CsK:A Hóherceg bukása
Beszámoló a moesringi csatáról, amint azt Lokheim, a krónikás leírta Fehérszemű Ingjaldr klánvezérnek
Honnan jött, nem tudjuk, de a csatába fakó paripán érkezett. Elfnek hívtuk, mert elf volt, noha fajának egyetlen tagja sem járt még környékünkön addig a napig. Dárdája és vértezete rettentő izzással ragyogott, olyképp díszítve, mintha nem is egy hús-vér harcos, hanem kísértet lett volna.
Felkavart, mi több, megrémített minket a pillanat, mikor a hívásra válaszolva előtört az elfek soraiból. Nem aggodalom, nem félelem, hanem rendületlen és féktelen öröm, olyasféle boldogság látszott rajta, mint egy elátkozotté, mikor még egy esélyt kap az életre. Azokban az időkben, a nagy solstheimi csaták idején az elfek kárhozottak voltak, és a végét járták életüknek. A moesringi csata volt az utolsó az északiak és az elfek között szép szigetünkön. Ysgramor vezetésével kiűztük az elf veszedelmet Égkoszorúból és azt terveztük, hogy Solstheim szigetéről is elkergetjük őket. Harcosaink az északi mesterek legmívesebb fejszéivel és kardjaival felszerelve rendet vágtak az ellenség soraiban. Moesring lankáit elfek vére festette vörösre. Hogyan lehetséges, hogy mégis erőre kapott ellenfelünk? Egyetlen lovas reményt tudott önteni egy ily' reménytelen helyzetben vergődő seregbe?
Legtöbbünk tudta mi az a hívás, de a szavak csak elfek kántálásának és jajgatásának tűntek számunkra. Voltak azonban közöttünk krónikások és tudósok, akik jól értették a szavakat és megremegtek hallatukon.
- Jön a Hóherceg! Közeleg a végzet!
Higgadtság lett úrrá a talpon maradt elfeken. A Hóherceg úgy vágott keresztül soraikon, mint ahogy egy hajó hasítja Fjalding jeges hullámait. A hatalmas fehér ló lassított, majd szinte kísérteties lassúsággal ért a frontvonalra.
Egy északi harcos sok vért lát a csatában és ritkán lehet meglepni bármivel fegyveres harcban. De azt egyikünk sem gondolta, hogy egy kavargó harcmezőn egyszerre el tud ülni a hangzavar és hirtelen minden csendessé és mozdulatlanná válik. Így hatott ránk a Hóherceg felbukkanása. Mikor az elfek örömkiáltásai elcsendesültek, olyan csönd borult a csatamezőre, amilyet még ember fia nem tapasztalt. Északi és elf ekkor értette meg, hogy győzelem vagy vereség nem sokat számít már a Moesring hegyek lankáin. Az egyetlen igazság, miben mind osztoztunk a halál igazsága volt, aki eljön értünk egy napon, akár győztesek akár legyőzöttek leszünk. A dicsőséges Hóherceg azon a napon halált hozott reánk.
Hirtelen heves hóvihar támadt, olyan, ami elvakítja az utazót, és megrengeti a legstabilabb épület alapjait is. A Hóherceg sorainkra tört. A jég és a hó kavargott mindenhol az Elf körül, mintha csak szolgálatára sietne a lovasnak. A derengő fényű dárda gyászdalt süvített a tomboló szélben mindenkinek, aki szembekerült a Hóherceggel. Legnagyobbjaink vesztek oda. Üllőöklű Ulfgi, Fehér Strom, Tölgypálcás Freida, Féktelen Heimdall. Mind holtan hevertek a Moesring hegység lábánál.
Először tűnt úgy, hogy megfordult a csata menete. Az elfeket ösztönözték a Hóherceg tettei és összegyűltek utolsó, mindent elsöprő rohamra. Ekkor történt, hogy a moesringi csata hirtelen és igen váratlan véget ért.
Finna, Jofrior lánya, alig volt húsz éves, látta, hogy a Hóherceg levágja egyetlen szülőjét. Dühében és bánatában felkapta Jofrior kardját és egyszerűen hozzávágta anyja gyilkosához. Mikor az Elf tündöklő dárdája beszüntette halálos táncát, újra csend telepedett a csatamezőre és minden szem a Hóhercegre nézett. Senki sem volt nála meglepettebb. Mellkasából Jofrior kardja meredt előre. Aztán szépen lehullott a lóról. A Hóherceg holtan hevert, egy gyermek ölte meg.
Mivel megmentőjük végül legyőzetett, az elfek szétszóródtak. Sokan elfutottak, és akik mégis maradtak, azokat hamarosan levágtuk széles északi fejszéinkkel. Mire a nap véget ért már nem maradt belőlük semmi, csak a véres csatamező. Azon pedig a bátorság és ügyesség halvány emlékeztetőjeként ott ragyogott a Hóherceg briliáns vértje és dárdája. A hatalmas és ismeretlen Elf még halálában is félelemmel vegyes tiszteletet váltott ki belőlünk.
Általános gyakorlat, hogy elégetjük elbukott ellenfeleink holttestét. Szükséges, mert a halál nyomai betegséget és félelmet hordoznak. Klánvezéreink szándéka szerint nem csak az élő, hanem a holt elfektől is meg kellett tisztítanunk Solstheimet. De úgy határoztak, hogy a Hóhercegnek nem ez a végzete. Aki ilyen hatalmas és erős a harcban, az mást érdemel. Akkor is, ha halott. Akkor is, ha népünk ellensége volt.
Ezért magunkkal hoztuk a Hóherceg testét, finom selyembe burkoltuk, új sírba helyeztük. A ragyogó vértet és fegyvert a dicsőség talapzatára emeltük és a sírboltot elhalmoztuk méltó kincsekkel. Minden hatalmas klánvezér egyetértett azzal, hogy az Elfnek kijár ez a tisztelet. Testét a föld védelmezze, amíg akarja, de a stalhrim védelmét nem kapta meg, mert az kizárólag a halott északiaknak jár.
Így ér véget a beszámoló a moesringi csatáról és a hatalmas elf Hóherceg bukásáról. Isteneink tüntessék ki tiszteletükkel halálában és imádkozzunk, hogy soha többé ne kelljen szembenéznünk hozzá hasonlóval életünk során.
