CsK:2920. - Eső Keze (IV)
2920. Eső Keze havának 3. napja
Hidegszállás, Oblivion
Sotha Sil, miközben derékig merült a jéghideg sós vízbe, olyan gyorsan sietett keresztül a palota legsötétebb termein, ahogy csak tudott. Halandók nem léphettek az Oblivion sötétségébe, de az időnként ide látogató élő istent is mindig más fogadta. Körülötte, a sötétségben alig kivehető nádasban, undorító, kocsonyás élőlények rejtőztek, akik közeledtére először hangosan kuruttyolni kezdtek, majd fehér fénnyel pukkantak szét. Érzékszerveit és tudatát váltogatva ostromolták a halál képei és szaga, néha pedig a legédesebb virágok illata. Sokszor járt már a daedra nagyuraknál Oblivionban, de minden alkalommal valami más várta.
Ám ő már ismerte a démonhercegek módszereit, és nem hagyta magát letéríteni útjáról.
A középső, félig beomlott, boltozatos teremben a nyolc legnagyobb hatalommal bíró démonúr várta őt. Azura, a Hajnal és az Alkony Hercegnője, Boethiah, az Összeesküvés Hercege, Herma-Mora a Tudás Hercege, Hircine a Vadász, Malacath az Átkok Istene, Mehrunes Dagon, a Pusztítás Hercege, Molag Bal a Kárhoztató és Sheogorath az őrült.
2920. Eső Keze havának 5. napja
Arteum szigete, Nyár-sziget
- Gördítsétek el a követ! - kiáltotta Sotha Sil, hangja a barlang sötét szájából visszhangzott.
A tanoncok azonnal cselekedtek, mentális erejüket felhasználva elgörgették a hatalmas sziklatömböt, ami elzárta az Álom Barlang bejáratát, aztán pedig vártak. Néhány hosszú perc telt el, végül meglátták a felbukkanó mesterüket, akinek hamuval borított arcáról fáradtság és kimerültség tükröződött. Úgy érezte hónapokig, évekig lehetett ott lent, de valójában csupán néhány nap telt el távozása óta. Ahogy lassan kitántorgott a járatból, Lilatha elé sietett, megmarkolta kezét, hogy segítsen neki a járásban. Sotha Sil visszautasította kedvességét egy erőtlen mosollyal, nem akart gyengének tűnni tanítványai előtt.
- Végül is... sikerrel jártál? - kérdezte tőle az elf lány, miközben kikísérte a szabadba.
- A démonurak, akikkel beszéltem, nem szegték meg régi egyezségünket, nem válaszoltak és nem is fognak válaszolni egyszerű halandók hívására. A gilverdalei katasztrófáért csakis egy nagy hatalmú mágus, vagy boszorkány lehet a felelős, akinek kéréseit meghallgatják a démonhercegek.
- És mit ígértél nekik eme régi egyesség fejében? - kérdezte az északi fiú, Welleg.
- A szerződések, amiket a démonokkal kötöttünk - válaszolta Sotha Sil, miközben elindult Iachesis palotája felé, hogy találkozzon a Psijic Rend mesterével -, nem tartoznak egyetlen halandóra sem.
2920. Eső Keze havának 8. napja
A Birodalmi Város, Cyrodiil
A városban tomboló vihar vadul csapkodta a Herceg hálószobájának ablakát, nedves levegőt sodorva be a gyógynövények és füstölők szagával telített fülledt helyiségbe. Juilek nem tudott aludni, nyitott szemekkel meredt maga elé, miközben az utóbbi néhány hét eseményein járt az esze. Elmélkedéséből kopogtatás riasztotta fel.
- Elnézést Uram, hogy ilyen késői órában zavarom, de levele érkezett a Császárnőtől. Aggódva érdeklődik az Ön egészsége után.
- Ó, hát ennyire törődnek velem a szüleim?! - nevetett hangosan a herceg, majd elkérte Savirien-Choraktól a levelet.
- Az természetes dolog, ha egy anya aggódik a gyermeke miatt.
- Az én családomban semmi sem természetes, akaviri. A száműzött anyám azt hiszi, apám árulónak tart engem, és ő mérgezett meg. - Juilek bosszúsan feküdt vissza párnái közé. - Pedig a Császár mindig is óvott az összeesküvésektől. Hányszor mondta, hogy fogadjak fel előkóstolót, ahogyan ő is teszi.
- Igen, vannak árulók az udvarban. Hadd emlékeztessek rá, hogy lassan már három hete vagy az ágyhoz kötve, miközben már megfordult itt a birodalom szinte minden orvosa. De azt mindegyikőjük elismeri, hogy kezdesz végre talpra állni.
- Remélem, igazad van akaviri, és hamarosan elég erős leszek ahhoz, hogy én vezessem a cyrodiili seregeket Morrowind ellen.
2920. Eső Keze havának 11. napja
Arteum szigete, Nyár-sziget
A termen keresztbe hosszú, márvánnyal szegélyezett árok kígyózott végig. Mélyén pokoli tűz tombolt, de a mellette álló tanoncok szerencséjére a márvány csapdájába esett lángok csak tehetetlenül mardosták a verem széleit. Bár próbáltak szilárd, komoly arcot vágni, ahogy az egy igazi Psijic tanítványhoz illik, Sotha Sil kísérőinek félelme épp oly érzékelhető volt, mint a vibráló levegő melege. Mesterük, miután elmormolta a tűz immunitás varázsigéit, minden megerőltetés nélkül ereszkedett le a lángok közé, majd miután megmerítkezett a forróságban, ugyanilyen könnyedséggel kapaszkodott ki a másik oldalon, sértetlenül. Még csak hófehér köpenye sem perzselődött meg.
