CsK:A céllövőlecke
Kelmeril Brinnek nagyon világos elképzelése van arról, hogy miként kellene a dolgoknak folynia. Minden rabszolgát alaposan megostoroz az udvarán, azon a napon, amikor megvásárolta. Ez általában egytől három órás verést jelent, ami nagyban függ a személy szabad szellemétől. A korbács, amit ő - vagy éppen várnagya - használ, benedvesített, csomózott anyagból készült, ami általában kiserkenti az áldozat vérét, de csak ritkán nyomorítja meg. Hogy még nagyobb sikerélménye legyen, ami növeli személyes büszkeségét, nem sok rabszolgát kellett újra megkorbácsolnia. Az első nap emléke, és az ezt követően vásárolt rabszolgák látványa és hangja, egész életében bele lesz égve az emlékezetébe.
Mikor az első bosmer rabszolgáját vásárolta, akkor azt mondta a várnagyának, hogy csak egy órán át ostorozza. A lény, akit Brin Dob névre keresztelt, sokkal puhányabbnak tűnt, mint az argóniaik, khajiitok és orkok, akik rabszolgái többségét tették ki. Dob láthatólag kevésbé volt alkalmas a bányában vagy a földeken való munkára, de úgy tűnt, hogy teljesen szalonképes lesz házi szolgálatra.
Dob csendes volt, és meglehetősen jól végezte a munkáját. Alkalomadtán ételmegvonással lett büntetve, de ennél nagyobb büntetésre soha nem volt szükség. Ha vendégek érkezetek az ültetvényre, Brin háztartásának egzotikus és elegáns megjelenésű személyzetének látványa, mindig lenyűgözte őket.
- Hé, te - szólt rá Dobra Genethah Illoc, az Indoriil-ház egy kisebb, de nemes tagja, miközben a rabszolga éppen egy üveg borral kínálta. - Rabszolgaként születtél?
- Nem, sedura - felelte Dob lehajtott fejjel. - Olyan szép hölgyeket fosztogattam az utakon, mint kegyed.
A társaság minden tagja nevetésben tört ki, míg Kelmeril Brin megkérdezte azt a rabszolga-kereskedőt, akitől Dobot vásárolta, aki igazolta, hogy a szolga válasza tényleg igaz. A bosmer tényleg haramia volt, habár nem valami hírhedt, de mégis az volt, mielőtt még elfogták volna, és eladták büntetésből rabszolgának. Elég furcsának tűnt, hogy egy ilyen csendes fickó, mint Dob, akik mindig tiszteletteljesen végezte a munkáját a munkáltatói előtt, valaha bűnöző volt. Brin eldöntötte magában, hogy erről meg fogja majd kérdezni a bosmert.
- Csak kellett, hogy használj valamilyen fegyvert, miközben kiraboltad azokat a vándorokat és kereskedőket - vigyorgott Brin, amint meglátta Dob fintorát.
- Igen, sedura - felelt Dob alázatosan. - Egy íjat.
- Hát persze. Ti bosmerek állítólag jól bántok az ilyen dolgokkal - Brin elgondolkodott egy pillanatra, majd megkérdezte: - Ugye értesz egy kicsit a lövészethez?
Dob alázatosan bólintott.
- Akkor majd te leszel Wodilic fiam íjászoktatója - jelentette ki az úr egy kis szünet után. Wodilic tizenkét éves volt, és az anyja, Brin korábbi felesége, teljesen tönkretette. A fiúnak semmi érzéke nincsen a karddal való víváshoz, és fél attól, hogy valaki megvágja. Ez nagyon zavarta apjának a büszkeségét, de a fiú személyiségének ilyen jellegű fogyatékosságához teljesen jónak tűnt az íjászkodás.
Brin megkérte várnagyát, hogy vegyen egy remekül kimunkált íjat, valamint néhány tegez nyílvesszőt, valamint céltáblákat rendelt az ültetvény ház melletti vadvirágos mezejére. A gyakorlás néhány napon belül elkezdődött.
Az első néhány napban az úr figyelte Wodilic és Dob gyakorlását, mert szerette volna tudni, hogy a rabszolga miként oktat. Elégedetten látta, hogy a fiút arra tanítják, hogy miképpen markolja az íjat, és hogy milyen alapállásokat vegyen fel. Azonban az üzleti ügyei elsőbbséget élveztek. Brin ezután már csak azt látta, hogy a leckék folytatódnak, de azt nem tudta, hogy mennyire fejlődik a fia.
Eltelt egy hónap, mire újra leellenőrizte volna a gyakorlásukat. Brin és várnagya áttekintették az ültetvény bevételeit és kiadásait, majd sorra kerültek az egyéb, háztartáshoz kapcsolódó költségek is.
- Talán azt is meg kellene vizsgálni, hogy a mezőn hány célpontot kell kijavítani.
