CsK:Csont II
A Elder Scrolls Lapok wikiből
- Nem gondolod, hogy ez a történet így is elég szörnyű? - hitetlenkedett Garaz. Hogy a ménkűbe lehetne ez még szörnyűbb?
- Ez csak egy csel - gúnyolódott Xiomara, miközben rendelt két újabb korsó kombogyó párlatot és egy üveg flint Garaznak. - Mi rosszabb jöhet még egy olyan történetben, amelyben rothadó állattetemek, rabszolgák öldöklése és a kannibalizmus játssza a főszerepet.
- Ne merészelj szembeszállni velem! - morgott Hallgerd amiatt, hogy hallgatói nem méltányolják elbeszélői stílusát. - Hol is tartottam?
- Arslik Oan az ura annak az erődnek, amit az emberevő és kegyetlen északiak ostromolnak - mondta Xiomara rezzenéstelen arccal. - Azután, hogy sok halott és több sikertelen kísérlet után vízhez jutott, volt egy hihetetlen nevű kovácsa, Gorkith, és a megmaradt rabszolgái a valaha volt első csontvértekben. Egy közülük sikeresen tért vissza valamicske vízzel.
- Ez csak egy teli kancsó víz volt - mondta Hallgerd hátradőlve székében és folytatta a történetet -, és Arslik Oan szinte mind meg is itta, a maradékot pedig odaadta a számára oly kedves kovácsának, Gorkithnak, az utolsó cseppeket pedig annak a néhány tucat rabszolgának, akik még éltek. Ez az életben maradáshoz is alig volt elegendő, nemhogy a szomjukat eloltotta volna. Szükségessé vált egy újabb expedíció, azonban csak egy csontvértjük maradt és csak egy túlélő a csoportból.
- A tizennyolcból csak egy szolga tudott kicsúszni az északiak markából, viselve a csodálatos csontvértedet - mondta Arslik Oan Gorkithnak. - Ennyi csak egynek elegendő vizet tud hozni. Épp ezért, mivel matematikailag kettőnkkel együtt ötvenhat fő maradt az erődben, szükségünk van még ötvennégy vértre. Mivel azonban maradt egy, így csak ötvenhármat kell készíteni. Eszerint ha hárman térnek majd vissza, elég víz lesz neked, nekem és azoknak, akik vissza tudnak térni. Nem tudom, azután mihez kezdünk majd, de ha tovább várunk, nem marad elég szolga, hogy hozzanak akár csak pár napra elegendő vizet.
- Értem - nyögte Gorkith. - De hogyan fogom megcsinálni a vérteket? Elhasználtam az összes állati csontot az első készletre.
Arslik Oan olyan parancsot adott Gorkithnak, amelyet csak rémséges módon lehetett teljesíteni. Tizennyolc órán belül mégis elkészült.
- Mit értesz azon, hogy Arslik Oan olyan parancsot adott Gorkithnak, amit csak rémséges módon lehet teljesíteni? - kérdezte Xiomara. - Mi volt a parancs?
- Majd meglátjátok - mosolygott Hallgerd. - Én döntöm el a történet menetét, akárcsak azt, hogy mit mondok és mit titkolok el.
Tizennyolc óra múlva Gorkithnak ötvenhárom csontvértje volt a szolgák számára - mondta Hallgerd, folytatva, nem gondolva komolyan Xiomara előbbi közbevágását. - Egyetlen parancsként meghagyta, hogy a szolgák gyakorolják a vértek használatát és több ideig hagyta őket gyakorolni, mint az előzőeket. Nemcsak azt tanulták meg, hogyan lehet mozogni és megállni gyorsan a vértben, hanem azt is, hogy hogyan tudnak oldalra nézni, hogy lássák az ütést, mielőtt még az elérné őket; s hogy hogyan tudnak elugrani, hogy hol vannak a páncél megerősített pontjai a mellkas közepén és az altesten, hogyan tudnak úgy természetellenesen mozdulni, hogy azzal lefogják az ütéseket. Még egy műütközetre is volt idő, mielőtt kimentek volna a kannibálok közé.