- Ne feledjétek, a védelem erőssége attól függ, mennyi energiát visztek be a varázslatba, és hogy mennyire vagytok felkészültek - mondta. - Mindezekhez akaratotok és képzeletetek a kulcs. Nincs szükségetek olyan igékre, melyek ellenállóvá tesznek titeket a lángokkal, vagy akár a forró levegővel szemben, hisz az immunitás majd megvéd titeket. Ugyan érezni fogjátok a tűz érintését, az éhségét, de ekkor majd eszetekbe jut, hogy nem tehet kárt bennetek.
A tanoncok bólintottak, majd egymás után kezdték meg varázslataikat és ereszkedtek le a verembe. A lángok elnyelték alakjukat, de Sotha Sil tudta, nem eshet bajuk, ha kitart az akaratuk. A legjobbak közülük egészen odáig mentek, hogy felmarkoltak egy-egy kisebb lángocskát, felhizlalták levegővel, majd engedték, hogy a kiterebélyesedő tűz eggyé váljon karjukkal. Mesterük mosolygott.
Thargallith, a Rend fő felügyelője ekkor lépett be a terembe.
- Sotha Sil! Almalexia megérkezett a szigetre. Iachesis mondta, hogy értesítselek.
Bár Sotha Sil épp csak egy pillanatra fordult el a tanoncoktól, a kiáltásokból és sikolyokból már tudta mi történhetett. A fiatal északi, Welleg nem hajtotta végre pontosan a varázslatot, így most egész teste lángolt. Az égett bőr és haj szaga megrémítette a többieket, akik azért küzdöttek, hogy kisegítsék bajba jutott társukat az árokból, de a lépcső túl messze volt. Sotha Silnek cselekednie kellett. Egyik kezével eloltotta az immár veszélyessé vált lángokat, majd megégett kísérőjére idézett egy gyógyító varázst.
- Pár perc, és megyek Thargallith, de most még feltétlenül el kell intéznem valamit. Almalexia addig legalább megszabadulhat az út porától. - Ahogy a felügyelő elhagyta a termet, Sotha Sil újra tanítványai felé fordult. - A félelem sose töri meg a varázslatokat, ellentétben a kétséggel és felkészületlenséggel. Welleg mester! Csomagold össze a dolgaidat, holnap reggel hajó jön érted, és elvisz a kontinensre. Nincs helyed közöttünk!
Sotha Sil ígérete szerint miután elküldte Welleget, a könyvtárba sietett Iachesishez és Almalexiához, akik már várták őt. A forró teát iszogató istennő most még szebbnek tűnt a szemében, bár igaz, sosem látta még őt kócos hajjal, csupán egy hosszú pokrócba burkolózva. Hosszú fekete köpenyei mind a kandalló előtt lógtak, vizesen és nyirkosan. Ahogy megpillantotta az ajtóban rég nem látott barátjának alakját, azonnal mellette termett és átölelte őt.
- Talán úszva tetted meg az utat Morrowindből? - kérdezte mosolyogva Sotha Sil.
- Nem dehogy - viszonozta a mosolyt Almalexia. - Az egész partvidéken esik Églesőtől délre.
- Meg tudnám oldani, hogy soha többé ne essen ezen a szigeten, de néha sajnos elhibázom mind Nyár-sziget, mind a kontinens időjárását. De hát, vannak olyanok, akik mindig, mindenben sikerrel járnak. Ez az eltérések világa. Na, ha már az eltérésekről beszélünk, mi is ez a háború ügy? - mondta Iachesis.
- Az előbbivel arra az emberre céloztál, akinek vérontásai már lassan nyolcvan éve sújtják a kontinenst, mester?
- Igen, azt hiszem ő az egyik személy - rándította meg vállát az öreg elf. - Szóval mi van azzal a háborúval?
- Ha Sotha Sil nem tér vissza Morrowindbe, elveszítjük - mondta Almalexia, arcáról eltűnt a mosoly. - Vízióm vannak és voltak, tudom, hogy beteljesedhetnek.
Sotha Sil néhány másodpercig csenden meredt maga elé, majd megszólalt.
- Vissza kell térnem Morrowindbe.
- Ahogy téged ismerlek, ha meg kell tenned valamit, akkor meg fogod tenni - suttogta Iachesis. - A Psijic Rend tagjai soha nem eltéríthetőek. Háborúkat vívnak meg az emberek az idők folyamán, birodalmak omlanak össze és születnek újjá, menned kell, ahogyan nekünk is.
- Mit jelentsen ez? Talán elhagyod Arteumot mester?
- Nem, nem egészen. A sziget fogja elhagyni a tengert. Pár év múlva a köd, ami most jótékony homályba borítja ezt a földet, el fog tűnni, és akkor eljön a távozásunk ideje. A természet felügyelői vagyunk, de manapság már túl sok felügyelő van Tamrielen. Menni fogunk és majd visszatérünk, ha újra szükség lesz ránk, de ez már egy másik kor története...
Az öreg elf lassan felemelkedett székéből, majd kortyolt egy utolsót poharából, és az ajtó felé indult.
- Ne késsétek le az utolsó hajót!
Az év története a Második Termés kötetében folytatódik.
|
Előző: 2920. - Első Termés (III) |
Összefoglaló: 2920. - Az Első Kor utolsó éve |
Következő: 2920. - Második Termés (V) |
