kémecskéről eljutott minden tavernába. Dwynnen bárója elbocsátotta. Semmi kétség, még Tőrsuhatagban is, sőt Hajnalcsillagban, Aprópillében, Rimmenben és Otthonzöldében is ismerik a történetet, és talán még Akavirban és Yokudában is ezen csámcsognak. Talán az lenne a legjobb, ha levetné magát a hullámok közé, és elmerülne. Azonban ez a gondolat nem sokáig maradt meg a fejében; nem a kétségbeesés hajszolta, hanem a düh. Tehetetlen düh, amit nem tudott kitölteni semmin és senkin.

- Bocsáss meg uram - szólt egy hang a háta mögül, kicsit megijesztve a háthoz tartozó komor bámészt. - Sajnálom ha megzavartalak valamiben, de azon tűnődtem, vajon tudnál-e ajánlani egy olcsó szállást, ahol eltölthetném az éjszakát?

Fiatal ember volt, észak szülötte. Zsákot vetett át vállán. Nyilvánvalóan most szállt partra. Hetek óta ez volt az első olyan tekintet, ami nem úgy tekintett rá, mint egy kolosszális és híres idiótára. Persze ez nem nagyon segített rajta, sem komor kedvén, de azért barátságos volt.

- Égkoszorúból érkeztél? - kérdezte Cassyr.

- Nem uram, épp oda tartok - mondta a fickó - Őrszemből jövök, azelőtt pedig Stros M'kaiból, azelőtt pedig a valenvadoni Erdőszív volt az állomásom. Előtte meg a nyár-szigeti Artaeumban szálltam meg. Nevem Welleg.

Cassyr bemutatkozott, és megrázta Welleg kezét. - Szóval Artaeumból jöttél? Psijic vagy?

- Nem, uram, többé már nem. Kicsaptak.

Tudsz valamit a daedra idézésről? Tudod, átkot akartam mondani egy bizonyos hatalmas illetőre, aki egyesek szerint egy élő isten, de nem voltam túl sikeres. A Báró nem enged színe elé, de a Bárónőnek szimpatikus vagyok és beengedett az Idéző Csarnokba - Cassyr kiköpött. - Minden rituálét elvégeztem, áldozatokat mutattam be, de semmi sem lett belőle.

- Ez Sotha Sil, a régi mesterem miatt lehet - válaszolt Welleg némi keserűséggel a hangjában. - A daedra hercegek beleegyeztek, hogy nem idézheti meg őket bármiféle amatőr, legalábbis amíg a háború véget nem ér. Csak a Psijic-ek beszélhetnek a daedrákkal, meg egy pár nomád sámán és boszorkány.

- Azt mondod boszorkányok?

2920. Fagyhullás havának 29. napja
Phrygias, Sziklaföld

Sápadt napfény remegett a ködlepte erdő fölött amint Turala, Doryatha és Celephyna lovaikat hajtották. A talaj nedves volt, vékony dér borította, és csomagokkal megrakottan eléggé csúszósnak találták a kövezetlen utat a dombokon át. Turala próbálta fékezni lelkesedését a hazafelé úton. Nyugalm kész kaland volt, imádta, ahogy félelemmel és elismeréssel vegyes tekintettel néztek rá a városiak. De az utóbbi pár napban már semmi másra nem tudott gondolni, mint, hogy visszatér gyermekéhez és nővéreihez.

Zord szél csapta előre haját, semmi mást nem látott, csak az utat maga előtt. Nem hallotta, amint egy lovas közelít hozzájuk, egészen addig, míg melléjük nem ért. Mikor odafordult és meglátta Cassyrt, felkiáltott meglepetésében és örömében, hogy egy régi barátot üdvözölhet. Arca sápadt és megviselt volt, de a nő ezt pusztán az utazásnak tudta be.

- Mi szél hozott vissza Phrygiasba? - mosolygott. - Nem érezted magad jól Dwynnenben?

- De igen - mondta Cassyr - Szükségem van a Skeffington segítségére.

- Utazz velünk! - válaszolt Turala. - Elkísérlek Mynistera elé.

Négyen folytatták útjukat, a boszorkányok nyugalm-beli történetekkel traktálták Cassyrt. Nyilvánvaló, hogy ritka mulatság volt Doryatha és Celephyna számára, hogy elhagyhatták az Öreg Barbyn farmját. Ott születtek, mint a Skeffington boszorkányok lányai és unokái. A szokványos sziklaföldi élet épp olyan egzotikus volt számukra, mint Turala számára. Cassyr keveset beszélt, de mosolygott, és apró biccentésekkel bátorította további történetekre a boszorkányokat, akiknek persze nem kellett sok biztatás. Szerencsére Cassyr ostobaságának története nem jutott el a fülükbe, vagy legalábbis nem szóltak róla.

Doryatha épp egy zálogházba zárt tolvajról szóló kocsmai történet közepén járt, amikor ismerős dombra kanyarodott az útjuk. Hirtelen abbahagyta a történetet. A csűrnek itt kellett volna lennie valahol, de nem volt. A többiek is a ködbe fúrták tekintetüket, és egy pillanattal később már teljes erejükből száguldottak oda, ahol régebben a Skeffington kunyhó állt.

A tűz már régen kihunyt. Csak hamvak, csontvázak és törött fegyverek maradtak. Cassyr egy ork rablótámadás nyomait ismerte fel.

A boszorkányok szinte lezuhantak lovaikról, a maradványok között futkároztak, jajgatva. Celephyna talált egy tépett és véres ruhadarabot, amiben Mynistera köpenyére ismert. Zokogva szorította hamuszín arcához. Turala Bosriel nevét sikoltotta, de az egyetlen válasz a kormos maradványok között hamvakat kergető szél hangja volt.

- Ki tette ezt? - sikította, arcát könnyek barázdálták. - Esküszöm, megidézem a pokol összes tüzét! Mit tettek a gyermekemmel?

- Én tudom ki tette - mondta Cassyr halkan, leszállt lováról és a nő felé sétált. - Láttam már ezeket a fegyvereket korábban. Attól tartok, a dwynneni gonosztevő volt, de azt nem hittem, hogy valaha is rád talál. Ezt Mournhold hercegének bérgyilkosai tették.

Szünetet tartott. A hazugság könnyen jött. Improvizált. Mi több, azt is érezte, hogy a nő hitt neki. A herceget érintő neheztelését, mit annak kegyetlensége váltott ki, tompította ugyan az idő, de nem oltotta ki. Egyetlen pillantás az égő szemekbe azt mondta Cassyrnak, hogy a nő bármikor képes lesz megidézni a daedrákat, és rettenetes bosszút állni mindkettőjük sérelméért Morrowinden.


Luc

Előző: 2920. - Kandallótűz (IX)

Összefoglaló: 2920. - Az Első Kor utolsó éve

Következő: 2920. - Alkonyat (XI)