A szolgák nagyszerűen mozogtak a vértekben. Közvetlenül az indulás után csak nagyon kevés, tizenöt szolga esett áldozatul. Csupán tízet gyilkoltak meg, miközben folyt a vízgyűjtés. Ezek történtek, amikor a dolgok nem éppen Arslik Oan tervei szerint mentek. Huszonegy rabszolga érte el a dombokat a teli korsókkal, s csak nyolc ért be a kastélyba, a többieket ugyanis akadályozták az északiak. De ez több volt, mint amire előre számított, s Arslik Oan fel volt háborodva.
- Teljesen biztosak vagytok benne, hogy nem kellett volna inkább elszöknötök? - üvöltözött az oromzatról.
Végül is beengedte a túlélőket. Három meghalt, míg arra várt, hogy kinyissák a kaput. Másik kettő is meghalt, mihelyst belépett az udvarra. Egy eszelősen viselkedett, körbe-körbe járkált, nevetett és táncolt, mígnem hirtelen összeesett. Ez azt jelentette, hogy öt korsónyi víz jutott négy emberre: a két túlélőre, Arslik Oanra és Gorkithra. Mint a birtok ura, Arslik Oan magának tartotta fenn a plusz korsót, a többit viszont egyenlően osztotta el.
- Egészen korrekt vagy - ráncolta rosszallóan szemöldökét Garaz. Ez a történet egyre szörnyűbb.
- Csak várj - mosolygott Hallgerd.
A következő reggel Arslik Oan egy halálosan csendes erődben ébredt. Nem jött moraj a falakról, sem a munka zaja az udvarból. Felöltözött és körbejárta az erődöt. Úgy tűnt, a hely teljesen kihalt. Arslik Oan lesétált a fegyverkovács műhelyéhez, de az ajtó zárva volt.
- Nyisd ki - mondta Arslik Oan türelmesen. - Beszélnünk kell! Harminc az ötvennégy szolgából sikeresen eljutott a folyóig és vizet is gyűjtött. Kétségkívül elszöktek néhányan és egy csoport nem élte túl az expedíciót, mert meg kellett rendszabályoznom, de matematikailag ez így is ötvenöt százalékos túlélési arány. Ha te, én és a két megmaradt szolga megyünk legközelebb, kettőnknek életben kell maradnia.
- Zilian és Gelo elszöktek éjszaka a vértjeikben - hallatszott az ajtón Gorkith sírása.
- Ki az a Zilian és az a Gelo?
- A két megmaradt rabszolga - ők már nincsenek.
- Ez bosszantó - mondta Arslik Oan. - De mi mégsem adhatjuk fel. Matematikailag...
- Hallottam valamit éjszaka - nyafogott Gorkith. - Mintha lépések lettek volna, amik keresztülmentek a falon, és más hangok is voltak. Különösen beszéltek, mintha nem tudták volna rendesen mozgatni az állkapcsukat, de ráismertem egyre.
Arslik Oan sóhajtott, kedvére téve szegény kovácsának.
- És ki volt az?
- Ponik.
- És ki az a Ponik?
- Azoknak a szolgáknak az egyike, akik akkor haltak meg, amikor az északiak megmérgezték a vizünket. Egyike annak a sok-sok rabszolgának, aki meghalt, és akit fel kellett használnunk. Mindig kedves volt, panasz nélküli társ, ezért jegyeztem meg a hangját. - Gorkith elkezdett zokogni. - Megértettem amit mondott.
- Mi volt az? - kérdezte sóhajtva Arslik Oan.
- Add vissza a csontjaim! - Gorkith hangja sikító volt. Egy percnyi csönd, aztán újabb, még hisztérikusabb zokogás következett.
- Gondoltam, hogy ez következik - nevetett Xiomara.
- Ettől kezdve nem lehetett mit tenni a kováccsal - mondta Hallgerd, kicsit bosszankodva a közbevágás miatt -, így Arslik Oan lehúzta az egyik rabszolga csontvértjét és beleöltözött. Az udvaron gyakorolt, hogy természetesen és kényelmesen tudjon mozogni ebben a közepes páncélzatban. Négy órán keresztül bokszolt, cselezett, hárított, sprintelt, ugrott, szökellt és úgy általában véve fickándozott benne. Amikor úgy érezte, hogy elfáradt, árnyékba vonult és ledőlt egy kicsit.