- Én ezt már korábban megtettem, sedura - felelte a várnagy. - A célpontok érintetlen állapotban vannak.
- Ez hogyan lehetséges? - Brin megrázta a fejét. - Úgy tudom, hogy a célpontoknak már néhány sikeres lövéstől szét kellene esniük. Egy hónap gyakorlás után már semminek nem kellett volna belőlük maradni.
- Egyik céltáblában sincsenek lyukak, sedura. Nézd meg saját magad.
Ez pont abban az órában történt, amikor éppen a lövész óra tartott. Brin a mezőn át sétálva figyelte, hogy Dob miként irányítja Wodilic karját az ég felé célozva. A vessző magas ívben szállt fel, át a célpont felett, majd belefúródott a földbe. Brin megvizsgálta a céltáblákat, és úgy találta őket, ahogy a várnagya is mondta. Teljesen érintetlenek voltak. Egy nyílvessző sem sértette meg őket.
- Wodilic gazda, egy kicsit alacsonyabban kellene tartanod a jobb karodat - mondta Dob. - És az ezt követő mozdulat nagyon fontos, hogy nyílvessző a megfelelő erővel a megfelelő magasságot érje el.
- Magasságot? - mordult fel Brin. - És mi van a pontossággal? Ha csak titokban nem lőttetek rengeteg madarat, akkor szerintem semmit nem tanítottál a fiamnak a lövészetről.
Dob alázatosan lehajtotta a fejét.
- Sedura, Wodilic gazdának először éreznie kell a fegyvert, mielőtt még a pontosság miatt aggódnánk. Valenvadonban mi úgy tanultunk, hogy vesszőíveket tanulmányoztuk különböző magasságok, széljárások mellett, mielőtt még a célpontok eltalálására helyeztük volna a hangsúlyt.
Brin arca vöröslött a dühtől:
- Ne nézz bolondnak! Tudhattam volna, hogy nem bízhatom a fiam tanítását egy rabszolgára!
Brin megragadta Dobot, és tovább lökte az ültetvény ház felé. Dob leszegett fővel, alázatosan, csoszogva elindult, mintha csak a háztáji kötelességét kellene teljesíteni. Wodilic arcán könnyek kezdtek patakzani, amint megpróbálta tanítóját követni.
- Maradj itt, és gyakorolj! - ordított rá az apja. - Próbáld meg saját magadtól eltalálni a célpontot, és ne az eget lövöldözd! Addig ne is gyere vissza a házba, amíg nem érsz el egy telitalálatot!
A fiú könnyezve visszatért a gyakorláshoz, míg Brin elkezdte Dobot az udvar felé terelni, és közben magához kérette a korbácsát is. Dob hirtelen kitört gazdája szorításából, és négykézláb az udvar közepén lévő hordók felé kezdett menekülni.
- Fogadd el a büntetést, rabszolga! Nem kellett volna olyan könyörületesnek lennem hozzád, azon a napon, amikor megvettelek! - üvöltött Brin, miközben újra és újra lecsapott ostorával Dob csupasz hátára. - Meg kell, hogy fegyelmezzelek! A jövőben nem kapsz olyan könnyű munkákat, mint a komornyiki és a tanító feladat!
Wodilic siránkozva ordított a kaszáló felől:
- Nem megy! Apám, nem tudom eltalálni!
- Wodilic gazda! - ordított hátra Dob, olyan hangosan, ahogy csak tudott. A hangja reszketett a fájdalomtól. - Tartsd a bal karodat egyenesen, és célozz kissé kelet felé! A szélirány megváltozott!
- Fejezd be a fiam megzavarását! - visította Brin. - A sórizs mezőkre foglak küldeni, ha nem verlek most halálra! Azt hiszem, hogy kiérdemelnéd!
- Dob! - kesergett a távolban a fiú. - Nem tudom eltalálni!
- Wodilic gazda! Lépj négy lépést hátra, célozz keletnek és ne aggódj a magasság miatt! - Dob elrohant a hordóktól, és a fal melletti talicska alá menekült. Brin tovább üldözte, heves ostorcsapások mellett.
A fiú nyílvesszője jócskán átrepült a célpont felett, a csúcspontját az ültetvény ház szélénél érte el, mielőtt még remek ívben el nem kezdett lefelé vágódni. Brin érezte a vér ízét a szájában, mielőtt rájött volna, hogy eltalálták. Lassan felemelte a kezét, és kitapogatta, hogy a nyílvessző hegye a nyaka hátsó részén türemkedett ki. Ránézett Dobra, amint az a kocsi alatt kuporgott, és látta, hogy vékony mosoly húzódik a rabszolga száján. Nem sokkal az előtt, hogy meghalt volna, Brin láthatta a tolvaj-haramia Dob arcát.
- Telitalálat, Wodilic gazda! - motyogta Dob.