A királyi trombita hangjára ébredt. Leszállt az éj, és egy percre azt hitte, hogy álmodik. Akkor a riadó újra felhangzott, messze a távolban, de tisztán. Arslik Oan felugrott és futott a bástyára. Néhány kilométerre meglátta a követeket és a roppant nagy, jól felfegyverzett kíséretük közeledését. Ők voltak, ilyen hamar! Egyik-másik északi megdöbbenve nézte a dolgot odalenn. Bár vadak voltak, most megismerték, milyen is az, amikor egy hatalmasabb erő közeledik.
Arslik Oan vidáman rohant Gorkithhoz. Az ajtó még mindig zárva volt. Kopogott, hízelgett, kérte, hogy nyissa ki, majd fenyegetőzött. Végül talált egy kulcsot az egyik olyan fémkupacban, amit még nem olvasztottak be.
Úgy tűnt, hogy Gorkith alszik, de ahogy Arslik Oan közelebb ért, látta, hogy a kovács szája tátva, szeme kitágulva, és a karjai természetellenesen össze voltak fonva a háta mögött. Közelebb érve nyilvánvalóvá vált, hogy a kovács halott. Mi több, arca és egész teste be volt esve, akár egy sertés üres húgyhólyagja.
Mintha valami mozgott volna a falon keresztül... mint egy lépés, csak pépes. Arslik Oan méltóságteljesen a hang irányába fordult.
Első látásra semmi több nem látszott, mint egy növekvő buborék a fal egyik repedésében. Aztán hússzínű, zselés anyag bukkant elő, ami tisztára úgy nézett ki, mint egy arcrészlet. Egy petyhüdt, alaktalan arc, nagy homlokkal és laza, fogatlan állkapoccsal. A test többi része a repedésen át szivárgott elő: egy kevés izom és vér. Arslik Oan mögött és mellett egyre több lett a mocorgás, egyre több rabszolga folyt elő a repedésekből. Aztán mind körülötte volt és felé nyúlt.
- Add nekünk! - nyögte Ponik, nyelve lógó állkapcsából gurult ki. - Add nekünk vissza a csontjainkat!
Arslik Oan letépte magáról a csontvértjét és a padlóra dobta. Száz ujj, sőt több nyúlt be a kis helyiségbe.
- Ez nem elég.
A kannibálok már eltűntek, mire a király követei megérkeztek Arslik Oan kapujához. Nemigen várták a látogatást. Legjobb a király legrosszabb nemesével kezdeni - gondolták - így legalább a befejezés lesz kellemes. Jelt adtak újra, de a kapuk nem nyíltak ki. Egy hang sem jött Arslik Oan erődjéből.
Vártak pár órát, hogy bebocsátást nyerjenek. Ha a követek nem hoztak volna egy profi akrobatát, hosszúra nyúlt volna a várakozás. A hely elhagyatottnak tűnt. Átkutattak minden szobát, míg végül a kovácséhoz értek.
Ott találták a föld urát: szépen összehajtogatva, lábai a feje mögött, a karjai a lábai alatt, mint egy köntös. Egy darab csont sem volt benne.
- A történeted első fele teljesen hihetetlen volt - sírta Xiomara. - De most már semmit sem tartok igaznak belőle. Hogy van az, hogy csontvérteket csináltak a történet óta, pedig a kovács, aki kitalálta, meghalt, mielőtt elmondhatta volna bárkinek készítése módját?
- Én csak azt mondtam, ez csak az első alkalom volt, amikor elkészítették. Az emberek nem mindig tanulnak elsőre.
- És mikor adták át a tudást először?
- Az már egy másik történet, barátocskám - válaszolta Hallgerd egy fél mosollyal a szája sarkában.
|
Előző: Csont I |
Összefoglaló: Csont |
Következő: Nincs |
